Avagy közelről megismerkedtem az abonyi halálkanyarral.

Mindenki azt hiszi, hogy ilyen vele nem történhet. Én is azt hittem, és még most se értem, hogyan történt... Pedig olyan jó hetem volt. A hangsúly a volton van! Bááááááááár... Végül is élek, élünk!

Pénteken a volt kollégákkal búcsúbulit tartottunk Lakiteleken, munka után. Ottalvós buli volt, de két kolléganővel mi nem aludtunk ott. Én fuvaroztam haza őket, mivel sohasem iszom egy korty alkoholt se. Az a nap se volt kivétel, csak ásványvizet és kávét ittam. Tudtam, hogy szombaton is sok dolgom lesz és már reggel indulnom kell. A fiammal úgy volt megbeszélve, hogy reggel fél 8-ra viszem a magán edzőpályára, aztán elmegyek a vak nagybátyámért és elviszem Helvéciára, majd vissza a gyerekért, és indulunk a férjemmel Karcagra, meglátogatni anyósomat a kórházba.

A buli szuper volt, jól sikerült a bográcsba főzött körömpöri is. A karaoké parti pedig hatalmas volt!

Aztán a szombati nap már nem volt ilyen fergeteges!

Cegléd után az "abonyi halálkanyarba" egy vízátfolyáson megcsúsztunk, és hiába próbáltam ellenkormányozni, a út túlsó oldalán lévő árokba csapódtunk, majd a becsapódás nyomától kb. 15 méterre állt meg a kocsi fejjel lefelé, addig pörögtünk. Végig eszméletemnél voltam, egy percre se volt halálfélelmem, bár tudtam, felfogtam, hogy velünk történik a baleset, és nem csak meghúzom egy kicsit a kocsit. A légzsák nem nyílt ki, így összetört az arcom. Mivel észnél voltam, azt tudtam, hogy én jól vagyok, de próbáltam a férjem felé nézni, hogy mi van vele? Amint megállt a pörgés, láttam, hogy Ő is néz, és egyszerre kérdeztük, hogy jól vagy? Akkor úgy nézett ki,  hogy minden OK, azon kívül,  hogy a kocsinak annyi. 

Saját lábon szálltunk ki a kocsiból, bár a biztonsági övet nem volt könnyű fejjel lefelé kikapcsolni. A férjem felöli ajtó nem nyílt ki, így elmondása szerint az én oldalamon mászott ki. Erre nem emlékszem. Meg arra se, hogy hogyan került az árok partjára. Talán a sokk miatt lehet ez a pár másodperc kiesés. Arra emlékszem, hogy amint kiszálltam, leültem az árokba. Ekkor már az utánunk jövő megállt és hívta a mentőt, tűzoltót, stb. Kérdezte, hogy jól vagyunk-e? Kell-e segítség? Van-e valaki még a kocsiba? Nagyon segítőkész volt. Arra is emlékszem, hogy azt mondtam, én teljesen jól vagyok, én nem sérültem meg! A férjem már fent volt az árokparton és a kezét nyújtotta, hogy álljak fel és felhúz. Ekkor jajjdult fel, és azt mondta, hogy szerinte eltört a válla... Én meg majdnem leszidtam, hogy ha eltört, akkor ne azzal a kezével akarjon már felhúzni, azt ne mozgassa. Arra nem emlékszem, hogy végül ki húzott ki, vélhetően az, aki segítséget hívott. Megállt még egy másik autó is, ők is segíteni akartak, és megvárták amíg a segítség megjön. 

Biztos ilyenkor nem jó az időérzék, de úgy éreztem, hogy két percen belül ott voltak a tűzoltók. Pontosan tudták, hogy hová kell jönni. És a segélyhívó is tudta, hogy pontosan hol történt a baleset. Hallottam amint azt mondta, hogy az abonyi Horthy kanyarba. 

 

A tűzoltók először el se akarták hinni, hogy nincs senki a kocsiba, és saját lábunkon szálltunk ki. Többször is megkérdezték, hogy biztos? És persze meg is nézték. Aztán arra emlékszem, hogy az öcsémet hívom, hogy ilyenkor mit kell tenni? Meg arra is emlékszem (telefonálás közbe hallottam), hogy akik megálltak, azok azon háborogtak, hogy miért ér ki hamarabb a tűzoltó, mint a mentő?

Az öcsém éppen welneszre ment Siófokra a sógornőmmel. Azt hiszem egy kisebb sokkot kapott, de már sorolta is, hogy mit kell(ene) tenni. Azt mondta, hogy minél előbb próbáljuk meg talpra állítani a kocsit, és ha nem sérült annyira, akkor valahová álljak félre. Mondtam neki, hogy ez már nem megy sehová a saját lábán, totálkár. Azt mondta, hogy akkor is vissza kell állítani, vagy a tűzoltók vagy az autómentő vissza kell, hogy állítsa. Megadott egy ceglédi autómentő telefonszámot. Közben aki segítséget hívott, Ő is ajánlott egyet. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt.

