Nem vagyok naiv, nyilván tisztába voltam vele, hogy meg fogják szavazni a veszélyhelyzet meghoszabbítását. De valahol abba reménykedtem, hogy talán mégse az összes kormányrendeletre vonatkozóan. 

Reménykedtem, hogy talán a sok semmittevés után már végre "dolgozhatok". De most úgy néz ki, hogy az elkövetkező 3-5 hónapba még nem igazán lesz munka továbbra se.

Aki dolgozik, bizonyára azt mondja, hogy örüljek neki, mert a nagy semmittevésért is ugyanúgy jár a fizetés. És igen, valóban, ez így is van.

De!

Aki próbálta már, hogy napi 9 órát úgy töltsön el a munkahelyén, hogy nincs mit csinálnia, vagy alig, nos az már lehet kissé másképp vélekedik a dologról. Nem mellékes az se, hogy ha vége lesz egyszer ennek a korlátozásnak, akkor két hónap alatt kell(ene) megcsinálni a november óta "elhalasztott" vizsgálatokat az éppen aktuálisok mellett (mert ugye a vészhelyzetet követő 60 napig fogják kapni szakvélemény nélkül tovább a pénzt). Tehát 60 napunk lesz pótolni mindazt amit már tavaly november óta nem csinálhatunk előreláthatólag május végéig. Nos ez még elméletbe se kivitelezhető, el se tudom képzelni, hogyan fogjuk majd megoldani. Mert bár nincs kisgyermekem és túlórázni is tudnék, de ez olyan munka, ami agyi kapacitáshoz van kötve. Vagyis naponta kb. 15 szakvéleményt még el lehet készíteni megfelelően, de ha 20-at vagy még annál is többet kell, az már a minőség rovására megy. Meg lehet csinálni, nem mondom hogy nem, de az olyan is. És az senkinek se célja, hogy a szakvélemények miatt bíróságra kelljen járkálni. Ott nem mondhatjuk, hogy ja bocsi, de túlterheltek voltunk, azért nem elég részletes és alaposan indokolt.

Ezen gondolkodom és persze próbálom nyugtatni a kolléganőt, hogy ne izguljon, meg fogjuk tudni csinálni majd az is. Most meg punnyadás van. És ez nem jó! Persze van internet, lehet böngészni meg híreket olvasni, utána nézni dolgoknak, de hónapokon keresztül ezt csinálni, már tényleg frusztráló. Közbe meg az jár a fejembe, hogy sok hasznos dolgot is tehetnék ezen idő alatt. De itt nem lehet!

Ha lenne valami alapszintű idegennyelv ismeretem, akkor vélhetően nekifognék fejleszteni, tanulni. De az sincs. 

Kellene valami hasznos elfoglaltság. Ha legalább horgolni tudnék, akkor elkezdhetném karácsonyra a kis horgolt angyalkákat gyártani... De még ahhoz is béna vagyok! 

Ki kell valamit találnom, hogy miként töltsem hasznos(abb)an a következő hónapokat. 

Tudom, tudom... micsoda gondok... ???

De mindenkinek a saját problémája az, ami leginkább foglalkoztatja.

Nem? De! 

Persze most otthon se minden happy. Anyósom vasárnap bekerült a kórházba, mentő vitte el. A sógornőm a telefonba azt mondta, hogy magas lett a vérnyomása. Aztán persze mikor a férjem elkezdett telefonálgatni, akkor kiderült, hogy nem éppen ez volt a gond. Az történt, hogy beadatták anyósomnak a koronavírus elleni vakcinát, és vélhetően ezért lettek olyan súlyos tünetei, ami miatt mentőt kellett hívni (magas láz, nagyon erős remegés és az egyensúlyát se tudta megtartani, megülni se tudott). Egy napot töltött kórházba, mert másnap kiengedték, miután közölték, hogy koronavírusos. Én ezt már nem is értem. November közepén került be a kórházba, mert akkor is koronavírusos volt. Hiába tesztelték, a második és a harmadik héten is még mindig pozitív volt a tesztje. Aztán a negyedik hétre végre negatív lett, így karácsony előtt kiengedték. Mondjuk azt nem tudom, hogyha csak karácsonyra lett negatív tesztje, akkor a fertőzés miatt most februárba normális-e, hogy védőoltást kapott? Meg azt se tudom, hogy miképp lehet megint pozitív? És ha pozitív és ilyen tüneteket produkált, akkor miért küldik  haza egy nap után a kórházból? Sok mindent nem értek ezzel a vírussal kapcsolatosan. És egyre nehezebben értem meg a körülötte zajló dolgokat.

Szóval most egyre lentebb kerülök mentálisan. 

Kellene valamit találni, amivel ki tudom rángatni magam ebből.

Elegem van a veszélyhelyzetből!!!

Megosztás a facebookon

Így köszönt az öcsém ma, mikor találkoztunk. Persze ezt még megelőzte egy-két dolog.

