Még jó, úgyse tudtam volna dolgozni...

Egész múlt héten nem voltam valami jól, de csütörtökre be is lázasodtam. Éreztem délután, hogy olyan furán vagyok, szédülök, de mivel egyedül voltam, igyekeztem befejezni a munkát, hiszen nem volt más, aki megcsinálta volna.

Amikor hazafelé vezettem, egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyon koncentrálnom kell, mert el fogok szédülni. Amint a homlokomhoz értem, akkor vettem észre, hogy tűz forró. A múlt héten már több olyan nap is volt, amikor munka után le kellett feküdnöm, de lázam nem volt (csürörtökig). 

Otthon lázcsillapítás, forró fürdő és irány az ágy.

Pénteken mozdulni se bírtam. De komolyan! Illetve megpróbáltam főzni (sütőbe készítettem húst, azzal nem volt gond, de a hozzá való krumplipüré megtörése már komoly problémába ütközött. Az a pár perces meló úgy kifárasztott, hogy le kellett pihennem, kifújni magam). No ez nem normális dolog, az biztos. 

Meg volt beszélve anyukámmal, hogy kiviszem őket a temetőbe, hogy még a nagy invázió előtt letudják, ne akkor menjenek, amikor sokan lesznek. De ezt is le kellett mondanom. Nem tudtam semmit se csinálni, csak feküdni, mint egy darab fa.

A család aggódott, de mondtam nekik, hogy nyugi, holnapra jobb lesz. Éjszakára elővettem a tollpaplant, reggelre csurom víz lett. Viszont meg lett az eredménye, mert úgy éreztem, hogy járóképes vagyok. Ezen felbátorodva, ki is mentem szombat reggel a piacra. Ott már nem voltam olyan jól, siettem is volna haza, mert ismét kezdtem szédelegni, de nem tudtam, mert vettem egy étkező garnitúrát. Ez még nem lett volna gond, csak az, hogy nem lehetett érte kocsival bemenni. A kocsikat csak reggel 8-ig engedik be (az árusokat), utána lezárják a bejáratot és majd csak 10-kor nyitják ki (hogy aki vásárolt nagyobb dolgot, az is be tudjon érte menni). Tehát kénytelen voltam 10 óráig várni. A "sorompó őr" nagyon jó fej volt egyébként, amíg várakoztam elszórakoztatott. Elmesélte, hogy "unalmába" vállalta ezt a munkát, mert egyébként nyugdíjas és geológus, bányamérnök volt egész életébe, Afrikába sokat dolgozott, és bánja, hogy hazajött, mert a magyar mentalitás meg a többi borzalmas. Vélhetően azért, mert jó hallgatóság voltam, kicsit előbb felnyitotta nekem a sorompót.

Nem gondoltam, hogy az én kis kocsimba befér egyszerre az asztal a négy székkel, de megoldottam. 

Ez az első otthoni fotó az étkezőről, tudom-tudom, egy futó és valami dising (gyümölcstál vagy virág) sokat dobna a dolgon, de majd lesz az is. Meg tervezem, hogy arra a falra valami klassz dising tapétát rakok, ami kiemeli az étkezőt.

Szerintem jó áron vettem, mert az égészért 37.000. fizettem, persze már az alkudozás után. Ahogy nézegettem, ez a fajta asztal, kb. ilyen áron kezdődik, de van drágább is. A székek se olcsók, tehát üzletbe többszöröse lett volna. 

Mikor végre bejutottam érte, és elkezdtem bepakolni az autóba, az eladó azt mondta, hogy mielőtt megvettem volna, senki még csak meg sem kérdezte, hogy mennyibe kerül, de miután kifizettem, sokan meg akarták venni. Úgy vettem észre, hogy már bánta, hogy annyiért odaadta :) 

Én meg örültem. 

Alig vártam, hogy hazaérjek, amint tehettem már ismét az ágyat nyomtam. Nagyon elesettnek éreztem magam, pedig reggel még minden olyan jónak tűnt. Aztán a vasárnap is megint ágyba fekvéssel telt. Nem tudom, hogy hány órát aludtam, de nagyon sokat. Ennyit nem szoktam. Megint izzadtam, mint egy ló, és fogalmam se volt róla, hogy hétfőn reggel leszek-e olyan állapotba, hogy dolgozni menjek. 

Végül hétfőn úgy éreztem, hogy jól vagyok, lázam nem volt, így hát elindultam dolgozni. A munkahelyen már nem volt gond, teljesen jól vagyok, csak...

