az van, hogy vettem egy gps-t

Szóval a múlt hétvégén amikor már láttam, hogy nem elkerülhető az anyóshoz való autóval eljutás, vettem egy gps-t.

Igen, valószínűleg béna vagyok, mert az útjelző táblák (és a férjem) is útbaigazítottak volna. 

DE

Pont e miatt, vagyis a férjem iránymutatása miatt gondoltam azt, hogy inkább rábízom magam egy "gépre". Tudom nem valami jól hangzik, de csak pár szóban bemutatom, hogyan irányít a férjem. Talán ez után már megbocsáthatónak fog tűnni.

Az elmúlt hetekben körbejártuk az ismerősöket, barátokat, ezzel is gyakorolva a vezetést. Közben a férjem próbált meg útba igazítani azokra a helyekre, ahol még nem jártam. Egyik barátja nemrégen költözött ki egy tanyára. Természetes volt, hogy mivel fogalmam sincs merre kell menni, Ő fogja mondani az utat. Mondta is, pl. így: " a felső kanyarnál majd fordulj el!"

Én meg erre? Micsoda??? A felső kanyarnál??? Olyan nincs is. Azt mondjad, hogy kb. hány méter múlva és milyen irányba, vagyis balra vagy jobbra...

Aztán valamelyik éjjel meg a fiamért kellett kimenni a Merci gyárba, persze a késői óra ellenére úgy gondolta, hogy jön velem. Aztán az egyik körforgalomnál az alábbiakat mondta: majd jobbra menj ki!

Én meg: Micsoda??? A körforgalomból csak jobbra lehet kimenni, azt mondjad inkább, hogy hanyadik kijáratnál... És még mielőtt valaki azt gondolná, hogy rögtön az első kijáratnál kellett volna kimenni és ezért mondta, hogy jobbra, nos nem! A másodiknál kellett kimenni, ami a bemenetelhez képest az "egyenes" volt. 

Szóval ezek után úgy gondoltam, hogy nem bízom a véletlenre és beruházok egy ilyen kis kütyüre (vagyis hasonlóra).

 

Már kipróbáltam párszor, de még egyszer sem mondta, hogy "újratervezés". Olyat már mondott, amikor direkt más utat választottam, mint amit ő mondott, hogy "ha lehetősége van rá, forduljon vissza". :) De aztán felvette velem a ritmust és a nélkül, hogy mondta volna az újratervezést, az új útiránynak megfelelően irányított a célhoz.

Nos egy kicsit azért parázok. Mégiscsak 130 kilométer egybe, majd ugyanennyi vissza az út az anyóshoz, én meg eddig összesen vezettem kb. 300 km-t, annak is nagy részét városba araszolva. 

De meg fogom csinálni! (Remélem.)

Megosztás a facebookon

avagy milyen jó is lenne most hat alma...

Az van, hogy elkészült a fogaimra a korona. Mindenkinek tetszik, de nekem nagyon fura. Nyilván idő kell hozzá hogy megszokjam. Persze a régi "egy felvonás, egy szünet" féle fogsoromtól sokkal jobb, csak ugye mégsem ez a megszokott. A doki szerint ennél "természetesebbre" nem lehetett csinálni, de mivel én a sok-sok év alatt az össze-vissza álló hézagos fogsorhoz voltam hozzászokva, nagyon nagy a változás. És persze tisztában voltam vele, hogy a nagy hézagok miatt az új fogsor más lesz, nem tudnak apró kis "gyöngy" fogakat csinálni, hiszen a fogsor íve és a korona alatt a "régi fogaim" adják a teret az újnak. 

Szóval mások szerint jó, (egyébként szerintem is sokkal jobb, mint volt) csak művi... De majd megszokom. Az igazság az, hogy az eredeti fogaim már annyira kezdtek elmozdulni, hogy semmiképp sem lehetett már úgy hagyni. Nem csak egymástól távolodtak, hanem egyre inkább előre felé mozdultak a fogak aljai, félő volt, hogy egyszer csak már vízszintbe fognak állni. 

ILYEN LETT:

 

 

 

 

Na ennyi bevezető után a címre visszatérve: soha nem zavart még ennyire, hogy nem ehetek szilárd táplálékot. Valószínűleg most sem zavarna, hiszen sokszor napokig elvagyok túró-joghurt chia mag kombón, de most, hogy felhívták a figyelmemet, hogy nem rághatok egy napig, majd megőrülök. Úgy ennék egy szelet zsíros kenyeret almával, vagy csak egy kis kekszet a joghurthoz...