Akkor éreztem magam rosszul, amikor megpróbáltam felírni az autómentő telefonszámát, és a segítő autó hátsó ablakához nyomtam a cetlit, hogy írni tudjak. Akkor láttam, hogy egy kislány van a hátsó ülésen. Akkor nagyon szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam egy pici lányt. Ott láttam meg először az ablaküvegbe, hogy bizony a fejem nem éppen úgy néz ki, ahogy szokott. Az orromból folyt a vér, de mivel fejjel lefelé álltunk meg, így ugye az egész fejem véres lett, hiszen volt amikor felfelé folyt. A kocsi felső kárpitján is látszik. De tudtam, hogy nincs nagy baj, csak a kislány... szegény... nem kellett volna ilyet látnia...

Ekkor megérkezett a két mentő. A férjemet már nem is láttam, Ő már bent volt az egyikbe. A másik mentős odajött hozzám, én meg elkezdtem neki mondani, hogy nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok, csak az autómentőt szeretném felhívni. (így utólag elég gázul hangzik)

Aztán azt mondta, hogy szeretne megvizsgálni a mentőbe, menjek vele. Így tettem. Ott is úgy éreztem, hogy semmi bajom. Már el is felejtettem, hogy véres a fejem. 

Megvizsgált, és többször elmondta, hogy szeretné, ha vállalnám, hogy bevisznek a kórházba, mert nem lehet tudni,  hogy a fejem sérült-e, agyrázkódás, stb.

Őszintén mondom, hogy ott és akkor semmim nem fájt. Bár a mentős mondta, hogy amint a sokk elmúlik fájni fog mindenem... Átkísért a másik mentőbe a férjemhez hogy lássam minden OK vele. Addigra már rögzítették a vállát, mert a kulcscsontja eltört. Azt hittem azért kísért át, hogy azzal a mentővel megyünk. De nem. Egyszer csak szólt, hogy menjek, mert én a másik mentővel megyek.

Közben megérkezett a rendőr is. Elkérte az adatainkat, megkérdezte, hogy ki vezetett? Mondtam, hogy én, mert a férjemnek nincs jogosítványa. Ő ezt először félre értette, hogy micsoda? Nincs jogosítványa? De megmagyaráztam, hogy a férjemnek nincs, de nekem van, és én vezettem. Megszondáztatott. Azt el kell  mondani, hogy ő is nagyon humánus és rendes volt mindvégig.

A mentősök megvárták, míg elintézem az autómentőt. Az öcsém által intézett autómentős azt mondta, hogy 15-20 perc múlva ott lesz. Ennek az ott lévő hivatásosak nagyon örültek, hogy akkor nem kell itt órákat várniuk. 

Elindultunk a mentővel. Közben a rendőr felhívott, hogy majd jön utánunk a kórházba, és ki akar hallgatni.

A kórházba olyan gyorsan végeztünk, hogy hihetetlen volt. Mire mi beértünk a mentővel, addigra a férjemet már meg is vizsgálta az orvos és én következtem rögtön, amint odaértünk. 5 percen belül be is hívtak a röntgenbe. A férjem akkor már tolószékbe volt, bekötözve, és branülön keresztül kapott vénásan fájdalomcsillapítót. Úgy tűnt, hogy rosszul van. De utólag azt mondta, hogy ő jól érezte magát, olyan volt, mintha be lenne rúgva. 

A röntgen után egy kedves ápoló behívott és lefertőtlenítette a fejsebeimet. Mire kiértem, addigra már a férjemnél voltak a leletek. 

Akár mehettünk is volna... De ugye várnunk kellett a rendőrre. 

Közben pörgött az agyam, hogyan jussunk haza? Az öcsém Siófokon, nyilván nem várom el, hogy hazajöjjön. A lányom kézenfekvő lett volna, de tudtam, hogy éjszakás volt és még alig pár órája alszik. Ráadásul,  ha felhívom, akkor valószínűleg teljesen kiborul és olyan idegállapotba nem kellene autóba ülnie. Gondoltam egyet, és ismét felhívtam az autómentőst, hogy az autót úgyis Kecskemétre kell szállítani, esetleg mi is beférnénk a járműbe? Nagyon készséges volt, és azt mondta, hogy természetesen. Egy gond kipipálva. Mivel mi már végeztünk a kórházba, és azt mondták, hogy el lehet menni, visszahívtam a rendőrt, hogy mikor jön, mert mennénk. Kérdezte, hogyan fogunk hazajutni? Mondtam, hogy jön értünk az autómentő... Azt mondta, hogy az még biztos nem, mert Ő még nem fejezte be a helyszínelést, és addig nem nyúlhat hozzá az autómentő, de abba maradtunk, hogy kb. 20 perc, és együtt jönnek.

Így is lett.

