avagy kétségek között

Az van, hogy behívtak állásinterjúra. A nagy esemény Budapest belvárosában történt a Király utca környékén.

Elegáns hely, tele üzletemberekkel és külföldiekkel, miközben én meg kiöltözve tipegek közöttük, és minden idegszálammal azon dolgozom, hogy az éppen lecsúszni készülő harisnyámat magamon tartsam.

Még ilyet??? Ennek is pont most kell lecsúszni??? A belváros kellős közepén a nyílt utcán mégsem húzhatom fel a szoknyámat, hogy megigazítsam a harisnyát. Persze ilyenkor sehol egy nyilvános WC... Végül sikerült a nagy égést elkerülni, de kezdem az elejétől.

Szóval behívtak állásinterjúra. Őszintén mondom, hogy nem tudtam ez jó vagy nem, hiszen nem voltam biztos a dologban, mármint abban, hogy ez a munka valóban nekem való? Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt még most sem tudom. (Ha felvesznek akkor kiderül, ha nem, akkor örökre rejtély marad.) De azért a hiúságomat csak legyezgette a dolog, de sok mindent nem tettem, hogy az állásinterjún elkápráztassam a jelenlévőket. Ezt úgy értem, hogy nem kezdtem el lelkesen utána olvasni, hogy miket kérdezhetnek és mik a jó válaszok, vagy hirtelen bemagolni a CÉG anyagait, stb. Csak úgy elvoltam magamban. Egészen addig, amíg az interjú előtti napon egy kedves ismerősöm meg nem említette, hogy dr. X.Y. is ma van szabadságon és pályázik mindenfelé. Ebből azt szűrtem le, hogy ha Ő is pályázik, akkor nekem semmi esélyem (hiszen elsősorban jogászt szeretnének, de én naivan azt gondoltam, hogy ilyen állásra jogász nem pályázik. Mármint ha én jogász lennék, nem ilyen állásra vágynék.) De attól a gondolattól, hogy esélyem sincs, úgy elment a kedvem az egésztől, hogy azon gondolkodtam, el se megyek a meghallgatásra. (Be kell látnom, kudarckerülő vagyok.) De aztán meg az jutott eszembe, hogy lehet dr. X.Y. lesz most a befutó, de ki tudja... történik valami és akkor hátha én leszek a kettes számú. (Persze ki szeret kettes számú lenni!?) Csak addig erősítettem magam, hogy úgy döntöttem már csak azért is elmegyek, hiszen ki tudja mit hoz a jövő? Ha most még csak el se megyek, mit gondolnak majd rólam? Lehet legközelebb ezen bukik el a dolog...

Szóval ezeken morfondíroztam, meg azon, hogy mivel is menjek? Busszal? Vonattal? Kocsival? A kocsival úgy értem, hogy nem saját kocsival, hiszen az nincs (még), és ugye jogosítványom sincs (még), de telekocsival esetleg... Rá is kerestem a neten és egy jelnek vettem, hogy pár órával korábban tettek fel egy olyan utat, mely az én utcámból indul és az uticélja is az ami az enyém. Az ára pedig csak 890 Ft, ez a busz vagy vonatjegy árának a fele kb. Ráadásul azért kényelmesebb is, mint a büdös, koszos vonat, vagy a zsúfolt busz. Fogtam hát magam és lefoglaltam egy helyet. Jól tettem, mert gyorsan betelt a másik két hely is. 

Szerdán 11-kor indultunk a házunktól kb. 200 méterre lévő parkolóból. Jól indult a dolog, bár már akkor éreztem, hogy bibi lesz. Itthon szépen felöltöztem, több szettet is felpróbáltam, hogy melyik a legelőnyösebb, ami egyben elegáns, alkalomhoz illő, de mégsem ünnepélyes, ugyanakkor kényelmes is.

Megtaláltam a megfelelő ruhát, a hozzá illő harisnyát, lábbelit és kiegészítőket. Itthon nem is volt semmi baj, de amikor 5 perccel az indulás előtt elindultam itthonról, akkor éreztem, mintha a harisnya kezdene legurulni a hasamon. Fogtam hát magam és a lépcsőház fordulójában (nem túl elegánsan) felrántottam a helyére. A parkolóba érve találkoztam egy kedves volt munkatársammal, aki nagy önbizalmat adott, hiszen így szólt: de jól nézel ki, sokat fogytál? Nem, nem fogytam, csak vélhetően tényleg jól sikerült kiválasztani az előnyös öltözéket. Beszéltünk pár szót, hiszen ritkán találkozunk, mivel Németországban élnek többnyire. Sok témát érintettünk, de nem sikerült egyet sem végigbeszélni, hiszen közben megérkezett az autó.

