illetve egyre rosszabb

Az történt, hogy már elmúlt dél, mikor még egy fiatalember jött hozzánk vizsgálatra. Ez már magába felháborította a kolléganőmet, de ahogy viselkedett (mármint a kolléganőm), az már engem is.

A fiatalember a gyermekeimmel kb. egyidős. Tanult, két diplomával rendelkezik.

Beteg, ez nem is kérdés. Szerintem tök jó fej volt, először próbálta poénnal elütni a kolléganő bunkóságát, mintha észre se venné.

A kolléganő viszont vélhetően a saját frusztrációja vagy nem tudom mi miatt, de úgy viselkedett, olyan pökhendi és bunkó módon nyilvánult meg, amit már én se türhettem. Bocsánatot kértem a kolléganőm nevében a vizsgálatot követően a fiatalembertől, mikor kikisértem. 

Később a morgás közben azért talán érezte, hogy túllőtt a célon, mert megjegyezte, hogy nem volt éppen kedves. (Hát nem b@zd meg!)

Annyira bántott, hogy értem én, hogy már csak 19 napja van és aztán vége, nem jön többet dolgozni, de azt a pár napot bírja már ki összeszorított fogakkal, ne sértsen, bántson, alázzon meg embereket (főleg ne beteg embereket).

Biztos az érintettségem lévén, (vagyis hogy a gyermekeimmel egyidős személlyel viselkedett így) éreztem azt, hogy ez már nekem is sok.

Miért kell ilyen bunkónak lenni? 

Felhívtam a figyelmét, hogy lehet jobb lenne, ha kiíratná magát táppénzre erre a rövid időre, inkább megcsinálom az ő munkáját is. 

Én ezt már egyre nehezebben bírom!

 

Megosztás a facebookon

Sok mindennel van ez így, de én most konkrétan a kolléganőm távozására gondolok. És a nehézséget nem az jelenti, hogy januártól hiányozna majd bárkinek itt a munkahelyen és nem is az a probléma, hogy nehezen tudom elengedni. Sőt. Eddig nem igazán volt konfliktusunk, de a múlt héten 2 nap is ilyen volt és a többi se volt felhőtlen.

Nyilván őt is frusztrálja a dolog, ezért igyekszem megérteni. De ez csak addig megy, amíg nem lépi át azt a határt, amit már én sem tűrök el, vagy míg el nem kezd olyan dolgokat mondani, amit azt gondolom, hogy direkt sértőnek szán.

Azt már megszoktam, hogy nem szeret dolgozni, és ha mégis munkát kell végezni a fizetésért, akkor csapkod, morog, beszólogat a kollégáknak. A hétfők általában így telnek. De múlt héten szinte majdnem minden nap ilyen volt. 

Amikor meg mégis megpróbált kedves lenni, akkor ez a "kedves arca" nagyon ijesztő volt.

Persze nem is tudta sokáig tartani magát, amint kezdett sok lenni a munka visszatért korábbi önmagához...

Pénteken meg már reggel elkezdte, hogy "hogy neki időben haza kell menni", mert a férje elintézte, hogy kijárási tilalom idején is járhassanak vadászni, szerzett ehhez valami hivatalos papírt és ha nem tud lelépni időbe, akkor...

És már megint csapkodott és morgott. Én nem is igazán figyeltem rá, mivel el voltam foglalva azzal, hogy azt a hülye kttv-s önéletrajzot megcsináljam, amit a főnök kért tőlem. Nem is figyeltem arra amit mond. Ezért is összeugrott velem, mert szerinte "már én is ellene vagyok". 

Ja, egyébként már megvan az új kollégám. Hétfőn volt a főnöknél, körbe is vezette, be is mutatta. Ezért is nagy hisztit csinált a kolléganő, mert direkt megkérte a főnököt, hogy ne mondja el senkinek, hogy felmondott, de ezzel, hogy bemutatta az új kollégát, lelepleződött a dolog. 

Nekem meg át kellene vennem a kolléganőtől a munkáját, mert januártól már én csinálom élesbe, a mellett, hogy a leendő kollégát betanítom a jelenlegi munkámra. Húzós lesz, az biztos. Szóval a távozó kolléganőmnek át kellene adnia a munkáját nekem, de most olyan paszba van, hogy nem adja át, "nem akar ezzel foglalkozni", meg szerinte "úgyis tudok mindent". Hát pont  hogy nem, de nem könyörgöm neki, pont lesz@rom. Annak a munkának a 80%-át igen, már most is meg tudnám csinálni, a maradék 20-at meg majd megtanulom. A főnöknek is hiába próbáltam ezt jelezni, ő is meg van róla győződve, hogy én teljes mértékben tudok mindent. Pedig nem, de ezek után mit tehetnék? Hát majd megtanulom.