A férjemnek "felhívta a figyelmét, hogy nem köteles vallomást tenni", Ez így is lett. Csak én tettem vallomást, és elismertem a felelősségemet. Nem is kérdés... Én vezettem. A vizes, csúszós úton nem a megengedett sebességgel kellett volna haladnom, hanem sokkal lassabban. A kocsi jó műszaki állapotba volt, most hétfőn cserélte le az öcsém a gumikat. Meg is jegyezte a rendőr, hogy ezek jó minőségű és állapotú nyári gumik... Hát igen. A gumik jó állapotúak. De a kocsi totálkáros.

Aláírtam a jegyzőkönyvet, tájékoztatott, hogy keresni fog egy kollégája és valószínűleg közúti baleset gondatlan okozása és súlyos testi sértés miatt fog eljárás indulni ellenem, mivel a férjem törése annak számít. Tudomásul vettem. 

Közben olyan dolgok jártak a fejembe, hogy milyen jó, hogy a fiam nem jött velünk, mert nem mindig köti be hátul a biztonsági övet, és akkor Ő most....:(

Meg kissé morbid, de az is eszembe jutott, hogy meghalni nem is olyan nagy cucc. Ha nem szálltunk volna ki mi se élve a kocsiból, akkor igazából előtte pár perccel még vígan beszélgettünk... Csak ugye az itt maradók....

Haza indultunk. Már Nagykőrös körül tarthattunk, amikor felhívtam a lányomat, hogy jöjjön értünk a telephelyre, ahová visszük a kocsit. Alig mondtam el, hogy balesetet szenvedtünk, de jól vagyunk, már hallottam, hogy szegény nagyon bőg. Abban a pillanatban megbántam, hogy hívtam. Taxival kellett volna a telephelyről hazamenni. Van ismerős taxis is, de már mindegy volt.

35000 Ft. volt az autómentés. 

Amint megérkeztünk és meglátott minket a lányom, kitört belőle a zokogás, ölelt és zokogott. Nekem meg annyira fájt! Sokkal jobban, mintha testi fájdalmaim lettek volna.

A kicsi kocsi pedig totálkáros. Pedig családtag volt. Imádtam. De búcsúznom kell tőle. Meghalt.

Itthon rákerestem erre a híres, hírhedt Horthy kanyarra. Akkor szembesültem vele, hogy még annál is nagyobb szerencsém van, mint gondoltam. Ilyeneket írnak róla, idézet következik: "Meghalt tegnap egy kedves barátunk Laci. Alig 21 évesen érte a tragédia közlekedési balesetben. A ceglédi "Horthy-kanyar" újabb értelmetlen áldozata Ő. Valamikor, a 90'-es években, közlekedési vezetőként értetlenül álltam a közútkezelő tétlensége felett, ugyanis szinte hetente jártunk ki helyszínelni az ominózus kanyarhoz. Emlékszem, hogy volt olyan nap, amikor két halálos baleset is történt ott. Sok abonyi is pórul járt ebben a szerencsétlen útkanyarulatban. Egyik néhai nyugdíjas abonyi kollégánk gyermeke is itt veszítette életét. Sajnos, a két évtizede kezdeményezett nyomvonal-korrekcióra tett javaslatom, a mai napig nem érte el az illetékes szerv ingerküszöbét, bár több lépés is történt ezen a helyen a közlekedésbiztonság javítására. Néhány kritikus helyen lévő fát kivágtak, az aszfaltra optikai figyelmeztető eszközöket ragasztottak. Az alapprobléma azonban nem oldódott meg. A kanyarív és a mély árkok maradtak, szalagkorlát, megfelelő megvilágítás továbbra sincs. Pedig, pl. a megfelelő ún. bukótér kialakítása sokat segítene, az esetleg kisodródó járművek utasainak megmentésében, a nyomvonal átalakítása nélkül is... Meddig szedi még áldozatait a halál-kanyar?" 

"A helyszín nem mindennapi. A Cegléd és Abony városok közti kanyar nem véletlenül viseli a kormányzó nevét, hiszen ő maga is lovas kocsis balesetet szenvedett itt. Azóta még nagyon sokan lettek a rossz ívű, rossz lejtésű ádáz kanyar áldozatai. Vannak, akik élve megúszták, vannak, akiknek a mécses ugyanúgy jár."

Mi megúsztuk!

De azért csak a képek alapján nem biztos, hogy ilyen egyszerűnek tűnik...

 

 

 

Megosztás a facebookon

avagy bemutatom "Cukit"

"Cuki"

Én csak így hívom, pedig tisztességes neve amit a családba kerülésekor kapott tőlem: Silver Hunter.

Silver, mivel ezüst színű és Hunter, hiszen a nevemre vettem, de az mégis hülyén hangzana, hogy Silver Vadász :) 

Szóval Ő SILVER HUNTER:

Megosztás a facebookon

avagy sikerülhet-e egy szőke nőnek elsőre???

Nos ott kezdem, hogy 45 éves fejjel vezetni tanulni... hát nem éppen ideális. Mármint úgy gondolom, hogy akit érdekel a vezetés az ugye már fiatalon túllendül ezen, akit meg nem érdekel, az meg már minek fog bele 40 felett? :)

Na jó! Igazából egy kicsit se bánom, hogy mégis ilyen érett (kissé túlérett) fejjel kezdtem neki a dolognak.