 

Ennyit a tiltás hatalmáról.

Megosztás a facebookon

Bár egyelőre még nem szó szerint.

Most, hogy rápillantottam a blogomra, most szembesültem vele, hogy nem írtam már egy ideje. Pedig minden nap van valami történés, csak éppen időm nincs.

Hol is kezdjem. 

Visszafelé haladva: 

Ma fogászaton voltam és stresszeltem is e miatt egész nap. Legfőképpen azért, mert úgy beszéltük meg a fogorvossal, hogy mielőtt megyek felhívom. Hívtam, hívtam egész nap, volt, hogy már félóránként, de nem vette fel. Hiába próbáltam a mobilján, semmi. Aztán próbáltam a vezetékesen, semmi. Végül úgy döntöttem, hogy akkor is elmegyek, ha nem tudom utolérni, hiszen este 7 óráig rendel és munka után a kis Silver Hunteremmel odaérek gyorsan. De azért a biztonság kedvéért felhívtam az egyik kedvenc volt kolléganőmet és segítséget kértem tőle. És Ő bizony segített is. (Annyira sajnálom, hogy már nem találkozunk naponta, hiányzik. Ő is...) 5 órára volt megbeszélve és én a lányommal 5 előtt kicsivel már ott is voltam. Aztán egy másik volt kolléga hangját is meghallottam a fogászati rendelővel szemközti helyiségből, így néhány perc trécseléssel ment el az idő, amíg pontosan 5 órakor be nem hívtak. Először a lányom fogszabályzóján állítottak, de ez ugye 1 perc. Aztán következtem én. Nem volt miért félni.

A doki nagyon jó fej, egyáltalán nem fellengzős, nagyon emberi, gyors és szakszerű. Azt gondoltam, hogy legalább másfél-két órát ott fogok tölteni, tekintve, hogy mi mindent csinál a szájberendezésemmel. De gyors volt. 45 perc múlva már végeztünk is. Jövő szerdán mehetek, hiszen addigra készül el a valamelyest esztétikusabb mosolyom. Nem, nem műfogsorom lesz, hanem koronákat kapok (egyrészt ugye, mert király vagyok), másrészt, mert sajnos korábban amíg nem volt (jól) kezelve az alapbetegségem kihullott pár fogam és a hiány miatt a többi egyre inkább kezdett elmozdulni. Tökéletes most sem lesz, de azt ígérte, hogy igyekszik "természetes" hatást kelteni. Szóval 7 fogam lett lecsiszolva, ezekre kerül majd szerdán a korona. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ára is királyi...)

Aztán mi is volt még? 

Hétvégén voltam pályaválasztási kiállításon. Nem mint látogató, hanem a szervezés oldalán. Imádtam.

Imádtam a gyerekeket, imádtam, hogy jöttek, segítséget kértek, beszélgettek, érdeklődtek, stb. És rádöbbentem, hogy hiányzik a gyerekekkel való foglalkozás. Nem, nem az ami a gyerekjólétbe volt, hanem úgy egyáltalán a gyerekek, a kamaszok... De el nem cserélném a munkámat a korábbira. Olyan jó, hogy itt nyugi van. Jó, néha van stressz is, de az csak azért, mert mindig van valami ami új, és nem tudom, hogyan kell megoldani. (Erről annyit, hogy a több tíz éve itt dolgozó kolléganőm is segítséget kért, mert Ő is belefutott olyanba, amivel még ennyi idő alatt sem találkozott.) Ezek alapján lesz még pár stresszes évem :)

Aztán ami még említést érdemel, hogy autóval járok dolgozni. Nem szeretem. Nem is mennék azzal, de a férjem már nagyon rá van izgulva a témára, hogy kocsival menjünk anyósomhoz, aki ugye azért mégiscsak 120 km-re lakik. Én pedig azt gondolom, hogy mielőtt nekivágnék kellene egy kis gyakorlás. Így most én viszem-hozom néha a lányom kondiba, kocsival megyünk rokonlátogatóba, bevásárolni, stb. Az autót imádom, de a reggeli és a délutáni csúcsforgalmat nem annyira. A körút és a belváros be van dugulva, araszolva lehet menni, miközben az jár a fejembe, hogy biciklivel már mennyivel előrébb lennék... Aztán ott van a parkolási anomália is. Reggel még csak találok helyet, de hazafelé már bajos a kiállás, hiszen némely nem túl intelligens sofőr akár a parkoló bejáratába is képes leállítani az autóját. Ilyenkor indul a merre is tudnák kimenni "játék". Eddig még sikerült, de úgy kell kicentizni néha, és lássuk be őszintén ez mégse egy kezdő szintje. Bár eddig még sikerrel vettem az akadályt. 