Csak a kévét valahogy nem bírom meginni! Pedig tök jó poharat is vettem.

Ez minek lehet a mellékhatása?

Tegnap kezdődött, és ma is tart.

Most, hogy végiggondoltam a dolgot, talán a Béres csepp lehet az oka. Olyan fémes ízt érzek a számba, hogy sem enni nem kívánok, sem a kávét nem tudom meginni.

Ez pedig baj! Mert imádok kávézni. Vagyis eddig imádtam. Lehet választanom kell majd, hogy kávé vagy Béres csepp.

Megosztás a facebookon

de ennek is lehet örülni!

Az van, hogy azért néha egy kicsit megterhelő lelkileg a munkám. Persze messze nem olyan szinten, mint a gyermekvédelembe. Igazából egy kezemen össze tudnám számolni, hogy évente hány ilyen nap van, de azért akad. A mai is ilyen volt egy kicsit. Szociális szakértőként nyilván fel kell tárnom a nálam megjelenő ügyfelek szociális hátterét, ami elég szerteágazó feladat, beletartozik, az önellátástól a társas kapcsolatokon át az érzelmi-, hangulati élet, de akár a napi feladatok ellátásán keresztül az életvezetés, önálló életvitel, problémamegoldási képesség, alkalmazkodás, motivációk, attitűdök, stb.

És mikor egymás után jönnek olyanok, akik persze a mellett, hogy betegek, hiszen azért kerülnek ide, még jócskán padlón is vannak, sirdogálnak vagy próbálják magukat tartani, de nem mindig sikerül, vagy egyszerűen már odáig jutottak, hogy pszichés károsodásuk lett a folyamatos kilátástalanság miatt, az azért megérint.

Még akkor is, ha nekem ezzel mindössze az a feladatom, hogy feltárjam a szociális problémákat és lehetőség szerint megoldási alternatívát ajánljak, vagy megállapítsam, hogy a szociális rehabilitáció nehezített vagy nem lehetséges.

Mikor az autóbalesetben megsérült huszonéves olyan mértékben veszíti el a korábbi életét, hogy ezt már csak úgy tudja feldolgozni, hogy ájulásig issza magát, vagy a munkanélkülivé vált férjjel, két kisgyerekkel élő, sírdogáló beteg nő, akinek árverezik a házát, és fogalma sincs, hogy hová mehetne lakni, mert fizetné ő a hitelt, ha lenne miből, de az isten háta mögötti kis faluba és a környékén sincs munkalehetőség, pedig nem érdekelné, hogy beteg, vagy az sem érdekelné, hogy nem ezért tanult, bizony akár WC-t is takarítana, csak legyen biztos jövedelem, csak ne rakják ki gyerekekkel az utcára, hiszen akkor mi lesz a gyerekekkel?  

Szóval ilyenkor azért mindig eszembe jut, hogy mégse minden fenékig tejfel. És hiába a sok jó szlogen, hogy senkit nem hagyunk az út szélén, meg amennyi munkahelyet a vírus elpusztít, mi annyit teremtünk, meg aki dolgozni akar, az tud, és nincs gyerekszegénység meg hasonlók...

De meg tudok sajnálni olyanokat is, akik igazából a saját problémáik börtönébe zárják magukat és nem is olyan nagy a baj, mint amilyennek ők látják. Mint pl. az az 57 éves nő, aki egy kis településen élt egész életébe, az egyik "helyi kocsmáros" volt, de miután az örökbe fogadott fia talált magának egy párt (fiút) és elköltözött Budapestre, azóta nem tud az emberek szemébe nézni, teljesen beleőrült ebbe a dologba, olyan súlyos pszichés betegsége lett, hogy egyik napról a másikra a nagy társasági életet élő, mindenki által ismert nő, bezárkózott, nem áll szóba senkivel, előttem is úgy szégyellte ezt a dolgot, mintha ennél nagyon baj nem is történhetne. Nem is feltétlen azzal van baja ami történt (bár nyilván azzal is) hanem azzal, hogy mit szólnak? Nem mer emberek közé menni. Saját magát zárja börtönbe. 

De azt sem tudom félvállról venni, amikor magasan kvalifikált emberek, akiket régen sokak irigyeltek, csodáltak vagy felnéztek rájuk, azok ronccsá válnak.

