vagyis Spartan Race

Nem, nem nekem gurult el a gyógyszerem. A fiam vette a fejébe, hogy ha már leszokott a cigiről és nekifogott az egészséges életmódnak, akkor ne csak úgy eljárjon a konditerembe, hanem legyen valami célja.

Nos nem aprózta el, egyből a Spartan Race-t nézte ki magának. Ezzel önmagában még nem lenne baj, de azért azt már kissé túlzásnak tartom, hogy a március végén lévő eseményre jelentkezett. Szerintem több felkészülési időre lenne szükség... De Ő megvan róla győződve, hogy menni fog neki.

Én meg mit is tehetnék, mint támogatom, biztatom, elmegyek vele a szükséges felszereléseket megvenni, hurcibálom edzésre, a lehetőségekhez képest minél olcsóbban próbálok szerezni gps-es futóórát, ilyesmi.

Ő meg beletesz mindent, munka után megy terepre futni, utána köredzésre, stb. Nem is tudom, hogy el akarok-e majd menni megnézni, amint szenved?

Nyilván ha nem történik majd valami malőr, akkor be fog érni a célba, és  bármilyen fáradtan is teszi majd, gondolom, hogy megerősíti majd lelkileg.

De szenvedni látni a gyerekemet nem éppen akarom, még akkor se, ha a végén legyőzi magát és célba ér. Ezért jelenleg azt gondolom, ha nem én leszek a sofőrje, akkor nem megyek. De ki tudja, mert közbe meg szeretném biztatni, megsimogatni a saras buksiját, vagy csak egyszerűen átölelni. A nézőknek egyébként ingyenes a részvétel. Persze gondolom a dagonyába senki se menne pénzért.

Már fent van a holnapon az indulók között.

A honlap szerint a 14 órakor induló versenyen fog részt venni. Ez szerintem gáz, szerinte meg buli. Mert ugye reggel még nincs nagy dagonya, pocsolya, azt az indulok gerjesztik. Délutánra már egy sártenger lesz az egész...

Aki nem tudja, annak elmondom, hogy a Spartan Race egy különleges akadályverseny, ahol nem éppen a táv hosszúsága adja a  nehézséget, hanem azok a feladatok, melyeket a verseny során le kell küzdeni. A távon belül 20 akadály van, mely 2 órán belül teljesíthető.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy katonai akadálypályán, katonai jellegű akadályokkal lebonyolított futóverseny, ahol extrém körülmények között, sárban, vízben, komoly akadályok vannak, melyek mind mentálisan, mind fizikailag megterhelőek.

Jaaaaa! És mindezért még kb. 20.000. Ft.-ot fizetett is, hogy ott lehessen. Nem beszélve az egyéb járulékos költségekről.

 

Csak néhány kép:

 

 

Megosztás a facebookon

Tegnapelőtt este amint hazaértem egy értesítő várt a postaládába, ami szerint hivatalos levelem érkezett a Karcagi Járásbíróságról.

Sejtettem, hogy egy régi üggyel kapcsolatos, amikor még a gyermekjóléti szolgálatnál dolgoztam, hiszen jártam már ott egyszer, mivel az egyik apuka odaköltözött, aki miatt tanúként meg is kellett jelennem ott.

A család elég problémás volt, anyuka több gyermekét is titkolt terhességből szülte, előfordult, hogy az ügyeleten is azt állította, hogy nem terhes, de mire a mentő kiért a közeli városból, addigra leány gyermeknek adott életet.

Aztán szintén ez az anyuka volt az is, aki "búcsúlevelet" hátrahagyva eltűnt. Mivel a párjával a kapcsolata megromlott, és a hátrahagyott levél sem saját kezűleg íródott, hanem számítógéppel, ezért egy ideig úgy tűnt, hogy talán nem is eltűnésről, hanem akár sokkal súlyosabb bűncselekményről is szó lehet. Apuka magára maradt a gyerekekkel, miközben a lakást aprólékosan átvizsgálták a rendőrök, esetleges vérnyomokat keresve....