Elköszöntem és elindultam a kocsi irányába. Nos ekkor történt meg először. Amint kinyitottam a kocsi ajtaját és lendítettem a lábam, hogy beszállok, éreztem, hogy a harisnyám bizony a fenekem alsó részéig csúszott (mármint a derék része, pedig nem kicsi rám, hanem a dereka egyszerűen legurult). Rajtam kívül még ketten szálltak be a kocsiba, mégse húzhattam fel előttük a harisnyát... Így utaztam Pestre. A sofőr egész a Király utcáig vitt volna, de inkább én is kiszálltam a Népligetnél, hiszen úgy gondoltam, ott van nyilvános illemhely, ezért először megoldom a harisnya problémát. Így is lett. Csak arra nem számítottam, hogy amint kiszállok az autóból, a harisnyám még lentebb csúszik... Nagyon kellemetlen volt.

Az autóbusz pályaudvar tele emberekkel, én meg úgy sasszéztam, hogy egy lépést tettem, aztán amikor meggyőződtem róla, hogy még egy lépést bír a harisnya a nélkül, hogy a térdemig lecsúszna, akkor tettem még egy lépést, és így tovább. A WC-ig eljutni elég hosszú idő volt és teljesen belefáradtam abba a 150 méterbe, ami kb. a kiszállás és a problémám megoldásának a helyszíne között volt.

Akkor nem tűnt viccesnek, most visszaemlékezve azonban már megszépülnek a dolgok. 160 Ft-ba került, hogy megigazítsam, de ettől sokkal többet ért számomra. Persze a megigazítás sem volt olyan egyszerű, mert gondoltam, hogy egyszerűen kötök egy csomót a derekára azt kész. No de! Amint megkötöttem a csomót, egy nagy dudor lett ott. Ez így nem jó! Akkor próbáltam azt, hogy a derekát felül elszakítom és úgy kötöm meg mint a masnit, csakhogy ez egy sok "denes" drága harisnya (volt) és egyszerűen nem tudtam elszakítani. Az eszközök amik nálam voltak szintén nem voltak erre alkalmasak, de végül megoldottam. 

Megkönnyebbülve sétáltam ki a WC-ből, a harisnya már a helyén maradt, elegáns és magabiztos voltam. Haladtam a célom felé. A Király utcába fél órával még így is korábban értem, mint a kitűzött időpont. Ezért hát megkerestem az adott épületet, beszéltem néhány szót a portással, hogy biztos jó helyen járok-e? Majd ezután eltipegtem egy kávét meginni. Időben visszaértem, de még voltak előttem. Kissé megcsúsztak az interjúkkal. Az azért jó volt, hogy az ott dolgozók között volt ismerős arc, aki sziával köszönt, és a felvételiztető egyik személy is ismerős. Nem, nem. Semmi protekció, egyszerűen csak együtt jártunk képzésre. Egy teremben ültünk és végül Ő vizsgáztatott. Egyik mellékes kérdésére emlékeszem, mert az az agyamba vésődött. Megkérdezte a vizsga végén, hogy hol dolgozom. Erre én rávágtam, hogy gyerekjós vagyok! Ezen nagyon meglepődött, és egyszerre nevettünk fel. Gyerekjós!? Értitek!? Ez azért ragadt meg bennem annyira, mert jó a humora és imádom az ilyen embereket, akik magas pozíciójuk ellenére is meg tudnak maradni ilyennek.

Szóval mikor végre rám került a sor, fesztelenül mentem be. Sokat segített, hogy Ritát ismertem. Kedves, jó fej csaj. Rajta kívül csak egy úriember volt bent, Ő volt a FŐNÖK. Az interjú jó hangulatúra sikeredett, sok értelmét nem láttam, mert semmi plusz információt nem tudtak meg azon kívül, amit a beküldött anyagaimban már láthattak. Kivéve persze, hogy milyen jó fej vagyok :) Nem??? De!!! :))

 