Amikor olyan súlyos depressziós epizód és egyéb pszichés probléma zajlik, hogy azt sem tudja megmondani, hogy hol lakik, vagy egyéb olyan alapvető dolgokat, ami akár egy kisiskolásnak sem okozna gondot. (És nem megjátssza magát, tényleg nem tudja. És sír, mert valahol az emlékeiben azért ott van, hogy régen ez nem így volt, nagyon nem.) Nem könnyű, mikor látom az előzményekbe, hogy osztályvezető, üzemvezető, ügyvezető volt, most meg egy nyálát csorgató zombi, aki üres tekintettel néz ki a fejéből.

Amikor egy másik ügyfél arról beszél, hogy ki volt ő régen, és most már csak annyit szeretne, hogy fel tudjon kelni az ágyból, vagy ne kelljen pelenkáznia magát.

Vagy egy újabb betegről kiderül, hogy annyira rossz passzba van, hogy ha a szomszédok nem adnának neki enni, akkor éhen halna, pedig korábban...

Vagy az a középkorú férfi, aki egész életébe éjjel-nappal dolgozott, hogy a családnak minden meglegyen, lakás, kocsi, nyaralás. Meg is lett minden, csak a lényeg veszett el, az, hogy soha nem volt a családdal, most meg, hogy beteg lett, a családja magára hagyta a betegségbe. Mert így már nem kell. Csak addig kellett, amíg mindent előteremtett. 

Szóval ezekkel a dolgokkal főleg akkor van gond, ha egy nap egymás után sok ilyennel találkozom. 

És ma elég sok ilyen volt...

Persze azért akadnak néha mókásabb beszélgetések is. Ami ha jobban belegondolok nem mókás, csak a szituáció, ahogy az ügyfél előadja. Mikor elmeséli pl. hogy igen, vannak hanghallásai, de őt igazából nem zavarják a hangok, csak a pszichiátert :) 

Szóval az ilyen húzósabb napokon mindig megfogadom, hogy hálát adok a jelenlegi életemért, még akkor is, ha csak középszerű az életem, mert bizony sokan cserélnének velem.

 

Megosztás a facebookon

Ismét szabad a pálya, a kolléganőm szabadságon van a héten, egyedül vagyok. Hétfőn reggel már jött is a többi kolléga és örömmel konstatálták, "hogy végre egy nyugodt hét" :) Azt hiszem, ők jobban örülnek neki, hogy nincs itt a kolléganőm, mint én. Nekem is jót tesz ez, de engem nem szokott bántani, úgy értem nem szól be, nem minősít, nem úgy, mint a kollégákat vagy akár az orvosokat. Mert szerinte természetesen az az orvos aki nem gyógyító munkát folytat, hanem itt dolgozik, az nem is igazán nevezhető orvosnak. És valóban néha olyan hangnemet enged meg magának velük szembe is, hogy én szégyellem magam helyette. Igazából főleg ezért örülök, hogy nincs itt, mert nem morog, nem csapkod, és nem kel ki magából, ha dolgozni kell.

Szóval most mindenki nyugodt. 

Rádiót hallgatok és hoztam olvasnivalót is, amikor kész a napi munka, szabad a pálya.

Akár jól is lehetnék, de nem igazán vagyok jól. 

Nem gondolom, hogy a koronavírus, inkább valami ilyenkor szokásos nyavalya. Tegnap már fájt a torkom, köhécseltem, aztán estére eléggé levett a lábamról. De miután hazaértem, az előző nap főzött babgulyás mellé sütöttem pár palacsintát a család férfi tagjainak, letusoltam és bebújtam az ágyba. Izzadtam, mint egy ló. Azon gondolkodtam, hogy talán egy kis forralt bor jót tenne. De mivel egész nap torokfájás elleni szopogató tablettát kapkodtam be, 

és délután amikor lefeküdtem, akkor már egy aspirin plus c pezsgőtablettát is szükségesnek ítéltem, így inkább lemondtam a forralt borról. 

Majd lehet ma :) 

Ma már jobban vagyok, a torkom még fáj egy kicsit, de azt gondolom, hogy ha még ma is tudnék pihenni munka után, meg izzadni (amit a forraltbor valószínűleg elősegítene), akkor holnapra teljesen rendbe lennék. 

Tegnap estére már mindenem fájt. Nem csak a fejem, a fülem, a szemem, de még az állkapcsom is. De nagyon jól esett, hogy fekhettem, csak az átizzadt ágyneműt kellett cserélni. 