Hogy is indult?

Nem, nem akartam jogosítványt egész tavaly év végéig. Akkor ugye felhívták a figyelmemet, hogy pályázzam meg a gyermekjogi képviselői állást. Igen ám, csak hogy oda kell jogosítvány és saját gépkocsi is. Nos nekem nem volt... Ezért a pályázat megírásakor elhatároztam, hogy most pedig jogosítványt szerzek, hiszen a jobb állásokhoz (ahol kötetlen a munkaidő és a fizetés is több), oda bizony szükséges a vezetői engedély... A gyermekjogi képviselői állás nem sikerült ugyan, de a sok jelentkezőből bekerültem a top 3-ba. Aztán mégsem az enyém lett az állás. Mondjuk egyáltalán nem biztos, hogy a jogosítvány hiánya miatt, hanem mert alkalmasabbnak találták azt, akit felvettek.

Szóval eldöntöttem, nekifogtam, a neten e-learning formában kb. 10 nap alatt elvégeztem a tanfolyamot munka és család mellett, majd le is vizsgáztam kreszből 97%-os eredménnyel. Kissé elmebeteg módon sajnáltam, hogy miért nem 100% lett??? :)

Aztán kezdődött a vezetés.

Az oktatóm az öcsém jó barátja. Korrekt volt mindig, soha nem beszélt velem csúnyán, nem minősített negatívan még akkor sem, amikor oka lett volna rá. Ezek közül egyiket sem mondta:

 

Imádtam vezetni tanulni! A hangsúly a tanulni szón van. Hogy miért? Mert nem az enyém volt a felelősség. Azt hiszem a fiatalok ha megszerzik a jogosítványt, akkor fellélegeznek, hogy végre! Én meg??? Teherként élem meg, hiszen onnantól kezdve bizony én vagyok a felelős ha rosszul döntök. Elmebeteg vagyok... Ugye? Nem? DE!

Tehát imádtam vezetni tanulni, de azért persze ez mégse mehet a végtelenségig.

Imádtam, hogy karácsony előtt már kivitt a régi 5-re Zoli (az oktatóm), amikor még a rutinpályán kellett volna "bohóckodni".

Persze voltak rosszabb napok is. Egyre nagyon emlékszem. És az bizony sokáig (a vizsga előtti napokig) mély nyomot hagyott bennem és rossz érzéssel töltött el ha eszembe jutott.

Egy szerdai nap volt. Jól emlékszem, hiszen ügyfélfogadás után mentem vezetni. Lefárasztottak az ügyfelek, nem forgott az agyam, teljesen zombinak éreztem magam. Az eső szakadt, a kocsinak is valami baja volt (mint utólag kiderült csak 3 szelep működött, ezért gyakran lefulladt). De én ezt akkor nem tudtam, ezért a sokadik lefulladás után ha nem szégyelltem volna, akkor bizony sírva fakadok. Azon gondolkoztam akkor ott az autóban, hogy most kellene kiszállni és gyalog menni tovább és befejezni az egészet. Nem való ez nekem. 

Aztán amikor meglett a szükséges óraszám, kilométer és rutin, akkor kértünk időpontot vizsgára. Jó sokára kaptam. Április 14-én vezettem utoljára és végül június 7-én vizsgáztam. Nos ez sem ideális egészen, legalább is szerintem. Úgy beszéltük meg Zolival, hogy tekintettel a sok kihagyásra, vizsga előtt két napot megyek még vezetni. De mivel ugye az öcsém haverja és jó fej, ezért még vagy 3-4 alkalmat szabaddá tett és ingyen csináltam az ún. "próba vizsgákat". Ezen alkalmakkor általában egész jól vezettem, DE!!! mindig sikerült valami olyat tennem, ami azonnali sikertelen vizsgához vezetett volna (de erről már írtam korábban). 

És eljött a vizsga napja. Itthon voltam délelőtt, tettem-vettem (mostam, vásároltam, takarítottam, hajat mostam, stb.) de semmi esetre sem foglalkoztam a vizsgával. Meg voltam győződve róla, hogy úgysem sikerülhet, elsőre biztos nem! Ami érdekes, hogy én ezt valóban így gondoltam, meg voltam róla győződve, 100 Ft-ba sem fogadtam volna, hogy sikerülni fog. DE! Mindenki más (pl. férjem, anyukám, gyerekeim, munkatársaim, stb,) csak legyintettek és biztosak voltak benne, hogy elsőre simán meglesz. Megmondom őszintén, hogy ez egy kicsit dühített. Honnan tudhatnák, hogy meglesz??? Nem is láttak vezetni! Egyikőjük sem ült ott velem a kocsiba... Nem tudják, hogy milyen hibákat csináltam. Attól, hogy másba jó vagyok, attól ebbe még nagyon mazsolának éreztem magam.

