avagy egy kolléga üzent Cziberének :)

A fészen van egy zárt csoport, amit én hoztam létre. Nem magamtól, hanem azért mert igény mutatkozott rá januárban, amikor is a törvényi változások a jogszabályokban ugyan megjelentek, a szolgálatok és a központok is felálltak, de módszertan persze nem volt (ez csak most jött ki májusban) és jó lett volna tudni, hogyan is kellene (jól) végezni a munkánkat. 

Szóval ebbe a zárt csoportba írt egy kolléga a fenti címmel ma az államtitkárnak. Ezt írta: "Január óta soha annyi kollégám nem döntött úgy, hogy máshol (teljesen más területen, így Ausztriában, stb.) vállal munkát a továbbiakban, mint az elmúlt pár hónap során! 
Köszi szépen (a nevükben is)... " "Rohadjon meg az összes befőtted a spájzban!"

 

Nos nálunk is hasonló a helyzet. A kolléganőm már felmondott, és fizetéskor én is gyakran elgondolkodom, hogy bár szeretem a munkám, valamelyest jól is csinálom, de ennyiért???? Ennyit ér a munkám??? 

Ráadásul nálunk semmi plusz nincs. Nincs önkormányzat által adott plusz összeg, hogy a bér valamelyest elfogadható legyen, nincs havonta Erzsébet utalvány (vagy kártya?) nincs SZÉP kártya, de még csak mondjuk kötetlen munkaidő sincs, vagy a törzsidő betartása, mely valamelyest azért tompítaná a nagy elégedetlenséget. 

Amikor a kolléganőm felmondott, úgy vélem a felettesünknek elég rosszul esett, vélhetően nem vette komolyan, hogy keressük a lehetőségeket és ha adódik valami, akkor bizony lépni fog/fogunk. Sajnáltam, de azt hiszem nincs ezen mit szépíteni, aki csak teheti meneküljön!

Én még nem tartok ott, hogy bármit elvállaljak, csak innen el, de még eljöhet az a pillanat. Sőt! Azt hiszem legkésőbb jövő év elején el is fog jönni. A temérdek munka mellett még egy pályázatot is ránk sóztak. Ez volt egyébként az elsődleges oka annak, hogy a kollégám úgy döntött "el innen!" Persze ezt nem mondta meg, hiszen még sok-sok oka volt. Például a nagyon-nagyon alacsony fizetés, az, hogy nekünk a nyár (sem) a pihenésről szól, hiszen nyári gyermekétkeztetünk, meg táboroztatunk és dolgozunk, dolgozunk, dolgozunk. Talán ezért van az, hogy tavaly az évi szabadságomból 20 napot nem tudtam kivenni. 20 nap, az négy hét, vagyis egy egész hónap! Ezt nem lehet, csak dolgozni és dolgozni megalázó alamizsnáért. 

A zárt csoportba egyébként néhányan írtak a Cziberés bejegyzéshez, pl. ilyeneket:

"Magam nevében annyit, hogy lassan 1,5 éve hagytam el a pályát 13 év GyJsz után. Kereskedelmi területre mentem, ahol 2x annyit keresek, fele annyi stressz ér és megbecsülnek. Tehát nem csodálom, hogy a szociálisoknak elege lett. Elhivatottságból nem lehet megélni!!!! Csak ez Czibere bácsit nem érdekli!"

" Én is erősen gondolkozom, hogy váltani kéne ...."

"Nem bántam meg a váltást. Hiányzik a szociális munka, de látom a különbséget és nem cserélném vissza. Addig kell váltani, amíg lehet és akkor ha lehetőséged van rá. Hajrá!"

Nos én ezzel az utóbbival tudok azonosulni. Addig kell váltani, amíg lehet és akkor ha lehetőség van rá. 

Ezért ugyanilyen sz@rba nem megyek, de ha valahol ennyi pénzért kötetlen munkaidőt ajánlanak vagy gürizni kell ugyan, de többet fizetnek, akkor jelentkezni fogok. 

Akkor is, ha összeszorul a szívem, hogy mi lesz a szolgálattal. A sajnálatból és az együttérzésből nem lehet megélni!

Ugye hogy ugye??? 

 

Megosztás a facebookon

Avagy magam sem értem, miért vagyok ilyen nyugodt...

Sok minden történt az elmúlt hetekben, de mégsem írtam, mert nem billentett ki egyik se a nyugalmamból.

Itthon rendben mennek a dolgok, a munkahelyen vannak történések, de azok sem olyanok melyeket itt és most leírhatnék. Az egyik ugyan nagyon nyomaszt(ott) és sokáig gondolkodtam is rajta, hogy miként lehetne megoldani. Aztán arra jutottam, hogy nem az én problémám, nem nekem kell megoldani.

Egy elég etikátlan dologról van szó szerintem és nagyon, nagyon kiborított amikor hallottam róla. Nem gondoltam volna, erről a kollégámról aztán főleg nem is feltételeztem volna még csak hasonlót se. De! Egyrészt nem tudok hivatalosan a dologról, ezért bár sejtem, hogy gond lehet belőle, de szerintem annak kell(ene) tennie az ügy érdekében, akinek a tudomására jutott hivatalosan az ügy. Ráadásul akár névtelenül is leírhatná bárki, ami a tudomására jutott.