Nos később anyuka előkerült, a közeli városban sátrazott egy erdőben hajléktalanokkal.

Apuka eleinte próbált megfelelni a kihívásoknak, azonban egy idő után súlyos gondok merültek fel, ezért ellene kiskorú veszélyeztetésének és más bűncselekmény miatt indult büntetőügy.

A sztori röviden ennyi.

A történések után évekkel később idézést kaptam Karcagra a Járásbíróságra. Az idézések alkalmával mindig megírtam, hogy a több, mint 100 km-re lévő helyen nem tudok megjelenni, hiszen a kitűzött időpontra tömegközlekedéssel nem tudok eljutni, jogosítványom és gépkocsim pedig akkor még nem volt. Az idézések meg csak jöttek, én meg mindig eljárási kérelmet terjesztettem elő, hogy miért nem tudok megjelenni. Egyik alkalommal azonban a fiam telefonált, hogy amint hazaért az éjszakai műszakból, rendőrök várták és engem kerestek, hogy elvigyenek Karcagra a tárgyalásra. Szerencsére nem voltam otthon, dolgoztam.

Aztán amikor meg tudtuk oldani, hogy szolgálati járművel elvigyenek Karcagra, akkor megjelentem a tárgyaláson. Mindez 3 évvel ezelőtt történt. (Mármint a bírósági tanúmeghallgatás, mert az ügy, az jó pár évvel hamarabb.)

Azt hittem, hogy ezzel le is van tudva a dolog!

Nos NEM!!!

Tegnap felvettem a hivatalos levelemet a postán. Már előre féltem, hogy megint abban az ügyben akarnak meghallgatni, hiszen már rég nem ott dolgozom, nem emlékszem olyan részletességgel az ügyre, hogy tanúvallomást tegyek. Ráadásul megint egy nap az életemből, hisze oda-vissza mégiscsak kb. 250 km, és legalább 4 óra az út. Nem beszélve arról, hogy a jelenlegi munkahelyemen sem egyszerű ilyen jellegű hivatalos ügyben elintézni a távollétet.

Amint kinyitottam a levelet, már kerestem is a tárgyalás időpontját, de nem találtam.

Helyette egy összeg volt kiemelve. 9250 Ft, azaz kilencezer-kettőszázötven forint.

Az indoklás szerint 2019. január 16. napján - tárgyaláson kívül - a következő végzést hozták:

Ezen összeg megfizetésére köteleznek, mivel 2016. 03. 31. napján a Kecskeméti Rendőrkapitányság megkísérelt útba indítani a bíróságra.

Persze mindez egy oldalon részletezve.

Megmondom őszintén, nem lettem ideges, inkább mosolyogni támadt kedvem. Mert ha ismét tárgyalásra kellene mennem, az sokkal többe kerülne nekem (idő, pénz, gépkocsihasználat, benzin, stb.). De azért a kisördög csak ott volt.

Úgy döntöttem, hogy megfellebbezem a dolgot. Még akkor is ha vélhetően nem sok eredménye lesz.

Nem, nem az összeg miatt, mert bár nyilván tudnám másra is költeni, de nem akkora pénzről van szó, mely terhet jelentene.

Arról van szó, hogy elvileg ugye én minden idézés alkalmával eljárási kérelmet terjesztettem elő, indoklással. (Mondjuk sajnos az akkori igazolások már nincsenek meg, hiszen nem gondoltam, hogy évekig kell őrizgetnem. Egy év elteltével kidobtam.)

Aztán amikor megjelentem a tárgyaláson (nem a rendőrök által elővezetve) hanem megszervezve az eljutásomat (hiszen akkor még sem jogosítványom, sem kocsim nem volt), akkor költségtérítés iránti kérelmet sem terjesztettem elő.

Szóval ezt szépen hivatalosan megírtam. Nem gondolom, hogy el fogják engedni, de azért dolgozzanak már meg egy kicsit a pénzükért...

