Avagy közelről megismerkedtem az abonyi halálkanyarral.

Mindenki azt hiszi, hogy ilyen vele nem történhet. Én is azt hittem, és még most se értem, hogyan történt... Pedig olyan jó hetem volt. A hangsúly a volton van! Bááááááááár... Végül is élek, élünk!

Pénteken a volt kollégákkal búcsúbulit tartottunk Lakiteleken, munka után. Ottalvós buli volt, de két kolléganővel mi nem aludtunk ott. Én fuvaroztam haza őket, mivel sohasem iszom egy korty alkoholt se. Az a nap se volt kivétel, csak ásványvizet és kávét ittam. Tudtam, hogy szombaton is sok dolgom lesz és már reggel indulnom kell. A fiammal úgy volt megbeszélve, hogy reggel fél 8-ra viszem a magán edzőpályára, aztán elmegyek a vak nagybátyámért és elviszem Helvéciára, majd vissza a gyerekért, és indulunk a férjemmel Karcagra, meglátogatni anyósomat a kórházba.

A buli szuper volt, jól sikerült a bográcsba főzött körömpöri is. A karaoké parti pedig hatalmas volt!

Aztán a szombati nap már nem volt ilyen fergeteges!

Cegléd után az "abonyi halálkanyarba" egy vízátfolyáson megcsúsztunk, és hiába próbáltam ellenkormányozni, a út túlsó oldalán lévő árokba csapódtunk, majd a becsapódás nyomától kb. 15 méterre állt meg a kocsi fejjel lefelé, addig pörögtünk. Végig eszméletemnél voltam, egy percre se volt halálfélelmem, bár tudtam, felfogtam, hogy velünk történik a baleset, és nem csak meghúzom egy kicsit a kocsit. A légzsák nem nyílt ki, így összetört az arcom. Mivel észnél voltam, azt tudtam, hogy én jól vagyok, de próbáltam a férjem felé nézni, hogy mi van vele? Amint megállt a pörgés, láttam, hogy Ő is néz, és egyszerre kérdeztük, hogy jól vagy? Akkor úgy nézett ki,  hogy minden OK, azon kívül,  hogy a kocsinak annyi. 

Saját lábon szálltunk ki a kocsiból, bár a biztonsági övet nem volt könnyű fejjel lefelé kikapcsolni. A férjem felöli ajtó nem nyílt ki, így elmondása szerint az én oldalamon mászott ki. Erre nem emlékszem. Meg arra se, hogy hogyan került az árok partjára. Talán a sokk miatt lehet ez a pár másodperc kiesés. Arra emlékszem, hogy amint kiszálltam, leültem az árokba. Ekkor már az utánunk jövő megállt és hívta a mentőt, tűzoltót, stb. Kérdezte, hogy jól vagyunk-e? Kell-e segítség? Van-e valaki még a kocsiba? Nagyon segítőkész volt. Arra is emlékszem, hogy azt mondtam, én teljesen jól vagyok, én nem sérültem meg! A férjem már fent volt az árokparton és a kezét nyújtotta, hogy álljak fel és felhúz. Ekkor jajjdult fel, és azt mondta, hogy szerinte eltört a válla... Én meg majdnem leszidtam, hogy ha eltört, akkor ne azzal a kezével akarjon már felhúzni, azt ne mozgassa. Arra nem emlékszem, hogy végül ki húzott ki, vélhetően az, aki segítséget hívott. Megállt még egy másik autó is, ők is segíteni akartak, és megvárták amíg a segítség megjön. 

Biztos ilyenkor nem jó az időérzék, de úgy éreztem, hogy két percen belül ott voltak a tűzoltók. Pontosan tudták, hogy hová kell jönni. És a segélyhívó is tudta, hogy pontosan hol történt a baleset. Hallottam amint azt mondta, hogy az abonyi Horthy kanyarba. 

 

A tűzoltók először el se akarták hinni, hogy nincs senki a kocsiba, és saját lábunkon szálltunk ki. Többször is megkérdezték, hogy biztos? És persze meg is nézték. Aztán arra emlékszem, hogy az öcsémet hívom, hogy ilyenkor mit kell tenni? Meg arra is emlékszem (telefonálás közbe hallottam), hogy akik megálltak, azok azon háborogtak, hogy miért ér ki hamarabb a tűzoltó, mint a mentő?

Az öcsém éppen welneszre ment Siófokra a sógornőmmel. Azt hiszem egy kisebb sokkot kapott, de már sorolta is, hogy mit kell(ene) tenni. Azt mondta, hogy minél előbb próbáljuk meg talpra állítani a kocsit, és ha nem sérült annyira, akkor valahová álljak félre. Mondtam neki, hogy ez már nem megy sehová a saját lábán, totálkár. Azt mondta, hogy akkor is vissza kell állítani, vagy a tűzoltók vagy az autómentő vissza kell, hogy állítsa. Megadott egy ceglédi autómentő telefonszámot. Közben aki segítséget hívott, Ő is ajánlott egyet. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt.

Akkor éreztem magam rosszul, amikor megpróbáltam felírni az autómentő telefonszámát, és a segítő autó hátsó ablakához nyomtam a cetlit, hogy írni tudjak. Akkor láttam, hogy egy kislány van a hátsó ülésen. Akkor nagyon szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam egy pici lányt. Ott láttam meg először az ablaküvegbe, hogy bizony a fejem nem éppen úgy néz ki, ahogy szokott. Az orromból folyt a vér, de mivel fejjel lefelé álltunk meg, így ugye az egész fejem véres lett, hiszen volt amikor felfelé folyt. A kocsi felső kárpitján is látszik. De tudtam, hogy nincs nagy baj, csak a kislány... szegény... nem kellett volna ilyet látnia...