Aztán van egy másik dolog is, ami ma derült ki és még csak én tudok róla. De valamiért ez sem borított ki, nem billentett ki az egyensúlyi állapotomból. Ha publikus lesz, akkor természetesen majd megírom. És lesz hozzáfűzni valóm is a jövőre nézve.

Azt hiszem, hogy hasonlítok kicsit az ügyfelekre. A mának élek, nem érdekel mi lesz holnap vagy a jövő héten vagy a jövő hónapba. 

A jövő hét mondjuk egy kicsit érdekel. Olyan fura. Jövő pénteken fogok vizsgázni vezetésből. Az benne a fura, hogy el sem tudom képzelni, hogy levizsgázok. És azt hiszem ez így nem normális és nem is jó. Legalább a fejembe le kéne tudni játszani, de nem megy. A munkatársaim nagyon jó fejek, biztatnak és biztosítanak róla, hogy elsőre menni fog, de hiába, sajnos nem hiszem el... Így nehéz lesz... 

Megosztás a facebookon

avagy kiderült, hogy megyek vagy maradok :)

Ahogy ígérték, valóban 6-án megvolt a pályázati elbírálás és az értesítés is megtörtént.

Mondjuk nem kapkodták el, de ez engem egy kicsit sem idegesített. 

Viszont annál jobban a kolléganőm volt évfolyamtársát. Már felháborodva írogatott a kollégámnak csütörtökön, hogy még mindig nem értesítették, és nem ezt ígérték neki. Aztán péntek délelőtt már olyanokat írt, hogy "mostmáraztánfelhívjaőket!!!" 

A kolléganőmnek két volt évfolyamtársa is jelentkezett és a helyi gyerekjóból is volt jelentkező, meg még vagy száz..., de hiába a szakértelem és nekik ráadásul jogsijuk is van, mégsem nyertek felvételt. Az egyikőjük igazgató helyettes is volt, a másik pedig szakmai egység vezető, ráadásul szakellátásba. Tehát szakmailag toppon vannak, de mégsem ők nyerték el az állást.

Szóval délután érkezett az értesítés.

Észre se vettem, csak onnan jöttem rá, hogy már eldőlt a dolog, hogy a kolléganőm rám írt, mi szerint a volt évfolyamtársának már írtak, hogy sorry...

Érdeklődve kérdezte, hogy én kaptam értesítést?

Megnyitottam az e-mailt...

És igen!

Kaptam :)

 

Megnéztem az e-mailt, és ezt írták:

 

Tisztelt Pályázó!

 

Az örökbefogadási tanácsadó munkakörre kiírt álláspályázatunkra történő jelentkezését köszönettel vettem.

 

Ezúton tájékoztatom,

 

hogy az álláshely betöltésére a választás

 

....

 

nem Önre esett.

 

Mondjuk csodálkoztam volna, ha engem vesznek fel annak ellenére, hogy a nívós szakmai előélettel és jogsival rendelkező kollégákat elutasították. 

Ha nem lenne egy olyan plusz teher a jelenlegi munkahelyemen, ami elől menekülni szeretnék, akkor egyáltalán nem is próbálkoztam volna. Vagy nem is tudom. Évente egy párszor beindulok, és akkor aztán ezerrel keresem az állásokat, de most nem. Most azért jelentkeztem, mert tényleg nagyon klassz ez az állás. Bizonyára a szerencse gyermeke akit felvettek.

Nálunk az a baj, hogy anyagilag sem tudják motiválni az embert. Ugyanezért a munkáért amit mi csinálunk, pár kilométerrel arrébb több tízezer forinttal többet fizetnek, ráadásul máshol plusz juttatások is vannak, míg nálunk csak plusz terhek. És hiába van pl. törzsidő, az sem úgy működik, ahogy működhetne... Pedig ez még pénzbe se kerülne, csak hozzáállás kérdése lenne, nem kerülne semmibe a cégnek. Sőőőőőt! 

Az állás miatt nem vagyok szomorú, csak a pénz miatt :)

Egyelőre úgy néz ki, hogy maradok. 

Megosztás a facebookon

avagy izgalom és megnyugvás...

Nem is tudom miért számoztam meg, hiszen csak erre az egy helyre adtam be a pályázatomat. 

Az alcím pedig azért került kiírásra, mert tőlem nem megszokott  módon amíg várakoztam, olyan rosszullét vagy idegesség kapott el, hogy hirtelen megijedtem. Arra koncentráltam, hogy nehogymáelájujjak :) aztán meg azt vettem észre, hogy remeg a kezem és a gyomrom is. Lehet nem ártott volna enni egy pár falatot, vagy legalább egy-két szőlőcukrot vinni magammal, hiszen reggel kaptam csak be egy fél adag tejeskávét és egy croassant.