A vizsga előtt egy órával mentem az iskolához. El akartuk vinni lemosni a kocsit (megtisztelni ezzel a vizsgabiztost), de végül nem maradt rá idő.

Zoli a vizsga előtt már felkészített, hogy kik lehetnek a vizsgabiztosok. Elmondta, hogy vannak akiknél nagyon nehéz megfelelni, és van aki teljesen korrekt. Nos nekem elsőre a korrekt jutott (az élethez szerencse is kell), ezért azzal fogadott az oktatóm, hogy ha nagy hibát nem csinálok (ami ugye azonnali bukta), nem kapkodok, és sok kis hülyeséget sem csinálok (nem gyűjtöm össze a 10 hibapontot) akkor bizony sikeres is lehet az első vizsgám. 

Ekkor kezdtem el ideges lenni. Mindezt szóban is kifejeztem, szó szerint ezt mondtam neki: figyelj már, én ma nem úgy készültem, hogy sikeres vizsgát teszek! (És valóban, őszintén mondom, hogy nem úgy készültem. Már a férjemmel is megbeszéltem, hogy az első két vizsgadíjat kifizeti.)

Zoli nem értette! "Mi van??? Nem úgy készültél???"

Kimentünk a felügyeletre, nagy idegességembe tökéletesen parkoltam be az 1-es helyre :) Jött a vizsgabiztos, aki valóban emberséges és korrekt volt. Jó volt a kisugárzása, és ekkor bizony én még idegesebb lettem, hiszen elő tört a megfelelési kényszerem. Azt éreztem, hogy nem tehetem meg ezzel a drága, jó emberrel, hogy sikertelen vizsgát teszek. Úgy gondoltam, hogy az Őt is bántaná.

Pfffffffff, hülye vagyok, igaz???

A 12-es útvonalat húztam. Először a Lidl parkolóba mentünk, mert úgy gondolta az oktatóm, hogy ott gyorsan megcsinálom a parkolásokat, aztán hátha megnyugszom. De ez rám pont ellenkezőleg hatott, hiszen úgy éreztem, hogy először vezetgettem volna inkább. No mindegy. Láttam a vizsga útvonalat, de az nem mondott igazán nekem semmit, hiszen ezen az útvonalon még egy próbavizsgán sem mentünk, tehát ismeretlen.

Aztán láttam felírva még, hogy balra előre, jobbra hátra, párhuzamos hátra és saroktolatás.

Jajjjjjjjjjjjj! A saroktolatás a gyengém (a többi opció közül bármelyik jó lett volna - Y, egyívű megfordulás), hiszen soha nem látom azt a rohadt szegélyt, hiszen ahol gyakorolni szoktunk a Műkertvárosba, ott bizony le van törve/taposva/mittudoménhogymivan... de nem látszik. A saroktolatást csak a rutinpályán sikerült hibátlanul megcsinálnom, de ott látszódott a szegély! Itt meg ugye nem fog látszódni, és ha rámegyek a szegélyre, az azonnali bukás, ha meg messze megyek az se jó, javítani kell és ha akkor sem sikerül...! Már láttam is magam előtt, hogy ez bizony nem lesz meg, a korrekt és kedves vizsgabiztos ellenére sem!

No mindegy, gyerünk! Rutinellenőrzés kész, rögzítőfék-próba kész, "fékpróba következik", a fék rendben - mondom!

Mehetünk, irány a Lidl parkoló. Azt már tudtam, hogy itt bizony vigyázni kell, mert ha jobbra kis ívben kanyarodok ahogy kell, akkor rámegyek a szegélyre (az pedig azonnali bukta), ezért kissé túl kell menni. Sikerült! Mármint nem mentem rá a szegélyre :) Jobbra, majd rögtön balra. Elhangzott a vezényszó: keressük a helyünket balra előre! Hoppá! Pont itt van előttem :) Pont egy hely van! Mert nem nagyon voltak kocsik a parkolóban... Irányjelzés, majd ahogy szabályosan kell: "tükör, tükör, fejfordítás", majd tekerem a kormányt koppig. 

Nem hiszem el!

Elsőre sikerült! Tökéletesen! Megfelelően elosztottam az oldaltávokat, az autó párhuzamos volt, vagyis PIPA :) Elhangzik a vezényszó: rendben, mehetünk! (Közben az jár a fejembe, hogy el ne tévesszem, hogy balra előre jöttem, tehát jobbra hátra kell kimenni, mert ha eltévesztem, az is azonnali bukta.) Kiteszem az irányjelzőt jobbra, elkezdek gurulni hátra, közben folyamatosan hátra nézek, hiszen ha az autó akár 10 cm-t is úgy halad hátra, hogy én nem arra fordulok, az is azonnali bukta. Figyelek hátra, és mit látok??? Hogy a szinte tök üres parkolóba jön egy autó, és valamiért pont az én helyemre akar beállni, ezáltal én nem tudok kitolatni tőle, hiszen nagyon "rám jött"... De "kezitcsókolom" tessék már kiengedni, mielőtt ide tetszik állni a helyemre (mondom kissé pikírt módon)... A vizsgabiztos hátra néz, Ő sem érti, hogy mit akar ez a nő??? Miért pont ide akar állni??? Üres az egész parkoló, bárhova állhatna... Közbe az jut eszembe, bizonyára az a baj, hogy csak azt tanulta meg "kezitcsókolom", hogy két autó közé lehet beállni, ezért nem tudja, hogy bármelyik üres helyre parkolhat... 