Otthon minden rendbe van, mindenki egészséges. A fiam ma már mehetett dolgozni. Bár nem szereti a munkahelyét, azt hiszem, most mégis örült, hogy kimozdulhatott, és végre elhagyhatja a szobáját.

Nem sokat kell már dolgoznia, hiszen leállás lesz náluk 18-tól, január 17-ig. A férjem is talán 18-án dolgozik utoljára idén, a lányom cégénél meg már egy héttel korábban leállnak. Csak én fogok dolgozni, mert nálunk még két ünnep között is lesznek vizsgálatok. 

Viszont úgy fogom fel, hogy minden rosszba van valami jó. Mivel ők otthon lesznek, így ők fognak takarítani, főzni, stb. Mást úgyse nagyon tehetnek, hiszen "korlátozottak" a lehetőségek. 

Hát nem? De :)

Megosztás a facebookon

sírjak inkább, vagy mosolyogjak?

Tegnap történt.

Ebédidőbe kiszaladtam a munkahelyemről, mert anyukámnak névnapja volt, gondoltam megköszöntöm. Éppen indultam az autómhoz, mikor látom, hogy a körúton szembe a forgalommal jön egy kis autó, dudálnak, villognak neki, de mintha ő ezt nem is venné észre, csak halad tovább, majd befordul a munkahely mellett lévő parkolóba. 

Egy nénike az anyós ülésről kiabál nekem (mert más gyalogos személy nem volt a közelbe), hogy segítsek már nekik.

Annyira el voltam borzadva attól, amit csináltak, hogy hirtelen megszólalni se tudtam. Egy kinyomtatott képet lobogtatott a kezébe (láttam, hogy a kormányablak épülete van rajta) és azt kérdezte, hogy "tessék már megmondani, hogy melyik a Deák tér 5"? 

A kép alapján megkérdeztem, hogy  a kormányablakot tetszik keresni? És már segítőkészségembe el is felejtettem, hogy azért nem ártana szólni nekik, hogy "máskor a körúton ne a forgalommal szembe tessenek már közlekedni..."

A nénike csak annyit mondott, dehogy a kormányablakot, a bizottságba jöttünk!

Óóóóóóó, jajjjjjjj! (Akkor ezek szerint hozzánk jöttek!)

Megmutattam nekik, hogy hol a bejárat, de még előtte segítettem parkolót is szerezni, mert nem voltam biztos benne, hogy nem indulnak megint olyan irányba, amerre nem kellene.

Beültem a kocsiba, és elhajtottam anyukámhoz.

Közben meg azon gondolkodtam, hogy remélem nem "közlekedőképesség vizsgálatra" jöttek... :) 

Visszaérve anyukámtól, délután elmeséltem a kollégáknak is, hogy mi történt,  jót nevettünk (pedig nem is vicces), és megkérdeztem, ugye nem közlekedőképesség vizsgálatra jöttek?

De megnyugtattak, hogy tegnap nem volt ilyen jellegű vizsgálat :) Tehát nem!

Megosztás a facebookon

Még múlt hónapba írtam, kb. 3 hete, amikor elég ramaty állapotba voltam.

Remélem, hogy én már akkor túlestem a COVID-19-en. De ki tudja? Lehetett más is.

Most mindenesetre van egy negatív tesztem, ami fizetős volt.

 

Nem csak úgy jókedvembe csináltattam, hanem mert hazaküldték múlt hét szerdán délelőtt a fiamat a munkahelyéről, mivel nem érzett ízeket és szagokat. Ott a cégnél amikor jelezte a problémát, azonnal csináltak neki egy gyorstesztet (ami negatív lett), de a tipikus tünetek miatt hazaküldték. 

Én erről tájékoztattam a főnökömet, aki engem is hazaküldött, vagyis megkért, hogy maradjak otthon legalább csütörök és péntek, aztán majd meglátjuk. Tájékoztattam arról is, hogy a háziorvos nem ír ki táppénzre, ha nincs tüntem, hiába élek egy háztartásba a fiammal, már nincs kontakt kutatás. A férjem és én mehetünk dolgozni, nem kell otthon maradnunk, viszont a fiamnak megkérte a hatósági PCR tesztet, amire másnap mehetett. Legnagyobb meglepetésünkre néhány percen belül közölték a fiammal a mintavétel után, hogy az eredménye pozitív, tehát megfertőződött a vírussal. Csodálkoztunk, mert mindenhonnan azt hallottuk, hogy napokat, heteket kell várni az eredményre. De szerencséje volt, őt már a gyors PCR teszttel vizsgálták. (Lehet már az elejétől ez kellett volna...) 