Reggelre jobban lettem, és mivel egyedül vagyok a munkahelyen, nincs aki helyettesítsen, és lázas se lettem, így jöttem dolgozni. Szigorúan szájmaszkba vagyok, folyamatosan szellőztetek, és kerülöm a kontaktot. Bár nem gondolom, hogy a szokásos őszi megfázásnál többről lenne szó, de ha mégis belázasodnék, akkor otthon fogok maradni. Addig meg vigyázok másokra. 

 

Megosztás a facebookon

Nem túl régen egy beszélgetés alkalmával megemlítette az egyik ismerősöm, hogy a fia "sóher" és bár már elég régi és nem túl jó a telefonja, nem vesz magának másikat, kénytelen lesz ő venni majd a nagykorú, dolgozó gyermekének, hiszen őt zavarja, hogy alig hallja amikor telefonon beszélnek.

Én megértettem mindkét fél hozzáállását, mert ugye a fiának megfelel a régi telefon, őt nem zavarja, hogy régi és kissé problémás. Azért értettem meg, hiszen az enyém is régi, alapdolgokat tud, néha már egy napot se bír ki töltés nélkül. De megértettem azt is, akinek ez problémát okoz, hogy alig hallja a gyereke beszédét.

Ez rávilágított arra, hogy bizony én is sóher vagyok!? 

 

Szóval a hétvégén az történt, hogy szombat délután beállított a lányom és átadott egy új telefont. A szívbaj jött rám. Egyből fogtam a telefont a számlával együtt, és fél órán belül a vásárlástól számítva, már az üzletbe voltam, hogy nekem nincs szükségem erre a készülékre, szeretném, ha visszaadnák neki az árát. De persze nem adták. Maximum levásárolhattuk volna... Pénzt vissza nem adnak. A levásárlás nem volt pálya, hiszen előző nap vettünk anyukámnak szülinapjára egy automata mosógépet, az enyém már tökéletesen működik, a lányomé új, a hűtőink pedig idei szerzemények. Nem jutott semmi eszembe, amire nagyobb szükségem lenne. 

Olyan ideges voltam! Ráébredtem, hogy ezek szerint én is sóher vagyok, és ez a sóherságom vezetett oda, hogy a lányom nem kevés pénzt költött azért, hogy nekem új telefonom legyen. 

Őt zavarta, hogy lemerül és folyton tölteni kell. Engem nem zavart, ezért is nem vettem újat, pedig megengedhetném magamnak, csak nekem jó volt még így is a régi. Azért se gondoltam magam sóhernak, mert mikor elköltöztek otthonról, akkor is úgy gondoltam, hogy besegítek, és vettünk nekik egy kombinált hűtőt, hogy annyival is kevesebb legyen a kiadásuk. Hétvégente is úgy szoktam főzni, hogy jusson nekik is. De mégis sóher vagyok!

Teljesen szétcsúsztam! Szégyeltem magam és közbe sajnáltam a lányomat, hogy rám költi a pénzét, mert persze hiába akartam neki kifizetni, nem engedte. Megemlítettem, hogy akkor átutalom a számlájára, de azt mondta, úgyis visszautalja. És ismerem a lányom, tudom, hogy amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Jó indulatú, de öntörvényű.

Bántam, hogy miért nem vettem már magamnak egyet, mert akkor most nem lenne ez a hülye helyzet.

De már nem tudtam mit csinálni. 

Amikor szembesültem vele, hogy ez bizony már az én telefonom marad, akkor átöleltem, körbecsókoltam és persze vagy százszor elmondtam neki, hogy köszönöm.

Majdnem bőgtűnk mind a ketten.

Én örömömbe, hogy milyen figyelmes és jóindulatú, ő meg azért, mert migiscsak sikerült meglepnie, örömet szereznie és azért is, mert én majdnem bőgtem.

Pedig nem gondoltam magam korábban sóhernek! Hiszen előző nap vettünk anyukámnak közösen egy automata mosógépet (férjem, lányom, fiam és én). Eszembe se jutott, hogy esetleg az mennyibe kerül, vagy olcsóbb megoldást találjunk...

Az előzménye ennek az volt, hogy anyukám pénteken töltötte a 71. életévét. Csütörtökön a lányom vitte vásárolni, és a régi keverőtárcsás mosógépéhez kifolyócsövet akart venni, mert tönkrement (elöregedett) és folyt már belőle a víz mindenfelé.