Reggel szokás szerint kimentem a "lengyelpiacra", nem sok árus volt, sőt úgy is mondhatnám, hogy inkább csak vásárlók voltak szinte, de azért sikerült pár apró "kincset" találnom. Amint mentem a kocsihoz, hogy betegyem a csomagtartóba a frissen szerzett dolgokat, legnagyobb meglepetésemre azzal szembesültem, hogy defektes a bal hátsó kerekem. 

Sz@rul esett, de nem estem kétségbe. Eszembe jutott, hogy pár száz méterre mintha lenne egy gumis...

Szóval hívtam is az öcsémet, hogy "telefonos segítséget kérjek tőle". A kérdésemre viszont, hogy defektes kerékkel elgurulhatok-e a pár száz méterre lévő gumishoz, azt mondta, hogy ha teljesen le van eresztve, akkor nem!

Jól van na! Biztos sokan tisztába vannak ezzel, de én szőőőőőke nő vagyok, akinek szerencsére van egy szuper öccse, aki még ráadásul autószerelő is! Ezért inkább a mosógépet szerelem meg, de az autó nekem szent, abba nem piszkálok bele!

Szóval azt mondta az öcsém, hogy elő kell venni a mankókereket és kicserélni... Valószínűleg érezhette a hangomon a bizonytalanságot, vagy csak egyszerűen ismer már annyira, hogy felajánlotta, ha megreggeliznek, akkor ha gondolom segít. 

Hát jóhogy gondolom! :) Ha nagyon muszáj lenne, a préri közepén lennék, és nem tudnék segítséget kérni, akkor vélhetően nekiállnék, de nem bíznék annyira magamba, hogy biztos jól meghúztam-e a csavarokat, stb. Szóval így maximális biztonságot jelent, hogy az öcsém megcsinálja. Inkább sétáltam még a piacon addig, míg oda nem ért. Vártam volna akár fél napot (vagy még többet) is rá. Ennyire vagyok magabiztos műszaki téren... 

Jött is nemsokára és neki ez annyi volt, mint nekem pl. elmosni egy edényt. Semmi. Pikk-pakk megcsinálta.

És így elnézve a dolgot, tényleg nem egy agysebészet, de azért inkább bízok az öcsémbe, mint magamba. Olyan büszke vagyok rá, és úgy örülök, hogy bármikor segítségre van szükségem, számíthatok rá. 

Szóval nem is annyira rossz ez a nap...

A férjem is aggódott, hívogatott, hogy mi van már? De még mielőtt hazamentem volna, anyukámhoz is beugrottam, mert hétvégén így szoktam és tegnap nem jártam arra. 

Otthon pedig mikor hazaértem Valentin nap alkalmából meglepetés is várt. 

Na jó, nem ilyen... :) Hanem ilyen: 

Pedig ugye én úgy tudtam, hogy: 

Ezzel azt akartam mondani, hogy nem számítottam semmi virágra vagy hasonlóra. Mégiscsak idén lesz 30 éve, hogy a felesége vagyok. De nem csak virág volt, hanem ami ennél is többet ért, hogy kiteregetett, és kitakarított, felmosott. Ez mindennél többet ért. Mondjuk bilincset nem vett :) 

Összegezve a mai napot, nem is volt ez olyan rossz, mert abba erősített meg, hogy vannak akiknek fontos vagyok, ha kell segítenek és odafigyelnek.

Úgy is mondhatnám, hogy igazából ez egy jó nap!

Csak kár, hogy holnap már megint hétfő... 

Megosztás a facebookon

A héten ismét felültem a hullámvasútra.

A múlt hétvége nagyon klassz volt. Pénteken fodrász a volt kolléganőkkel, pletyi, jókedv és minden egyéb. Olyan jól éreztem magam. A hétvége is jó volt, ezért hát hétfőn valamiért talán még a szokásosnál is rosszabb kedvem volt. Igyekeztem legyőzni a hétfői hangulatot, de nem sikerült egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kolléganő lánya hamarosan anya lesz. Ez elterelte a figyelmemet és csodáltam a kolléganőt, hogy milyen jól viseli a dolgot. Kissé irigyeltem is, mert úgy éreztem, hogy én nem tudnék ilyen higgadt lenni, én megőrülnék. Persze nyilván annak semmi értelme nem lenne, tehát az a viselkedés volt a helyes, amit tanusított, de mégis azt éreztem, hogy én ezt nem tudnám véghezvinni. 

Szóval mikor a kolléganőm lánya bekerült a kórházba örömmel mutatta nekem is, hogy milyen klassz a német kórházi szoba, saját fürdőszobával ami kicsit sem hasonlít az emlékeimben élő itthonira, ahová legszivesebben még gumicsizmába se menne be az ember. Az ottani felszereltség össze se hasonlítható az itthonival. Megkérdezték, hogy mit kér ebédre? Tésztát vagy halat? A szobában lévő bútorok tiszták és ízlésesek, a fiókokba az újszülöttnek pelenkák, stb.