Végre felfogja a helyzetet és elmegy. Kitolattam, majd balra fordultunk, mert még ott volt pár autó. Elhangzott a parancs: keressük a helyünket jobbra hátra. Meg is van! Bár nem túl ideális, hiszen elég közel van a sarokhoz, ahol kocsik állnak, de nincs más hely. Meg kell csinálni! (Magamban pedig mantráztam, hogy "meg tudom csinálni!") És valóban, ez is elsőre tökéletesen sikerült, javítás nélkül, párhuzamosan a mellettem állókhoz képest, tökéletesen elosztva az oldaltávot. Nagy megkönnyebbülés volt, mert arra gondoltam, két pipa már megvan és talán még nyom is a latba, hogy javítani sem kellett, pedig egyszer lehet javítani, és az még nem számít hibának sem.

Parkolóból ki, irány az aluljáró. Nem felejtettem el bekapcsolni a világítást, majd amikor meg kellett állni a lejtőn a kéziféket is behúztam ahogy kell. A kézifékes indulás igazából sosem jelentett nekem gondot, most sem. Simán indultam, irány a Bem utca. Erre már sokszor mentünk, de most hiába vártam az utca vége felé a parancsot, hogy a második lehetőségnél forduljak balra (hiszen eddig mindig itt kellett elfordulni... jaj, akkor most ha nem szól, az azt jelenti, hogy egyenesen kell menni. Az egyenes pedig itt azt jelenti, hogy jobbra kell mennem, hiszen arra kanyarodik az út.) Az út szélén végig parkolnak az autók, szinte elfoglalják az én sávomat. Irányjelzek ahogy kell, kikerülöm őket, majd látom, hogy az utca végén csak jobbra lehet kanyarodni. Irányjelző, lassan kanyarodok, hiszen gyalogátkelőhely van, és tudom, hogy vizsgán bizony akkor is meg kell állni itt, ha a gyalogos még a zebra előtt van jóval, de már tekinget... :) Mindjárt a körútra érünk, de előtte még egy STOP tábla. Meg kell állni! Hiába a többi autó, aki csak lelassít és már megy is, hiszen nekik már van jogsijuk... Nekem meg kell állni! Megállok, nem jön senki, dobok egy egyest és mehetünk! Nem sokat megyünk, bevágódik elém egy biciklis... Hogy ennek is éppen most kell erre járnia. Kísérem szépen, hiszen záróvonal következik, nem előzhetem meg, mert ha hozzáérek a záróvonalhoz, az szintén azonnali bukta. Jobbra fordulunk, Rákóczi utca. Tele busszal, egymás után jönnek ki a megállóból. "Ki kell engednem, hiszen lakott területen belül vagyunk" - mondom. Megyek utánuk, közben figyelek, hiszen 30-as zónába vagyunk, nehogy gyorsabban menjek (ezt is mondom hangosan). Kezdek megnyugodni. "A második lehetőségnél forduljunk jobbra!" Erre se jártunk még... Bercsényi utca - közben hangosan kommentálom ezt is : egyirányú utca (nagyon szűk a hely, építkezés van az utcában, ott egy hatalmas daru is... közben elhangzik a veszélyes vezényszó: az utca végén balra megyünk! Hoppá, hoppá! Itt szoktak sokan elvérezni... Egyirányú utcából balra, csak bal oldalról kanyarodunk :) - mondom ezt is hangosan, és közben hátrapillantok a tükörbe, kutatva a tekintetet. A vizsgabiztos mosolyog! Ez az! A következő utca végén balra (nagy ívbe) rá a körútra. Tudom, hogy itt ami hiba szokott lenni, hogy bizony nincs felfestve (vagy lekopott) a felfestés, de bizony itt két sáv van, és ki kell mennem a szélére, akkor is ha nem látszik, hogy nem egy, hanem két sáv van. Megyünk a körúton. Tudom, hogy a lámpák után a szélső sávban egy óriási gödör van, amit úgy tudok kikerülni, hogy szinte a padkához kell húzni teljesen a kocsit - ezt is mondom hangosan, és a vizsgabiztos mosolyog :) A második lámpa után meg fog szűnni a sávom. Ezzel nincs baj, csak annyi, hogy bizony jártam már úgy, hogy azért sem engedtek ki. De most kiengednek, amit villantással jelez is a mögöttem jövő. Ezt is kommentálom, a vizsgabiztos mosolyog :) A körútról a következő lámpa után ki kell menni jobbra. Irány a Széchenyi város. Akadémia körút, Irinyi utca, Balaton utca. Ez már ismerős, itt szoktuk gyakorolni a párhuzamos parkolást (meg a Zrínyi suli mellett, de ott nagyon rossz az út a macskakő és a kidudorodó fagyökerek miatt..). Jön a parancs: keressük hátrafelé a helyünket. Másfél autónyi hely kell. Meg is van! Ez az! Ez is elsőre hibátlanul! Figyelem a vizsgabiztost, mosolyog elismerően! Mehetünk! Az utca végén balra kanyarodunk, Nyíri út, majd a Mária körút következik. Itt kanyarodásnál a gyalogosoknak is zöld van. Elengedem őket, a vizsgabiztos azért viccesen odaszól, nehogy közéjük menjünk, mert valamelyik beesik az oktató ölébe :) Megyünk, figyelem a táblát, 40-el mehetünk... kommentálom. A Katona giminél valami barom elől a lámpánál a záróvonalon keresztül előz, fékeznek, nekem is a fékre kell lépnem, de még nem vészes, nem fejelte le senki a szélvédőt. Árpád körút, Kossuth körút, Erzsébet körút. Itt el fog fogyni a sávom, és már előre tudom, hogy azt fogja mondani: a kanyarodó körútról a lámpák irányába kitérünk. Nos ez itt eléggé bajos. Nem tudok a "sávomba" beállni, kénytelen vagyok a belsőbe. Zoli már mondja is, hogy azért álltam ide, mert a lámpa után az út szélén ott állnak az autók, és az előre látó vezetés miatt, hogy ne kelljen majd egyből besorolni. A vizsgabiztos mosolyog, elfogadja és helyesel. A fejembe az kattog, hogy itt már a sínek után balra a Műkert és mindjárt vége... És még nem mondta, hogy álljak félre, és cseréljek helyet az oktatómmal. Talán meglesz. Meglehet! Messziről látom, hogy a vasútnál piros a lámpa. Eszembe jut, ha itt meg kell állni a vizsgán, akkor le kell állítani az autót. De mire odaérek elmegy a vonat, szabad az út. Persze sorba jönnek a bicajosok... Nekem nincs velük bajom, hiszen jelenleg én is kerékpárral járok mindenhova, de pont most kell ezeknek erre járni??? Nem baj, szépen kikerülöm ahogy kell, visszanézek amikor elhaladtam mellettük. És jön az ismerős terep, balra a következő lehetőségnél. Itt már csak arra kell figyelni, hogy a zebránál alattomos gyalogosok ugorhatnak elém...