Én meg fogtam magam és magánlaborba csináltattam PCR tesztet. Nekem negatív lett. Szinte biztos voltam benne, hogy az lesz, mert szerintem én már átestem a betegségen. (Nekem íz- és szaglásvesztésem nem volt, de magas láz első nap, aztán 3 napig az ágyból se tudtam felkelni, egész nap feküdtem sőt, szinte egész nap aludtam, ami egyáltalán nem jellemző. 4-5. nap pedig mély lélegzetet se tudtam venni, azt is újra tanulnom kellett, csak pihegni tudtam. A második emeletre csak úgy tudtam felmenni, hogy félemeltenként megálltam pihenni és erőt gyűjteni, majd mikor felértem, akkor köhögőroham jött rám. De azon a héten a kolléganőm szabadságon volt, így kénytelen voltam dolgozni. Viszont mivel egyedül voltam, így nem kellett attól félni, hogy megfertőzök valakit. Egyedül ültem az irodába, gyakran szellőztettem, maszk, fertőtlenítés, stb., ami ilyenkor kell.)

Visszatérve a múlt szerdára, szóval az egyébként is elég problémás nap volt. A kolléganőm hétfőn, kedden otthon volt szabadságon, ezért gondoltam, hogy kisimúlva jön majd dolgozni szerdán és egész nap be sem áll a szája, hogy mennyit vadászott, meg a lánya is férjhez ment szombaton (két tanuval) és az unokájának is szülinapja volt vasárnap, szóval lett volna miről beszélnie. E helyett már reggel úgy jött be, hogy csapkodott, és úgy viselkedett, mint egy elmebeteg. Kénytelen voltam megkérdezni tőle, mi a baj? 

Bár sejtettem, hogy talán mégse kellene, de úgyis egy szobába ülünk, ha nem kérdezem, akkor is elmondta volna előbb, utóbb. Így előbb mondta el. Zokogásba tört ki és nem volt olyan mondata, ami ne a rosszat, a bajt az elégedettlenségét vagy valami negatívumot tartalmazott volna. Ehhez még a zaklatott lelkiállapota is hozzájött, ami által félelmetes volt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy megnyugtatom valamelyest és felmegyek a főnökhöz, hogy beszéljen a kolléganővel vagy küldje haza, de ekkor jött a fiam levele cseten, hogy haza kell mennie. Eleinte azt hittem, hogy hülyéskedik.

Mivel olyan helyen dolgozom, kénytelen voltam értesíteni a főnökömet, hogy közvetlen családtag, aki velem egy háztartásban él, így járt.

Amikor írt a fiam, jeleztem a kolléganőnek is, hogy mi a helyzet, aki arra kért, hogy ha lehet legalább addig maradjak, míg a vizsgálatokat megcsináljuk, mégha a papírmunkát ott is hagyom. 

Nekem mindegy volt, meg voltam róla győződve, hogy a főnököm úgyse küld haza, hanem tudomásul veszi a dolgot. Főleg, mivel akkor még a fiam gyorstesztje negatív volt. De nem így lett.

A főnök engem is hazaküldött, sőt megkért, hogy a lehető leghamarabb hagyjam el a munkahelyet. Én azért még megcsináltam az aznapi papírmunkát, hiszen ha már fél napot ott töltöttem, akkor az a kis idő már úgyis mindegy.

Csütörtökön és pénteken otthon voltam szabadságon. Szerdán amint hazaértem, elkezdtem hívogatni a magánlaborokat, hogy mikorra tudnának időpontot adni PCR tesztre? A magánlaborokba is elég kaotilus volt a helyzet, általában már csak a következő héten tudtak volna fogadni. De végül nem sokkal az előtt, hogy az öcsémhez vittem volna a kocsit gumicserére, találtam egy labort, ahol legnagyobb meglepetésemre azt mondták, hogy már másnap 1 órára mehetek és 48 órán belül meg is kapom az eredményt. Gyanús is lett a dolog, ezért rákérdeztem, hogy "és mennyibe került?' De azt mondták, hogy természetesen hatósági áras, tehát 19.500. Ft. 

Még mielőtt elindultam az öcsémhez, azért szóltam neki, hogy mi a helyzet, és hogy így is mehetek-e? De azt mondta, hogy persze. Így még azon a napon a téli gumi is felkerült a kocsira. 

Másnap mentem tesztre, levették a mintát és felajánlották, hogy 10.000. Ft. körüli felárért 24 órán belül elkészül a teszt. Nem kértem, hiszen nekem mindegy volt hogy pénteken lesz kész vagy szombaton, negatív eredménnyel úgyis csak hétfőn tudok menni dolgozni...