Erről jut eszembe, hogy szegény kisautómat majdnem összetörték amikor még csak 1, azaz egyetlen napja volt nálam. És bárki bármit is gondol, nem, nem én voltam a hibás. Sokan azzal vigasztaltak, (mert egyébként teljesen összezuhantam ettől és rossz érzéssel ültem autóba pár napig), hogy nem te voltál a hibás.... De bakker! Attól még majdnem összetörték. Akkor is, ha nem én voltam a hibás. Ráadásul az egész család a kocsiba ült. Ez pedig úgy történt, hogy az Auchan parkolóba haladtam szépen az előttem lévő után, amikor egy "öregúr" úgy gondolta, hogy a parkolóból fogja magát és a nélkül, hogy hátranézne rám tolat. Azt hiszem az lehetett a szerencse, hogy talán volt a kocsijába tolatóradar, ami miatt az utolsó pillanatban mégis lefékezett és megállt. Én  meg csak ott ültem és azon gondolkodtam, hogy miért van ilyen barmoknak jogsija??? Szóval a nagy magabiztosságom addig tartott. Azóta tartok tőle, hogy sok ilyen elmebeteg van az utakon. 

 

Ja, egyébként holnaptól szabadságon leszek. Egyrészt, mert a lecsiszolt fogaimmal nem igazán vagyok "szalonképes" a munkahelyen, másrészt meg azért, mert itt mindenkinek ki kell venni az éves szabiját. És mivel nem vagyok túl esztétikus (már ha ki kellene nyitnom a számat) így még az is meglehet, hogy pihenéssel fogom itthon tölteni a szabadságomat. Mert megérdemlem.

No jó, azért tanulni is kell, mert elvileg egy hónap múlva vizsgáznunk kell a törvényekből, eljárásrendekből. És nagyon nem szeretnék sikertelen vizsgát tenni. 

Egyelőre ennyi.

Megosztás a facebookon

avagy bemutatom "Cukit"

"Cuki"

Én csak így hívom, pedig tisztességes neve amit a családba kerülésekor kapott tőlem: Silver Hunter.

Silver, mivel ezüst színű és Hunter, hiszen a nevemre vettem, de az mégis hülyén hangzana, hogy Silver Vadász :) 

Szóval Ő SILVER HUNTER:

Megosztás a facebookon

avagy tökéletesen "szőkére" sikerült a kocsi elhozatala

 

Az öcsém vagy őrült, vagy nagyon bátor, vagy nagyon jó életbiztosítása van. 

Miért?

Mert bevállalta, hogy beül mellém és megyünk egy jó pár kilométert együtt, mielőtt egyedül belevágok a forgalomba.

Már a kezdet nagyon jóra sikerült. Komolyan mondom, fel kellett volna venni videóra. De kár, hogy ez nem így történt. Én annyira nevettem és annyira tudtam, éreztem, hogy így lesz. A kereskedésbe előre hozta nekem a kocsit, mondván ne rendezzem át a parkoló eladásra váró autókat... Ha-ha-ha

Szóval előhozta és a szalon előtt (ahol persze azért állt néhány kollégája) sikerült egyből lefullasztani a kocsit elindulás helyett. Komolyan mondom, őszintén és vidáman röhögtem magamon. Aztán másodszorra is sikerült, ráadásul úgy, hogy közben minden indok nélkül az ablaktörlőt is elindítottam. Ezen már annyira röhögtem, hogy a bakim mellett már az én hangos röhögésemen is vigyorogtak. A "közönségemnek" kimutattam egy ilyet:

 

Azért nem éreztem gáznak, mert tudták (hiszen elmondtam az öcsém kollégáinak is, hogy fogalmam sincs hogy viszem haza a kocsit, mert jogsim ugyan lett júniusba, de azóta még csak autóba sem ültem...) Szóval sejthették, de most szembesítettem is őket, hogy nem vicceltem. Komolyan mondom a mai napig nem értem, hogy hogyan sikerült elsőre a vizsgám, és hogy akkor mi történt, hogy mindent jól csináltam???