Végül  hétfőn még munkaidő végéig nem indult be a szülés, csupán azért volt a kórházba, mert elfolyt a magzatvize. Egész éjszaka izgultam érte én is, meg persze a leendő nagymamáért is. Az események végül úgy alakultak, hogy hajnalba mégis megindult a szülés, így a kolléganőm együtt "vajúdott" videóhívás keretében a lányával. Nyilván másnap nem volt kipihent, amire még egy lapáttal rátett, hogy ugye elkezdődött, de nem fejeződött be a dolog, csak kedd délután. Egész nap izgultam én is. De komolyan. Rá kellett jönnöm, ha a lányom fog szülni, vagy nagyon összekapom magam, vagy a közelébe se mehetek, mert folyamtosan bőgni fogok... Remélem előbbi fog bekövetkezni és a segítségére tudok lenni, ha szeretné. De ha nem, akkor ki kell lőni engem a holdra, mert még gondolatba se tudom elviselni, hogy a lányomat szenvedni lássam. Azt hiszem, hogy ezt a fiús anyukák nem úgy élik meg, mint a lányos anyukák. A nagy izgalomba egy kis nyugalom azért mégis adódott, mert mint kiderült a leendő anyuka kapott epidurális érzéstelenítést, így miközben én/mi azt hittük, hogy a fájdalomtól lassan magáról se tud, sikerült neki szülés közbe aludni egy-másfél órácskát. Valahogy ez a gondolat egy kicsit megnyugtatott, hogy lehet ilyet is. :) Persze később ennek is meglett a böjtje...

Végül kedden munkaidő után nem sokkal megszületett a kolléganő unokája. Már itthon voltam, főztem, de a telefont egy pillanatra se tettem le. Úgy izgultam, hogy minden rendben legyen. És úgy is lett. Gyönyörű, pufóka kis angyal született, és az újdonsült anyuka és a baba is jól volt. 

 

Aztán persze nyilván a hullámhegy után jött egy kis hullámvölgy is, mert azért valljuk be, nem egyszerű úgy nagymamává válni, hogy ki tudja mikor láthatja majd a kolléganő az unokáját, ki tudja mikor ölelheti meg a lányát, hiszen Németország nem a szomszéd város és akkor még ugye itt van ez a "vírushelyzet is". Annyira megértettem és sajnáltam szegényt, de azon kívül, hogy meghallgattam, nem tudtam segíteni neki. Nem tudtam semmi biztatót mondani, sőt még itthon is azon gondolkodtam, hogy mennyire nehéz ez, és őszintén mondom megviselt a dolog. Persze nem panaszkodni akarok, mert nem nekem nehéz, én csak az empátia miatt keseredtem el, de a kolléganő mit élhet meg ebben a helyzetbe?

És még nem volt vége a hullámvölgynek, mert éjszaka olyan rossz álmaim voltak, hogy nem is emlékszem régre visszamenőleg ilyenekre. Pl. álmomba egy nagyon közeli rokonom a testvérével együtt, élve temette el egy másik testvérüket, aki dörömbölt a sírból és kétségbeesetten próbált kitörni és majdnem sikerült is kiszabadulnia, de végül mégse. Mikor álmomba odaértem és felelősségre vontam őket, hogy miért teszik ezt, és azonnal engedjék ki, már csak visszaszámláltak, 3, 2, 1, és az eltemetett megfulladt, és ők elégedettnek tűntek és megmagyarázták, hogy ez így jó. Végtelenül rossz érzés volt. Felébredtem és nehezen sokára tudtam csak visszaaludni, de a rémálom folytatódott. A legújjabb rémálmomba egy kedves ismerősöm fia halt meg, leesett egy létráról és úgy ütötte meg a fejét, hogy többé már nem kelt fel. Álmomba tudtam erről a halálesetről, de mikor jött az ismerősöm, hogy elmonja nekem, hogy meghalt a fia, egyszerűen úgy tettem, mint a gyerekek, akik nem akarnak meghallani valami rossz dolgot. Befogtam a fülem, hangosan kiabáltam és nem hallotam amit mond.

Borzasztó volt. Ezután már nem mertem újra elaludni. Még örültem is neki, mikor a férjem hajnalba megkérdezte, hogy elvinném-e dolgozni, hogy ne kelljen a hidegbe gyalogolnia. 

Honnan jönnek ezek az álmok? Miért? Azt még el tudom fogadni, hogy zaklatott volt a lelkem, de ezek az álmok még inkább rontottak a dolgon. 

Ma valami rózsaszín, nyálas könyvet fogok elalvás előtt olvasgatni, mert ilyen álmokat az elkövetkező időszakban nem szeretnék. Remélem beválik.

Holnap meg irány a piac, még akkor is ha semmit se találok, és akkor is ha olyan kutyaordító hideg lesz, hogy belém fagy a sz@r is. Kell egy kis mozgás és a fejemet se árt kicsit kiszellőztetni.

Szép hétvégét!

Megosztás a facebookon