Hiába járták azonban körbe a várost, nem találtak ilyet, csak internetről lehetett volna rendelni. Ennek apropóján úgy döntöttünk, hogy ennyi idősen nem való már neki ez a hagyományos mosás, kiszedés a gépből, öblítés a kádba tiszta vízbe, majd újra öblítés öblítővel, mindezt hajolgatva, kézi erővel, még akkor se ha "ragaszkodik" hozzá. Úgy döntöttünk, hogy kap egy automatát. Összedobtuk rá a pénzt és még pénteken megvettük. 

 

Nem volt egyszerű a választás, hiszen bár nagyon sokféle gép létezik, pont ez volt a nehézsége. Csak felültöltős jöhetett szóba, mert az fért el a fürdőszobába. Aztán amikor nézelődtünk, akkor szempont lett az is, hogy lehetőleg nagyon egyszerű legyen a kezelése és ha mód van rá, akkor magyar feliratok legyenek rajta (na ilyen elég kevés van). 

 

Ja, és persze az is, hogy olyan legyen, amibe akár csak pár darab ruhát is be lehessen rakni, de ha pl. plédet akar mosni, akkor az is beférjen. Sok üzletbe voltunk, de végül megtaláltuk a megfelelőt. Mivel aznap már nem vállalták a kiszállítást, így az én kocsim hátuljába tuszkoltuk be. 

Aztán amikor beállítottunk vele anyukámhoz, hirtelen meglepettségébe csak annyit tudott mondani, hogy "mondtam, hogy csak egy gumicső kell a mostanihoz!" De nagyon boldog volt és örült neki! Azonnal ki is próbáltuk. Működött! Csak...

Csak a centrifugálásnál, nagyon ugrált.

Másnap a férjem és a lányom párja is ígérte, hogy segítenek beállítani, mert nem volt nálunk pénteken vízmérték, és elvileg az is okozhatta a problémát.

Beállították, azt mondták, hogy biztos azért ugrált, mert üresen próbáltuk ki. Elfogadhatónak találtuk az ötletet, ezért távoztak és anyukám nekifogott ruhákkal megpakolni a gépet és úgy elindítani. Mikor felhívtam azt mondta, hogy még mindig nagyon ugrál, de ott állt mellette és fogta... Ekkor elég ideges lettem, hiszen az automatának pont az a lényege, hogy ne kelljen mellette állni. Nem? De!

Próbáltam utána olvasni, hogy mit lehetne tenni? Elég meglepő dolgokat olvastam. Volt aki azt írta, hogy ő a 80 kilójával rá szokott ülni és így oldja meg a dolgot. Pffff! Na az se normális! Volt, aki gumiszőnyeget vett a gép alá, így már nem annyira ugrál el...

Aztán az egyik oldalon, ahol arról írnak, hogy a mosógép beüzemeléséhez nem szükséges szakember, hiszen az akár 10.000. Ft-ot is elkér, ott találtam egy érdekes mondatot. Nevezetesen azt, hogy a mosógép kicsomagolása után a rögzítő csavarokat is el kell távolítani, mert ha nem, és a gép meghibásodik, akkor elvész a garancia. Ezt írták: "A rutintalan mosógépvásárlók esetében a leggyakoribb hiba, hogy beüzemelés előtt elfelejtik kivenni a dobrögzítő-csavarokat. Ezeknek a csavarokank a funkciója, hogy stabilizálják a dobot szállítás közben. Így a dob nem mozog, kopik vagy rongálódik a szállítás során. Tovább nehezíti a laikusok dolgát, hogy a dobrögzítő-csavarokat hátulról szerelik be, ráadásul gyártónként változik a darabszám. Csak a beüzemelési leírás vagy egy szakember tudja biztonsággal megmondani, összesen hány csavart kell keresni az adott típusban."

 

Micsoda??? Rögzítő csavarok??? Honnan? Mi nem szedtünk ki semmilyen csavarokat! Mit rögzít? És egyáltalán? 

Jobban utána olvasva találtam képeket is, és azonnal hívtam anyukámat, hogy állítsa le a gépet rögtön! 

Szegény nem értette, hogy mi a baj? De szót fogadott. 

Elmentünk a férjemmel, kiszedtük a rajz alapján a csavarokat

és azóta meg se mozdul a gép, a legnagyobb centrifuga fordulatnál se. 