Szóval délutánra mentem állásinterjúra, ott remegek és koncentrálok, hogy nehogy rosszul legyek, amikor is megérkezik egy szintén a posztra pályázó személy. Szóba elegyedett velem és akkor hirtelen elöntött a nyugalom. Főleg amikor kérdezősködni kezdett, hogy egyáltalán mi ez az állás, mert szerinte a kiírás elég szűkszavú volt. Kissé gyanakodtam, hogy biztos csak felméri az erőviszonyokat és félénken előadtam, hogy a törvény meg a módszertan megtalálható a neten és ott utána lehetett nézni... , de mikor beszélni kezdett magáról, akkor teljesen megnyugodtam. Tényleg nem volt fogalma se erről a munkáról és szociális végzettsége se volt, pedagógusként jelentkezett, mert már elege van a tanításból...

Az előzmények: hétfőn este egy nem fogadott hívás, telefonszám nélkül. Tehát nem tudtam visszahívni. Aztán kedden dél körül ismét hívtak. Aki a pályázattal kapcsolatban megbíztak, őt ismerem. Kerültünk már munkakapcsolatba többször is, és kondiba is egy helyre járunk. Kedvelem, mert mosolygós, kedves. Szóval az ismeretség miatt nyilván tegeződtünk, nem a hivatali nyelven beszéltünk. Tehát kedden dél körül felhívott és azt mondta, hogy szerda reggel 8-ra kellene bemenni állásinterjúra.

Pffffff, az nem jó! Ügyfeles vagyok 8-12-ig, és sok ügyfelet hívtam... Aztán beszélgettünk és csak rákanyarodtam a témára, hogy tudomásom szerint nagyon sok a jelentkező... Megerősítette a dolgot, hogy valóban, nagyon-nagyon sok. Nem is hívnak be mindenkit interjúra. Kezdtem elengedni a dolgot, hogy akkor hagyja a francba, hiszen tudom (több emberről is, hogy jelentkezett és legalább annyira jó szakember, mint én ezért) nem sok esélyem van. De csak nem hagyta, (amiért köszönettel tartozom neki) hanem azt mondta, hogy megkérdezi az igazgatónőt, mehetnék-e csütörtök reggel. Nem túl sokára vissza is hívott, hogy sajnos a csütörtök az nem jó, mert akkor már összeülnek és eldöntik, hogy kit vesznek fel. Itt adtam fel a dolgot, de Ő nem. Lebeszélte nekem, hogy szerda 1 órára mehessek. Olyan cuki. Még akkor is  ha nem én leszek akit felvesznek, akkor is odatette magát és képviselte az érdekeimet. 

Így történt, hogy kedden délután jeleztem a főnökömnek, hogy szerda délutánra szeretnék egy fél nap szabadságot kérni (a még mindig ki nem vett tavalyi szabadságom terhére.) Elengedett, de akkor és ma is nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy hova megyek vajon, de nem kérdezte meg. Én meg nem mondtam. Pár kollégám tudja csak (remélem). De ha véletlen ki is kotyogták, az sem érdekel igazán.

Az interjú maga kb. fél óra volt, de most is csupán egy villanásnak tűnt. Az igazgató asszony nekem szimpatikus, egy kis szikráját sem véltem felfedezni benne arroganciának, a beosztottjairól elismeréssel beszélt, megítélésem szerint korrekt volt. A beszélgetés végén nem érzem ugyan, hogy az enyém lenne az állás, de mégis jó érzéssel töltött el, hogy nem titkoltam el semmit, úgy tálaltam a "hiányosságaimat", hogy még az igazgatónő magyarázkodott, hogy hát az nem is olyan fontos... Jeleztem, fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem tudok azonnal kezdeni, ha rám esne a választás. Azt se tudom, hogy a főnököm elenged-e vagy végig dolgoztatja a lemondási időt az utolsó napig... Erre az igazgató megnyugtatott, hogy egyáltalán nem elvárás, hogy azonnal tudjon valaki kezdeni! A jogsit húztam, halasztottam, nem akartam elrontani az esélyeimet, hogy nekem aztán "még nincs", de attól meg rettegtem, hogy nem mondom el, aztán esetleg akkor kell bevallani, amikor felvesznek. Igazából csak az utolsó percekben vallottam be, hogy én csak jövő hónap elején fogok vizsgázni. Azt mondták, hogy a saját gépkocsi használatot csak részben fizetik, hiszen hosszabb utakra úgyis a TEGYESZ kocsija visz, nem gond.

Az állás meg így elmondva még jobbnak tűnik, mint gondoltam. Megmondom őszintén irigyelni fogom egy kicsit (vagy nagyon) aki megnyeri. Kötetlen munkaidő, a bér pedagógus bér és a szabadság is annak megfelelő. A munka jó, általában pozitív kimenettel. 

Örülök, hogy megpróbáltam és esélyt adtam magamnak. Nem gondolom, hogy én leszek a befutó, de most azt sem gondolom, hogy hátrányba vagyok a többiekhez képest. Megnyugtat, hogy őszinte voltam. És az önéletrajzom (is) tökéletesre sikeredett! Nem úgy, mint neki :) 

Megosztás a facebookon