De amikor a vizsgálat után kikísért az egyébként nagyon kedves és full profinak tűnő fiatal hölgy, úgy köszönt el tőlem, hogy holnap e-mailen megkapom az eredményt. Én még vissza is kérdeztem, hogy de hát én nem kértem sürgősségi felárat. Erre azt mondta, hogy akkor is meg szokott érkezni 24 órán belül. Szóval ennyit a sürgősségi felárról :) Ahogy ígérte meg is érkezett másnap reggel a negatív teszt eredménye. Egyből hívtam a kollégáimat, a főnökömet, a lányomat meg aki hirtelen eszembe jutott.

Hétfőn pedig jöttem dolgozni.

Örültek a kollégák, de a szobatársam azzal fogadott, hogy neki most fel kell mennie a főnökhöz és utána beszélnünk kell!

Kissé fura volt. 

Mi az, hogy beszélnünk kell???

De hamar kiderült a dolog. Felmondott! Nem bírja idegileg... Tipikusan ilyen: 

Pedig nekem ez a munka maga a nyugalom (persze a szobatársam kiborulásait, és dühkitöréseit kivéve). Az előző munkahelyemen sokkal-sokkal többet kellett dolgoznom, sokszor előfordult, hogy azért "dobtam el a tollat" este 6-kor (pedig 4-kor lejárt a munkaidőm), mert a takarítónő ott állt az ajtóba, hogy zárná az irodát és menne haza ő is.

Szóval felmondott! Nem gondoltam volna, hiszen már csak másfél éve lett volna a nyugdíjig. De már nem bírja... Persze itt a munkahelyen egyelőre a többi kolléga még nem tudja. Mivel vizuális tipus vagyok, abszolút el tudom képzelni, hogy amikor megtudják majd örömtáncot lejtenek,

talán még olyan elvetemült is lesz, aki "pénzt dob ezért a templomi perselybe". 

A fónök se marasztalta, egyből elfogadta a közös megegyezést :) 

Amint lehetősége volt rá a főnök felhívott magához és Ő is tájékoztatott, hogy a kolléganőm felmondott, ezért szeretné, ha januártól én venném át a foglalkoztatási rehabilitációs szakértői munkát, mert azt nem tudja olyanra rábízni, aki még nem dolgzott szakértői bizottságba. Ennél fogva megkért, hogy keressek magam mellé szociális szakértőt. Igazából nincs elvárása (kivéve a törvény által előírt felsőfokú képesítést), olyat keressek, akivel szíven dolgoznék.

Persze egyrészt ez jó, hiszen megbízik bennem és elfogadja akit ajánlok, másrészt meg felelősség, hiszen ha nem válik be az illető, az az én saram lesz.

Elkezdett járni az agyam, hogy kik is jöhetnek szóba?

Egy kedves barátnőmtől segítséget is kértem, főleg mentálisan és ötletelés szintjén. Tök jó volt, mert valóban segített, megerősített. 

És az se hátrány, hogy a szerencse vagy a sors, ki hogy nevezi, az is mellém állt. 

Miután összeszedtem kb. 5 volt kollégát, akik szóba jöhetnének, kettővel fel is vettem a kapcsolatot, azután derült ki, hogy "házon belül" meg lehet oldani a dolgot, hiszen dec. 31-el lejár a munkaügyibe az egyik pályázatos kolléga munkaviszonya, akinek ráadásul szociális munkás végzettsége van, fiatal, férfi - ez azért fontos szempont a főnöknek, mert (fiatal - kevesebb besorolási bért kap, mint az elmenő kolléga, marad valamennyi pénz; illetve férfi elég ritka ilyen területen, ráadásul nem valószínű, hogy elmegy szülni, és kisgyerekkel is hamarabb marad otthon az anya...) Ráadásul tud azonnal kezdeni, hiszen pont december végén lesz vége a munkaviszonyának.

Én ugyan nem igazán ismerem, de a volt kollégáim "a munkaügyis csajok" csupa jót mondtak róla és az ő véleményükbe teljesen megbízok. Mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, napi szinten csetelünk, kibeszéljük amit kell, stb. Ha ők azt mondják, hogy jól járok, akkor én elhiszem nekik. És ezzel megoldódni is látszik a probléma, hiszen "hivatalon belül" megoldják a dolgot. 

Most itt tartok. 

Tanulnom kellene ezerrel, hogy át tudjam venni a foglalkoztatási rehabilitációs szakértői munkát januártól, de a kolléganőm se igazán motivált erre, hogy tanítson, ő már csak a december végét várja. Nyilván bele fogom ásni magam a jogszabályokba, mert jól szeretném azt is csinálni.

Abban a feladatkörben nagyobb a lehetősége, hogy a döntésem ellen a beteg bíróságon jogorvoslatot kér, de bele fogok én abba is tanulni.

Addig is tudok kiskaput. Mert az fontos a magyar ember számára, hogy ha valamit nem tud megcsinálni, akkor legyen kiskapu. És itt van :)

 

Megosztás a facebookon