Milyen jó, hogy már mindennek utána lehet nézni az interneten? Mert a használati utasításba erről külön nem volt szó, (csak a használati mellé csomagolt pár papíron volt rajz, de azt nem is értettük magyarázat nélkül). Nem volt olyan fejezet, ahol felhívták volna a figyelmet arra, hogy ezeket ki kell szedni. Szerintem ez azért elég gáz. De megoldottuk, és ez a lényeg. Persze az is lehet, hogy ez máshol tök természetes, hogy szakembert hívnak a gép beüzemeléséhez, vagy az üzletbe esetleg elmondják a vásárláskor, mi nem gondoltunk rá. De végül szakember nélkül is sikerült.

Vasárnap pedig a megérdemelt piac volt a program. A férjemet elvittem maszekolni, így csak később értem ki. A lányom akkor már ment hazafelé, mert fázott. De nagyon ügyes volt, vett beltéri ajtókat, nagyon jó áron. Ezért kell hajnalba menni, mert mire én már kiértem, el is pakolták az ajtókat a furgonba, tehát már nem is lehetett látni, hogy korábban azt is árultak. 8000 Ft-ért vette darabját, és volt olyan is, ami még originál csomagolásba volt.

Nagyon örült neki, mert amikor rákeresett, akkor látta, hogy darabja 90.000. Ft. felett van.

Ja, és a 8000 Ft./db. árba ki is szállították. Bár keret nem volt az ajtókhoz külön, de így még jobb is, mivel szabványméret, így maradhat a régi keret, nem kell bontani, csak az ajtólapot lecserélni. Büszke vagyok rá, tőlem tanulta, hogy hajnalba kell piacra menni.

De a büszkeségem aznap még tovább dagadt. Amikor mentem haza, az egyik idős lakó megállított, hogy a lányomat nem látja mostanába... Mondtam neki, hogy azért, mert elköltözött, vettek házat. És akkor mesélte el, hogy mennyire meghatódott, mikor tavasszal a karantén alatt a lányom felajánlotta neki, hogy bármiben segít (bevásárol, ügyet intéz, vagy ami kell), csak szóljon! Én erről eddig nem is tudtam.

Azt mondta, hogy a rokonainak se jutott eszébe az, ami a lányomnak. És amikor erről beszélt, akkor könnybe lábadt a szeme és libabőrös lett. Azt mondta, hogy milyen jól neveltem...

Én meg egy kicsit tényleg úgy éreztem, hogy bár sok mindent másképp csinálnék, és biztosan tudom, hogy lehetnék jobb anya is, mint voltam, de talán igen, talán mégis a lehetőségeimhez képest igyekeztem! 

Csak sóher vagyok... :)

Megosztás a facebookon

avagy mégis léteznek energiavámpírok!

Az van, hogy esik az eső, hideg van, sötét és a kolléganőm is megérkezett. 

Tudtam, számítottam rá, de toltam volna még, hogy még ne, még egy kicsit ne jöjjön.

Olyan nyugodt és békés volt a múlt hét (még a nap is sütött). Így most még nagyobbnak érzem a kontrasztot, mert utálom az esőt, a sötétet, és talán a hétfőt is.

Ma tehát megérkezett a kolléganő, és már köszönés helyett a siránkozását hallgattuk a főnökkel. Hogy milyen szörnyű volt neki, hogy bár semmi tünete nem volt, de csak pénteken kapta meg a covid eredményét, és a házi karanténból is CSAK kétszer ment el vásárolni, meg hát vadászni is alig jutott el... És a rendőr pont akkor kereste a férjét a házikaranténba, amikor az éppen vadászni volt... És mivel nem találták otthon, feljelentik! Ezen is ki van akadva, ezt is hallgathattuk, hogy pedig a férje a cégén keresztül mennyivel és hányszor támogatta már a helyi rendőrséget...

Ó, tényleg! Hogy sajnálom... 

Rá kellett jönnöm, hogy bár el tudom viselni, tudom kezelni a dühkitöréseit és a hangulatváltozásait, mégis azért fejben ott kell lennem, munkám van benne, hogy nyugodt és kedves maradjak, vagy igyekezzek megnyugtatni, valamelyest csillapítani, esetleg türelemre inteni vagy olyan tanácsokat adni, ami által jobban érezheti magát.

Igen, nekem ebbe azért sok munkám van. A múlt héten, amikor nem volt itt, nos ilyenekre gondolnom se kellett, önfeledten élvezhettem a napokat. olvashattam, zenét hallgathattam, stb.