 

 

Megosztás a facebookon

Múltkori bejegyzéseimben írtam róla, hogy elvitték a talált kiskutyát. A mi kutyánk vagy két napig depressziós volt e miatt, és hát én is elszontyolodtam. Azon a napon mikor elvitték, akkor azért, mert a szívemhez nőtt, másnap meg azért, mert megosztottak a fészen egy üzenetet. És miről szólt??? Hát az elvitt kiskutya már elkóborolt. Lefotózták, megosztották. Szomorú voltam és mérges. Mérges az új gazdikra. Mérges magamra, hogy miért is adtam oda???

Ezt osztották meg:

Megosztás a facebookon

avagy az idei a leglájtosabb :)

Mint minden évben most is eljött a tábor ideje. Két héten keresztül szoktuk 20-20 fős csoportban a gyerekeket táboroztatni. 

Azt hittem a súlyos szakemberhiány miatt az idei tábor szörnyű lesz, de be kell vallanom, eddig ez a leglazább táborom. 

Mondjuk nagyban hozzájárul a lazaságához a hozzáállásom is. És persze még nem akarom elkiabálni sem a dolgot, hiszen csak 2 nap telt el. 

Tegnap indult az elmebajnak gondolt dolog. Kolléga már szinte alig van, munka annál több, ráadásul a munka, tábor, nyári gyermekétkeztetés hármasát kell megoldani fele létszámmal.

Nos ehhez képest szinte alig voltam még a táborban, pedig ilyenkor már az egész napot ott szoktuk tölteni. De az idő ugye megtanított, hogy miként tudom megoldani a dolgokat úgy, hogy az (főleg nekem) jó legyen. 

Tábor 1. nap: tábornyitás (nos ott megjelentem) majd angolosan távoztam, hiszen úgy ítéltem meg, hogy egy önkéntes és egy kolléga a táborvezető mellé pont elég és nagyon ügyesen meg fogják tudni oldani az esetleg felmerülő gondokat. Azért távozásom előtt minden fontos infót átadtam a mobilszámommal együtt. Délelőtt sportfoglalkozás volt, majd délután múzeumlátogatás. Nos oda se mentem. Úgy döntöttem, hogy egy kolléga ha a táborvezető helyett (aki csak délelőtt van) elmegy, az pont elég. 

Második nap: mivel a kolléga állásinterjúra ment, úgy tűnt a dolog, hogy mégis nekem kell kimennem délelőtt, hiszen fiatal kolléganőm a szakdolgozatát írja, a másik kollégának pedig esetmegbeszélése volt. Nem túl nagy kedvvel elindultam hát, de a mai délelőttöt is megúsztam, hiszen egy tanuló jött, akinek szüksége van 1 hetes nyári tábor gyakorlatra. Nos infókat elmondtam, eligazítottam őket és angolosan távoztam ma délelőtt is. Hiszen a táborvezető és két személy ugye pont elég délelőtt, nem kellek én oda...

Délután már biciklizés volt a program a helyi "strandra". Nos úgy alakult, hogy az állásinterjúról visszaért a kolléga, az esetmegbeszélésnek is vége lett és a harmadik kolléga is rendezte sorait (legalábbis többszöri felszólításra). Tehát az önkéntessel már elegen is voltak. Így ma is a nyári gyermekétkeztetést intéztem inkább, majd szolgálati kocsival kivittem az uzsonnát és innivalót, majd kb. másfél óra után távoztam is, hiszen jött értem a szolgálati kocsi. 

:D Mondom én, hogy eddig ez a leglazább táborom. 

Kicsit más, de mivel tegnap ígértem megírom paranoiás történetemet. Történt ugye, hogy a talált kiskutyát egy pár el szerette volna vinni.

Ez még semmi különös.

A lányom sétáltatta a kutyákat amikor találkozott velük, tetszettek nekik a kutyusok, a lányom elmondta, hogy találtuk pár hete a kiskutyát és elvihetik. Telefonszámot cseréltek, majd meg is beszélték, hogy tegnap jönnek este felé és elviszik a kutyát.