Kimentünk a forgalomba, teletankoltuk a kocsit és irány Hetényegyháza. Már sötét volt, ami azért első útra nem éppen ideális, főleg, hogy az éjszakai vezetés azt hiszem eddig mindössze két óra volt, talán még valamikor év elején, januárban. Amint haladtunk a célunk felé, tudtam, éreztem, hogy amint piros lámpához érünk, sanszos az ismételt lefullasztás. Bár nem az első lámpánál, de azért csak sikerült! (Ezt nevezik önbeteljesítő jóslatnak.) Szóval a második piros lámpánál (persze ahol én voltam az első a sorba...) sikerült lefullasztani a kocsit. Nyugtatni próbált drága testvérkém, de az a helyzet, biztos voltam benne, hogy így lesz, mert már le is játszottam a fejembe előre, hogy akkor fulladok le, ha első vagyok, hiszen gyorsan akarok elindulni, hogy ne tartsam fel a forgalmat, amiből persze az lesz, hogy túl gyorsan engedem fel a kuplungot és persze lefulladok, amivel persze feltartom a forgalmat...

Több galibát már nem csináltam, kivezettem Heténybe, hazavittem az öcsémet, felvettük a gyerekülést náluk és visszamentünk a szalonba, hiszen Ő otthagyta a kocsiját, mert onnan ment a gyerkőceiért anyuhoz, nekem meg megvolt a "bemelegítő kör". Persze visszafelé szintén lefullasztottam egyszer az autót, megint akkor, amikor első voltam az egyik piros lámpánál. De meglepetésemre, nem villogtak rám, nem dudáltak és nem is anyáztak hangosan. 

Aztán kitettem az öcsémet a munkahelyénél és a nagy sötét éjszakába elindultam hazafelé egyedül.

Végig a Mindszenti körúton, majd jobbra a felüljáró felé, ahol 30-as tábla van kirakva ugye... Szerintem rajtam kívül senki sem tartotta be, de én kő keményen a külső sávba húzódva az előírt sebességgel "hasítottam". Aztán a Mömax előtt sikerült megint elsőként odaérnem a piros lámpához. A belső sávban nagy fekete terepjáróban kigyúrt kopasz fiúk ültek és az ablakon kinyúlva szinte lehamuzták a kicsi kocsimat a szivarjukkal. Arra gondoltam, most nem engedhetem meg magamnak, hogy lefullasszam a kocsit, az már milyen ciki lenne... És nem is fullasztottam le, valamint a legkülső sávból is sikeresen bejutottam a belsőbe, hogy balra tudjak kanyarodni a körútra. Ez is megvan. Aztán megint a fiúk mellé érkeztem a körút és a Petőfi S. utca kereszteződésében a lámpánál. Nyilván ők észre sem vettek, hiszen olyan magasról, ahol az ülésük volt, meg sem láttak, de már mókásnak találtam ezt a dolgot, hogy folyamatosan melléjük kerülök a lámpáknál. És bár megint első voltam a külső sávban, ismét sikerült szépen elindulnom. Aztán a körútról szépen besoroltam, hogy le tudja fordulni a Nyíri útra. Itt sem volt gond. Aztán még egy piros lámpa, ott sem volt gond. Végre hazaértem. Sikerült elsőre tökéletesen beállnom a parkolóba. Leállítottam a kocsit, kiszálltam és ekkor úgy elkezdtem remegni, mint a kocsonya. Egyből hívtam az öcsémet, aki anyunál volt még és örömmel újságoltam, hogy csont nélkül értem haza, egyszer sem fullasztottam le a járgányt és TÖKJÓVOLT! Ő meg bölcsen megállapította, hogy jót tesz nekem, ha egyedül vezetek. Egyébként lehet hogy igaza van, hiszen megfelelési kényszerem van. Viszont ha nincs mellettem senki és csak magamnak kell megfelelni, azzal nincs gond. Ezt még tanulnom kell!

Megosztás a facebookon

avagy néha nekem is vannak rosszabb napjaim...

Nem történt semmi komoly, csak valahogy úgy összejöttek a dolgok.

Kezdődött azzal, hogy a kollégának megmondták, nem tartanak tovább igényt a munkájára. Ez azért ütött szíven, mert egyrészt már szinte mindenki tudott róla, kivéve persze Őt (még én is).

Aztán körülöttem valahogy sokaknak negatív periódusa van, ami azért engem is kissé megvisel, hiszen kinek jó az, ha ismerősöktől, barátoktól rossz híreket kap?