Most meg már, hogy mindenkinek elmesélte, hogy milyen szörnyű volt neki a múlt hét, azon agonizál, dühöng és csapkod, hogy a lányáéknál áramszünet van, és mivel mindkét gyerek náthás, hogyan olják meg, hogy leszívják az orrukat, hiszen nem működik az orrszívó-porszívó. 

Most, hogy reggel óta folyamatosan hallgatom a nyavajgását, egyszerűen csak annyit válaszoltam neki, hogy bizonyára ez porbléma, de még az én gyermekeimnél ezt úgy oldottuk meg, hogy megtanítottam a gyerekeket orrot fújni. A 4 éves unokája már biztos meg tudná csinálni. Most ezzel kissé azt hiszem kihúztam a gyufát, de legalább csendben van :) És én ezt most nem is bánom. Azért a telefonálásokból hallom, hogy a gyerekorvost felhívták és oda viszi a gyerekeket, majd az leszívja az orrukat... (jó pénzért). Hát nem tudom... Orrszívásért beteg gyerekek közé vinni őket? De lehet ez a jó megoldás. Csak én vagyok nem túl megértő ma.

Azt hiszem igenis léteznek energiavámpírok! És egyre erőssebb bennem ma az érzés, hogy Ő is az. Nyilván máskor is az szokott lenni, nem véletlen, hogy mindenki kerüli. Csak most az energiaszintem nekem is eléggé lent van.

Bár máskor tudom kezelni ezeket a helyzeteket, és ha akarnám nem sok erőfeszítésembe telne, és most is tudnák, de most nem akarom! Nekem is lehet ilyen napom. Nem? De! :) 

Szerintem levette. Igyekszik kedves lenni hozzám és minimálisan kommunikálni. 

Utálok ilyen lenni. 

De ma ez van!

Megosztás a facebookon

A héten egyedül dolgoztam, mert a kolléganőm a covid tesztje eredményére várt. Hiába fizetett közel 50.000. Ft-ot a magánlaborba, ahol a mintá(ka)t levették (nem tudom, hogy ez hány és milyen vizsgálatot takar), csütörtökön még azért hívta a főnököt, hogy még csak arról sem értesítették, hogy a mintája megérkezett volna abba a  laborba, ahol majd elkészül az eredmény... (A férje már legalább ilyen e-mailt kapott, ő még semmit.) A főnök mindenesetre azt tanácsolta neki, hogy most már várja meg az eredményt, addig ne jöjjön dolgozni.

Pénteken nagyon sok munkám volt. Olyan sok, hogy a kolléganő, akinek átküldtem a vizsgálatokat szkennelve egy másik telephelyre (hiszen ő helyettesítette a szobatársamat), a 14 vizsgálatból 5-öt nem is tudott befejezni. Pedig neki "csak" a szakvélemény rá eső részét kellett elkészítenie, mert az interjúkat én csináltam és az ezzel kapcsolatos papírokat is nekem kellett szkennelni és eljuttatni neki a mellett, hogy én a szakvélemények rám eső részét meg is csináltam. 

Ilyen sok vizsgálat még hét közben se szokott lenni, amikor fél 5-ig dolgozunk. Pénteken meg ugye fél 2-kor el lehet dobni a tollat. Én el is dobtam, ráadásul úgy, hogy végeztem is. Hiába no! Ügyes vagyok!

Azért is örülök neki, hogy a kolléganő nem volt ott, mert ő már az 6. beteg után morogni, kiabálni, csapkodni szokott. Olyankor úgy beszél a kollégákkal, hogy én szégyellem magam helyette. 14 vizsgálattal nem is tudom mit kezdett volna. Pedig még nem is tudja, hogy vélhetően emelkedni fognak a számok hamarosan, hiszen úgy néz ki, hogy még egy orvossal bővül a csapat. Akkor pedig már 4 orvos fog vizsgálni, a jelenlegi 3 helyett, ami azt jelenti, hogy napi 6-8 fővel emelkedik a behívható betegek száma. Mondjuk ha azt nézem, hogy a másik telephelyen dolgozó kollégák ugyanazt a fizetést kapják mint mi, pedig ott csak 1 orvos van, ami náluk azt jelentik, hogy általában 1-2 betegnek készítenek szakvéleményt, de max. 5-nél többet szerintem még életükbe nem csináltak egy nap alatt. Szóval ahhoz képest elég igazságtalan a dolog. 