A vizsgabiztos odaszól Zolinak: a saroktolatás már megvolt? Mert nem jelöltem be a lapon. 

Ekkor villan be: jajjjjjj, már megint itt fogunk tolatni, ahol nincs szegély... Pont a végén fogok elvérezni??? És jön a parancs: a következő lehetőségnél jobbra és saroktolatáshoz keressük a helyünket! Lehúzódok a szegélyhez. Hátra nézek ahogy kell! Jönnek mögöttünk - mondom. Hátranéz a vizsgabiztos és bólogat! Kezdeném a dolgot, de most meg szemből jönnek, őket is el kell engednem - mondom, mert az autó eleje befelé kaszál ha fordulok. Helyeslés megint. (közbe arra gondolok, hogy legalább megy az idő, hátha azt mondja, hogy hagyjam a fenébe, mert már lejárt az idő... Hiszen látom, hogy már 40 perce vezetek. Milyen gáz lesz (gondolom magamba) ha 40 perc után bukok meg... Szétnézek, látom szabad a pálya. És a szegély nélküli helyen, most először (!!!) tökéletesen sikerült a saroktolatás (jupppppppi). Mehetünk vissza a felügyeletre. Ez az! 

Meg van. Szerintem meg van! Nem mondta, hogy cseréljünk helyet... De gáz lesz, ha visszaérve fogja mondani, hogy sajnálja... Nem tudom hány hibám lehet, de talán 10 nincs. Szerintem jól vezettem (gondolom magamba), talán sikerült. Pedig nem is így készültem ma.

Visszaérünk, a vizsgabiztos navigál. Válasszon ki egy helyet, de a két vonal közé parkoljon! Széééép... gondolom magamba. Sehol egy autó, pedig eddig mindig csak úgy parkoltam... Eszembe jut a "Lidl kezitcsókolom" :) Ő is biztos így volt ezzel :) Na mindegy. Parkoljunk akkor úgy, hogy két vonal közé... 

Nem hiszem el...

Ez is sikerült tökéletesen. Üres, kézifék, kocsi leállít.

Vizsgabiztos: Gratulálok Anikó, sikeres vizsgát tett! 

Most esik csak le: bakker SIKERÜLT! ELSŐRE!

A vizsgabiztos aláíratja velem a lapot, és ekkor látom: M I C S O D A ? ? ? Csak 1, azaz egy kis hibám volt? (Ezt nem mondtam ki hangosan, csak magamba nyugtáztam.)

Megcsináltam! Elsőre!