Csakhogy!

Mielőtt elindult a lányom csak kérdezősködtem, hogy mégis milyen emberek szerinte? Jó helye lesz-e a kutyusnak? Ugye nem pitbullnak viszik játékszernek???

Csak addig faggattam, hogy egyre több látszólag érdektelen infót osztott meg.

A párról annyit mondott, hogy egy nagydarab kigyúrt pasi meg egy vékony elég furi cigány nő. Aztán azt is mondta, hogy a "Gyöngy" presszóhoz kell vinnie a kutyát, mert ott fogják várni egy autóval. Majd indult is. Nekem meg eszembe jutott, hogy az említett hely "fura fazonok és stricik" törzshelye.

Elkezdtem kattogni.

Úristen! Lehet nem is a kutya kell nekik... Lehet a lányomat akarják elrabolni... Meghívják egy italra, amibe tesznek valamit és már viszik is... Eladják szexrabszolgának vagy lehet szervkereskedők markába kerül... Annyira belepörgettem magam mindebbe, hogy már tárcsáztam is a lányom és előadtam neki, hogy rossz érzésem van és ilyen fura gondolataim támadtak.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy azt mondta: jah, nekem is megfordult a fejembe...

M I C S O D A ? ? ?

Megfordult a fejébe? Mondtam neki, hogy azonnal indulok, elmondtam hogy merre megyek (egyébként gyalog 2 perc) és felhívtam a figyelmét, hogy ne szálljon be az autóba, úgy álljon, hogy sokan lássák, stb.

Két perc alatt valóban ott voltam és kisvártatva a házaspár is begördült. Gyanakodva néztem az autót, de csak addig amíg ki nem nyílt az ajtaja. Akkor egy cuki, szemüveges kislány ugrott ki és már rohant is a kiskutya felé. Simogatta, becézgette, imádta. Apuka és anyuka is kiszállt és nagyon örültek a kislány örömének. 

Ebben a pillanatban szégyelltem el magam, hogy milyen paranoid gondolataim voltak. De aztán azzal nyugtattam magam, hogy inkább szégyenkezzek, mint sírjak, hogy valami történt a gyermekemmel. 

Nos ennyi... 

 

Megosztás a facebookon

Rájöttem, hogy nem is vagyok kőszívű. Azt hittem néha hogy rideg, érzéketlen és szívtelen vagyok.

Azt hittem, hogy az évek megkeményítettek és már nem érzékenyülök el mindenféle piszlicsáré dolgon.

De nem, ez nem így van! Rá kellett jönnöm!

Azt hiszem főleg az elhanyagoló szülőkkel vagyok kissé (vagy nem is kissé)"köcsög". Na jó, meg egy-két emberrel, olyanokkal is akikkel nem feltétlen kellene... (de mondjuk megérdemlik :)

Mindezek ellenére ma rá kellett jönnöm, hogy még egy kiskutya is meg tud hatni.

Na jó, lehet csak szenilis kezdek lenni. Tudjátok, amikor a kor előrehaladtával a szellemi képességek hanyatlani kezdenek...

Az történt, hogy ma elvitték a kiskutyát. Azt amelyiket pár hete mentettünk ki az autók közül. Már annyira megszerettem, hogy legszívesebben megtartottam volna. Az agyam tudta szerencsére, hogy ez nem jó megoldás. És ahogy jött, úgy távozott is az életünkből. Egy kislány lett a gazdija, aki kb. 10 éves, imádnivaló szemüveges. Kertes házban laknak és teljesen véletlenül kutyasétáltatás közben tetszett meg nekik a kiskutya. A kislány elnevezte, azt mondta PANDA lesz a neve, hiszen úgy néz ki... A kutyusnak egyébként nagyon jó természete van. Csendes, simulékony, a gazdit úgy követi mindenhová, mintha az élete múlna rajta, nem ugrál, igazából csak elnyúlik a földön és várja, hogy valaki simogassa. Nagyon hálás a simiért és olyan cukiiiiii. Remélem a kislány is úgy megszereti, mint én.