Na mindegy is. Amíg belefér a munkaidőmbe, addig nem érdekel a dolog. Legfeljebb a kolléganő kiabálása és csapkodása lesz gyakoribb. De már megszoktam... Viszont most tök jó volt, hogy nem kellett ezt hallgatnom.

Pénteken munka után megint tali volt.

Olyan jó volt. Még akkor is, ha nem feltétlen happy mindenkinél minden. Úgy értem, hogy vannak azért magánéleti dolgok, amik hatással vannak rám, ha valamelyik kedves ismerősöm életébe olyan dolog történik, ami nem az élet napos oldalát mutatja.

Visszatérve a múlt heti nyugis munkavégzésre:

El kell ismernem, élveztem az egyedüllétet. Ha ott van a kolléganő, akkor őt zavarja a rádió, így egyedül meg már reggel bekapcsoltam, zenét hallgattam (persze mikor éppen nem volt bent beteg), amikor végeztem, akkor meg ugye nem kellett társalogni, hiszen nem volt kivel, így olvastam. 

Így a héten kiolvastam a "Barbibébi"-t is. Eddig nem olvastam Lakatos Levente könyvet, de szerintem fogok még. Könnyed olvasmány, kikapcsolt. Nem kellett rajta agyalni. Bár azért kicsit fura volt a hirtelen befejezés. A sztori röviden: Barbibébi egy 17 éves lány, aki mindent megkap a szüleitől, vagyis anyagikat, de törődést nem igazán. Egy híres énekessel jön össze, aminek köszönhetően "celebritás" lesz. Mivel nem csak szép, hanem tökéletes alakkal áldotta meg a sors (és a plasztikai sebész) így ezt ki is használja. Azért, hogy foglalkozzanak vele, (szinte) bármire képes. Sokakon átgázol, megaláz, és elárulja legjobb barátja legféltettebb titkát is, ami miatt megszakad a kapcsolatuk, ám a volt legjobb barát mégis kénytelen lesz a lány segítségére sietni, amikor azt szándékosan elgázolják, és Barbi részleges amnéziája miatt segítségre szorul. Együtt próbálják kideríteni, hogy ki lehetett a gázoló? Ami nem egyszerű, hiszen Barbibébinek elég sok olyan tette volt, ami miatt többen is a gyanúsítottak között lehetnének.

Ma a piacon Fejős Éva könyveket vettem. 

Azt hiszem ezek lesznek a következők. Nem tudom, hogy honnan szedik ezeket a könyveket, mert látszik rajtuk, hogy nem voltak olvasva, és ha többet veszek, akkor 300 Ft-ért már odaadják. Viszont arra ügyelnem kell, hogy nincs sok helyem, így ha továbbra is hetente több könyvet is veszek, akkor nem tudom hova fogom őket tenni...

A piacon egyébként nem sok minden találtam, de egy kis semmiségnek is tudok marhára örülni. A porszívómhoz találtam porszívó fejet. Ez nagyon nagy öröm, mert eddig a nélkül, egy másik porszívó fejrészével használtam, de az nem volt 100%-os. Próbáltam már utánrendelni a Media Marktba, de majdnem 10.000. Ft. lett volna csak a fej. Ezért hát inkább egy nem tökéletesen passzoló más fejjel használtam. De ma sikerült megvennem a tökéletesen hozzáillőt. Láttam, hogy ugyanolyan porszívót árulnak, mint az enyém. Azt nem tudta megmondani az eladó, hogy jó-e a porszívó, de engem nem is az érdekelt, csak a kiegészítője. Először nem akarta külön eladni, de mivel találtam nála egy Tommy Hilfiger cipőt is, így a kettőt együtt már odaadta. De azt mondta, hogy így viszont nem alkudhatok. De mivel a cipőért és a porszívó fejért együtt 2500-at kért, nem is akartam. Bármelyik magába is megérte volna ezt a pénzt, sőt még így is nyereséges. A cipő nem nagy durranás, csak a márkája. Mivel eredeti, és nem valami koppintás. Nem tudom, hogy az enyém lesz vagy a lányomé? Ők, vagyis a lányom és a párja vannak odáig ezért a márkáért (na meg az Under Armour-ért is).

Én nem venném meg boltba annyiért amennyiért egyébként árulják. De persze rajtunk kívül ki tudja, hogy ez nem üzletbe lett véve, hanem az eredeti ára 10%-ért a piacon? Ez ám a "Glamour-napi" megtakarítás :) 

Megosztás a facebookon