Érdekes, mindenki tudta, hogy sikerülni fog, kivéve engem. Én még most sem értem, hogy hogyan sikerült ez ilyen könnyen?

 

 

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

és talán jó lesz visszanézni (valamikor)...

 

Hat óra gyakorlati vezetés után az oktatóm kivitt a régi 5-ösre és Kecskemétről átmentünk Lajosmizsére majd vissza. Persze úgy, hogy én vezettem. Nagyon élveztem. Ezt kaptam tőle karácsonyra... 2015. december 25-én.

Aztán a következő alkalommal már éjszaka vezettem a városban és a városon kívül is. És bár semmi extra, de mégis jó lesz majd visszanézni jogsival a zsebembe és visszaemlékezni. Mindez december 30-án történt. Pedig úgy volt, hogy szilveszter napján fogok vezetni, az évben utolsóként. De aztán az történt, hogy az autósiskola vezetőjének 30-án reggel megszületett a gyermeke és a kollégái tejfakasztó bulira voltak hivatalosak. Az én oktatóm is. De mivel végtelen rendes, ezért felhívott, hogy szilveszter helyett mennék-e 30-án este vezetni, még mielőtt megkezdenék a tejfakasztást? Mit lehet erre mondani? Hát azt, hogy PERSZE :) Így készült a következő pár perces kis videó. 

vezetés 8 óra tanulás után (1. rész - videó)

2. rész

Vagyis igazából nem ez volt a terv, mert hiszen jó, jó, megvolt a karácsony, meg az ajándék is az oktatómtól, de azért mégiscsak az első 10 órát rutinpályára tervezték... De milyen a sors? Technikai okok miatt mégsem a pályára mentünk, hanem ki kellett menni a forgalomba. Hiába no! Szerencsém van :) Egyébként az jutott eszembe, hogy imádok vezetni tanulni! Nagyon jó fej az oktatóm és az övé a felelősség is. Talán ez a legfelszabadítóbb... Mert most csak élveznem kell a tanulást, semmi görcs, semmi felelősség :)

Következő alkalommal már valószínűleg a téli útviszonyok közti vezetést fogom gyakorolni. Hó már van, és addigra lehet, hogy ónos eső is lesz. Bár nem bánnám, ha mindezeknek már nagyobb rutinnal vághatnék neki.

Megosztás a facebookon

Ma voltam először vezetni. Jó volt.

Bár azt hittem, hogy ügyesebb leszek... (Valamiért azt gondoltam, hogy úgy fog menni egyből, mint azoknak akik már az utat járják évek óta).

Nyilván ez nem reális, és nem is így lett. De nagyon élveztem. Úgy elröppent a két óra, mintha csak fél óra lett volna...

Az oktatóm tök rendes, és állítja, hogy ügyes vagyok, elégedett velem. 

Mai eredményeim: kétszer lefullasztottam a kocsit elindulásnál, a megállásnál pedig néha elfelejtettem behúzni a kéziféket... De mindezek ellenére sok dicséretet kaptam, mert a sebességváltás és sávtartás jól megy (állítólag van akinek ehhez több óra is kell).

Egyelőre ennyi.

Azt hiszem nagyon jó volt, hogy vasárnap délután vezettem először, mert így nem volt senki rajtunk kívül a tanpályán. Szerintem elég volt ennyi felé figyelni elsőre:) 

Most hogy már nem olyan sürgős a jogsi megszerzése, nyugodt vagyok. Szerintem elég nehéz lett volna megoldani 1 hónap alatt, hogy januártól már saját autót vezethessek, vagy talán lehetetlennek is mondhatnám. Szerencsére ezen most nem kell már aggódnom.

Arra azért felhívtam az oktatóm figyelmét, hogy nálam a megfelelési kényszer és a kudarckerülés elég jelentős tényező. Nem értette. Ezért egy laza kis előadást tartottam neki erről. Jókat mosolygott, miközben index, kanyar, gáz, majd sebességváltások közepette felhívtam a figyelmét, hogy a nőknek nagyon fontos a megerősítés, mégpedig azért, mert kudarckerülők. Még a főiskolán hallottam, hogy óvodásoknál végeztek olyan kísérleteket, hogy különböző feladatokat kaptak a fiúk és a lányok. Ha az egyiket nem sikerült megoldani, akkor mehettek egy másik feladathoz. A fiúk újra és újra visszatértek ahhoz, ami nem sikerült nekik, meg akarták oldani mindenképp. A lányok soha nem tértek vissza ahhoz a feladathoz, ami nem sikerült nekik. Én is így voltam, elindulni és megállni nem akartam (mert az nem olyan könnyű, így elsőre), csak vezetni, mert az jól ment.

 

Az oktatómnak egyébként fullra tele van a naptára, persze protekciós vagyok, így velem kezdi a beírást. Mivel a jövő hét "bolondokháza" lesz a munkahelyen, így nem tudtam bevállalni már azt, de jövő hét után kétszer két órát megyek, és így tervezem a továbbiakban is.

Majd beszámolok a részletekről. 

Megosztás a facebookon