Aztán még ott volt az is, hogy tegnap nem tudtam megoldani egy problémát a munkahelyen. Elég bonyolult dolog volt, telefonálgattam, intézkedtem, mert akinek a dolga lett volna, hogy lezárjon, megszüntessen, stb., az valahogy nem csinálta, én meg addig nem tudok mit tenni, amíg azt látom, hogy az ügyfél "jelenleg is támogatással elhelyezkedett", vagyis dolgozik, miközben nem, mert ott ül előttem, hozta a megszüntető papírjait, és már én is és Ő is ideges, mert egyébként ha minden rendben lenne, akkor 5-10 perc alatt meg tudnám szüntetni a szüneteltetést, ki tudnám adni az elfogadott igazolási kérelmet, stb. De nem tudom, mert hiába próbálom száz féleképp, amíg az illetékes nem zárja le a támogatást, addig nem tudok mit tenni. Közben már menni kéne értekezletre, hiszen pályaválasztási kiállítás lesz és bevállaltam a szombati napot. Most lenne az eligazítás, részletek megbeszélése, stb. Már mennem kellene, de az ügyfél még mindig itt ül és ideges, és én is szintén ideges vagyok. Persze végül sikerült "okosba" megoldani a dolgot (átmenetileg), de még vissza kell térnem rá, hiszen a rendszer nem fogadta el. E miatt egész éjjel rosszul aludtam, mert az járt a fejembe, hogy biztos mindent jól csináltam? Nem lehet, hogy mégis én rontottam el valamit??? Mi lesz, ha nekem is megköszönik a munkámat??? Szóval ma reggel végiglátogattam az összes olyan kollégát, aki esetleg meg tudja oldani a problémát, hátha mégis én bénáztam. De nem. Ők sem tudták megoldani. Kénytelen voltam az osztályvezető helyettest megkeresni a probléma miatt. Bevallottam őszintén, hogy lehet én hibáztam, de becsület szavamra mindent megpróbáltam, minden létező ismeretemet bevetettem. Megnézte, mosolygott, nem én hibáztam, hanem a támogatásos kolléga. Megoldotta és pár elismerő szóval bocsátott utamra.

Már éppen jobb lett volna a hangulatom, amikor a kolléganőhöz egy olyan ügyfél jött, hogy még az én energiámat is teljesen leszívta, pedig én "csak hallgattam", amint a kolléganőt kikészíti, majd a végén, amikor kiderült, hogy jogtalanul vett fel ellátást és még lehet egyéb visszakövetelés is lesz, fenyegetően bejelentette, hogy megkeresi a vezetőt és jogászt is (vélhetően panaszt akar tenni. Azt hogy miért elképzelésünk sincs, hiszen a kolléganő nagyon korrekt volt vele). Szegény kolléganő teljesen kiborult, hiszen Ő egyáltalán nem hibázott, de ugye nálunk az az elv, hogy az ügyfélnek van igaza... (persze azért vannak kivételek, és igyekszünk "házon belül" megoldani a problémát, de ez az a fajta ügyfél, aki bármire képes... Ki tudja mit fog előadni a főnöknek. Még az is lehet, hogy ha az osztályvezetőnél nem ér célt, akkor továbbmegy a Kormányhivatal vezetőhöz, és ha ott se, akkor ki tudja hová...)

Ennek alig lett vége, amikor a teljesen leszipkázott agyammal valóban belecsúsztam egy eljárási hibába. Az elutasító határozatnál nem sima döntést hoztam, hanem érdemi vizsgálat nélkül utasítottam el, ráadásul az ügyfélnek elhittem, hogy csak annyi munkaviszonya van amiről papírokat tud bemutatni. Nem néztem meg az adóhatóság nyilvántartását. Valójában még úgy sem változott a dolog, hiszen csupán 15 nap pluszról volt szó, tehát ugyanúgy nem jogosult ellátásra, de a végzést azt mégiscsak rosszul hoztam meg. Ez rányomta az egész további napomra a bélyegét. Még enni se volt kedvem, az ebédidőt sem vettem ki, büntettem magam. Úgy éreztem, nem érdemlem meg.

Aztán mikor hazajöttem, megdézsmáltam a Milka csokit, mert egy kis boldogsághormonra volt szükségem. Most már jobb a helyzet. Nagy hibát nem csináltam, ebből is tanultam, de akkor is úgy érzem, hogy most hullámvölgybe vagyok. 

Várom a hétvégét, és azt, hogy rendeződjenek a dolgok. Főleg a körülöttem lévő emberek dolgai, hiszen azt hiszem ha egyébként ezek a dolgok stabilak lennének, akkor nem zökkentene ki egy fent leírt "kis semmiség". 

No. Máris jobb, hogy leírtam. Most látom, hogy semmi helyrehozhatatlan nem történt. 

Holnap meg már péntek és vélhetően a kiskocsimért is mehetek. 

Tehát itt a felfelé ívelő periódus kezdete :) 

Megosztás a facebookon