Pl. ilyen kérdések hangzottak el, hogy elvégeztem a képzésüket (a megyében talán egyedül én), mit gondolok róla? Hasznos volt? Erre én, nem meghazudtolva magam szó szerint ezt feleltem: "mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni??? Természetesen nagyon hasznos volt a képzés! Életem egyik legjobb képzése!" (mindezt mosolyogva) Ezen már ők is csak mosolyogtak. Kb. így zajlott az egész. Sok mindenre rákérdezett, főleg azt hangsúlyozta, hogy olyan embert keresnek, aki nem tanul, nincs másodállása, nem tagja alapítványnak, stb. mármint ahol más munkát is végezni kell. Ide egész ember kell! Ezt meg is hiszem. Eddig ezt a munkát két ember végezte, amit most majd egynek kell! Bács-Kiskun már magába is akkora, mint két másik megye (pl. Vas és Zala) és akkor még ehhez hozzá adják pluszba Csongrád négy járását is. Nem semmi. Szóval ezt csak úgy lehet, ha valaki tényleg csak ezzel foglalkozik. Megnyugtattam, hogy én vagyok erre a legjobb személy. Aztán az is kérdés volt, hogy van-e kocsim? Erre nagyon egyszerűen csak annyit válaszoltam: ha enyém lesz az állás, akkor karácsonyra a fa alá a családtól azt kapok. Rita erre rákontrázott, hogy akkor a főnök lelkén fog száradni, hogy kocsit kapok karácsonyra, vagy csak szaloncukor lesz a fa alatt (bruhaha). Ezen megint kedélyesen jót derültünk... És ez így ment. Végül abba maradtunk, hogy náluk általában ilyen jó a hangulat, amire rávágtam, hogy remélem a részese leszek! Az interjú alatt még valahogy szóba került, hogy már két volt kolléganőm is ott dolgozik náluk. De ez csak mellékszál volt, nem is gondoltam, hogy odafigyelnek erre az infóra. De odafigyeltek. Erre még visszatérek. Ami elvileg jó jelnek tűnt, hogy a rengeteg (szemlátomást kb. 40-50) önéletrajz ellenére, az enyémen ki volt számolva a bér is. Mármint ha enyém lenne az állás. Azt hiszem, ezzel talán nem szoktak foglalkozni, ha nem gondolják komolyan. És a plusz juttatásokat is sorolták, cafatéria, laptop, benzin, telefon, ipad, stb. Én úgy éreztem, hogy 5 perc volt az egész, de bakker nem, hanem fél óra! De jó társaságban és jó hangulatban gyorsan szalad az idő.

Szóval az interjú után megkönnyebbülve és boldogan tipegek a kis tűsarkú cipőmbe a Király utcán, amikor ismét jön a döbbenet. Úristen! A harisnyám már megint! Már a hasam alján van a dereka, jajj, már az ülepemnél is hátul! Ekkor döbbentem rá, mint írásom elején említettem, hogy mégse húzhatom fel a belváros elit negyedében a nyílt utcán a harisnyámat, ugyanakkor azt sem engedhetem meg, hogy a térdemig csússzon. Nos ekkor döbbentem rá, hogy az egész ruha, kosztüm felső mégsem jó ötlet, egy nadrágkosztümbe nem lenne ilyen problémám :)

Végül megszégyenülés nélkül sikerült hazaérnem, és az első dolgom volt, hogy miután lerúgtam a cipőt, egy laza mozdulattal lehúztam a drága (nagyon drága) "sok denes" harisnyámat, és azon lendülettel ki is dobtam a szemétbe. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Rögtön neki is estem és megírtam a volt kolléganőnek aki már ott dolgozik, hogy túl vagyok az interjún, jól sikerült szerintem, legalább is én jól éreztem magam, és ha nem is én leszek a befutó, a harisnyás sztoritól eltekintve ez egy jó nap volt! Ekkor ért a döbbenet, mert a kolléganő azt írta vissza, idézem: "Na nehogy azt hidd, hogy újdonságokkal leptél meg. Már lekádereztek. Annyit tudtam kiszedni a Ritából, hogy volt sok jelentkező, potenciális munkatárs csak 3 kb. A potenciális jelöltek közt tutira számon tartanak. Úgyhogy én elmondtam mindent, amit kellett (precíz, pontos, megbízható, alapos, nemhülye, nagy teherbírású szép és okos - na jó az utóbbi kettőt tán nem mondtam smile hangulatjel )
Gabit (Ő a másik volt munkatársam) is megkérdezik, de ő is hasonlókat mond, mert korábban már beszéltem vele.
Úgyhogy már nem sok idő és kiderül. Nagyon drukkolok! smile hangulatjel" 

Erről ennyit, mire hazaértem, már lekádereztek! De ez jó jel! És 3-an vagyunk, akik szóba jöhetünk a sok-sok jelentkezőből. Én már ennek is örülök! 

 

És most jön az, amit sokan nem hisznek el, azt hiszik, csak énvédő mechanizmus, és csak rinyálok, pedig tényleg nem, hanem így gondolom. Be vagyok sz@rva, hogy mi lesz ha felvesznek. A jogsim nincs még meg, és januárra már önállóan vezetnem kellene. Ráadásul még egy kocsit is szerezni kell addigra. Tudom, tudom, mindenki csak legyint, hogy kocsit venni 1 nap alatt is lehet. Persze, már ha az embernek van pénze... És a jogsi??? Az elméletet megcsináltam 1 hét alatt, most várok a vizsgára. Aztán pedig kb. 1 hónapom lesz rá, ráadásul december (rossz idő, hóesés, csúszós út, köd, ónos eső, stb.) amikor virítanom kéne a jogsit. Ja, persze még az is kb. 160.000. Ft. pluszba, hiszen 4000. Ft óránként, és kb. 40 óra kell, hogy az előírt kilométer szám is meglegyen.

Összegzésül csak annyit, higgyétek el, tényleg nagyon BE VAGYOK SZ@RVA! (Talán attól jobban, hogy sikerül, mint attól, hogy nem.)

Megosztás a facebookon