Azért még vettem neki a kedvenc kutyatápjából búcsúzóul és a kedvenc labdáját is megkapta a lányomtól. Erről jut eszembe, hogy az is érdekes miként került átadásra a kutya, de ez egy másik történet lesz. Hiszen így utólag visszanézve azt hiszem teljesen paranoiás vagyok :D

A kislánynak a lelkére kötöttem, hogy nagyon vigyázzanak kapunyitáskor, mert ez az egy rossz tulajdonsága van őkelmének, hogy imád szökni. Vélhetően így került az utcára, hiszen jól táplált és szépen rendben tartott hosszú szőre volt, amit kellő gondossággal fésülgettek.

Hiányozni fog!

 

 

Megosztás a facebookon

avagy kiderült, hogy megyek vagy maradok :)

Ahogy ígérték, valóban 6-án megvolt a pályázati elbírálás és az értesítés is megtörtént.

Mondjuk nem kapkodták el, de ez engem egy kicsit sem idegesített. 

Viszont annál jobban a kolléganőm volt évfolyamtársát. Már felháborodva írogatott a kollégámnak csütörtökön, hogy még mindig nem értesítették, és nem ezt ígérték neki. Aztán péntek délelőtt már olyanokat írt, hogy "mostmáraztánfelhívjaőket!!!" 

A kolléganőmnek két volt évfolyamtársa is jelentkezett és a helyi gyerekjóból is volt jelentkező, meg még vagy száz..., de hiába a szakértelem és nekik ráadásul jogsijuk is van, mégsem nyertek felvételt. Az egyikőjük igazgató helyettes is volt, a másik pedig szakmai egység vezető, ráadásul szakellátásba. Tehát szakmailag toppon vannak, de mégsem ők nyerték el az állást.

Szóval délután érkezett az értesítés.

Észre se vettem, csak onnan jöttem rá, hogy már eldőlt a dolog, hogy a kolléganőm rám írt, mi szerint a volt évfolyamtársának már írtak, hogy sorry...

Érdeklődve kérdezte, hogy én kaptam értesítést?

Megnyitottam az e-mailt...

És igen!

Kaptam :)

 

Megnéztem az e-mailt, és ezt írták:

 

Tisztelt Pályázó!

 

Az örökbefogadási tanácsadó munkakörre kiírt álláspályázatunkra történő jelentkezését köszönettel vettem.

 

Ezúton tájékoztatom,

 

hogy az álláshely betöltésére a választás

 

....

 

nem Önre esett.

 

Mondjuk csodálkoztam volna, ha engem vesznek fel annak ellenére, hogy a nívós szakmai előélettel és jogsival rendelkező kollégákat elutasították. 

Ha nem lenne egy olyan plusz teher a jelenlegi munkahelyemen, ami elől menekülni szeretnék, akkor egyáltalán nem is próbálkoztam volna. Vagy nem is tudom. Évente egy párszor beindulok, és akkor aztán ezerrel keresem az állásokat, de most nem. Most azért jelentkeztem, mert tényleg nagyon klassz ez az állás. Bizonyára a szerencse gyermeke akit felvettek.

Nálunk az a baj, hogy anyagilag sem tudják motiválni az embert. Ugyanezért a munkáért amit mi csinálunk, pár kilométerrel arrébb több tízezer forinttal többet fizetnek, ráadásul máshol plusz juttatások is vannak, míg nálunk csak plusz terhek. És hiába van pl. törzsidő, az sem úgy működik, ahogy működhetne... Pedig ez még pénzbe se kerülne, csak hozzáállás kérdése lenne, nem kerülne semmibe a cégnek. Sőőőőőt! 

Az állás miatt nem vagyok szomorú, csak a pénz miatt :)

Egyelőre úgy néz ki, hogy maradok. 

Megosztás a facebookon