Ekkor megérkezett a két mentő. A férjemet már nem is láttam, Ő már bent volt az egyikbe. A másik mentős odajött hozzám, én meg elkezdtem neki mondani, hogy nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok, csak az autómentőt szeretném felhívni. (így utólag elég gázul hangzik)

Aztán azt mondta, hogy szeretne megvizsgálni a mentőbe, menjek vele. Így tettem. Ott is úgy éreztem, hogy semmi bajom. Már el is felejtettem, hogy véres a fejem. 

Megvizsgált, és többször elmondta, hogy szeretné, ha vállalnám, hogy bevisznek a kórházba, mert nem lehet tudni,  hogy a fejem sérült-e, agyrázkódás, stb.

Őszintén mondom, hogy ott és akkor semmim nem fájt. Bár a mentős mondta, hogy amint a sokk elmúlik fájni fog mindenem... Átkísért a másik mentőbe a férjemhez hogy lássam minden OK vele. Addigra már rögzítették a vállát, mert a kulcscsontja eltört. Azt hittem azért kísért át, hogy azzal a mentővel megyünk. De nem. Egyszer csak szólt, hogy menjek, mert én a másik mentővel megyek.

Közben megérkezett a rendőr is. Elkérte az adatainkat, megkérdezte, hogy ki vezetett? Mondtam, hogy én, mert a férjemnek nincs jogosítványa. Ő ezt először félre értette, hogy micsoda? Nincs jogosítványa? De megmagyaráztam, hogy a férjemnek nincs, de nekem van, és én vezettem. Megszondáztatott. Azt el kell  mondani, hogy ő is nagyon humánus és rendes volt mindvégig.

A mentősök megvárták, míg elintézem az autómentőt. Az öcsém által intézett autómentős azt mondta, hogy 15-20 perc múlva ott lesz. Ennek az ott lévő hivatásosak nagyon örültek, hogy akkor nem kell itt órákat várniuk. 

Elindultunk a mentővel. Közben a rendőr felhívott, hogy majd jön utánunk a kórházba, és ki akar hallgatni.

A kórházba olyan gyorsan végeztünk, hogy hihetetlen volt. Mire mi beértünk a mentővel, addigra a férjemet már meg is vizsgálta az orvos és én következtem rögtön, amint odaértünk. 5 percen belül be is hívtak a röntgenbe. A férjem akkor már tolószékbe volt, bekötözve, és branülön keresztül kapott vénásan fájdalomcsillapítót. Úgy tűnt, hogy rosszul van. De utólag azt mondta, hogy ő jól érezte magát, olyan volt, mintha be lenne rúgva. 

A röntgen után egy kedves ápoló behívott és lefertőtlenítette a fejsebeimet. Mire kiértem, addigra már a férjemnél voltak a leletek. 

Akár mehettünk is volna... De ugye várnunk kellett a rendőrre. 

Közben pörgött az agyam, hogyan jussunk haza? Az öcsém Siófokon, nyilván nem várom el, hogy hazajöjjön. A lányom kézenfekvő lett volna, de tudtam, hogy éjszakás volt és még alig pár órája alszik. Ráadásul,  ha felhívom, akkor valószínűleg teljesen kiborul és olyan idegállapotba nem kellene autóba ülnie. Gondoltam egyet, és ismét felhívtam az autómentőst, hogy az autót úgyis Kecskemétre kell szállítani, esetleg mi is beférnénk a járműbe? Nagyon készséges volt, és azt mondta, hogy természetesen. Egy gond kipipálva. Mivel mi már végeztünk a kórházba, és azt mondták, hogy el lehet menni, visszahívtam a rendőrt, hogy mikor jön, mert mennénk. Kérdezte, hogyan fogunk hazajutni? Mondtam, hogy jön értünk az autómentő... Azt mondta, hogy az még biztos nem, mert Ő még nem fejezte be a helyszínelést, és addig nem nyúlhat hozzá az autómentő, de abba maradtunk, hogy kb. 20 perc, és együtt jönnek.

Így is lett.

A férjemnek "felhívta a figyelmét, hogy nem köteles vallomást tenni", Ez így is lett. Csak én tettem vallomást, és elismertem a felelősségemet. Nem is kérdés... Én vezettem. A vizes, csúszós úton nem a megengedett sebességgel kellett volna haladnom, hanem sokkal lassabban. A kocsi jó műszaki állapotba volt, most hétfőn cserélte le az öcsém a gumikat. Meg is jegyezte a rendőr, hogy ezek jó minőségű és állapotú nyári gumik... Hát igen. A gumik jó állapotúak. De a kocsi totálkáros.

Aláírtam a jegyzőkönyvet, tájékoztatott, hogy keresni fog egy kollégája és valószínűleg közúti baleset gondatlan okozása és súlyos testi sértés miatt fog eljárás indulni ellenem, mivel a férjem törése annak számít. Tudomásul vettem. 

Közben olyan dolgok jártak a fejembe, hogy milyen jó, hogy a fiam nem jött velünk, mert nem mindig köti be hátul a biztonsági övet, és akkor Ő most....:(

Meg kissé morbid, de az is eszembe jutott, hogy meghalni nem is olyan nagy cucc. Ha nem szálltunk volna ki mi se élve a kocsiból, akkor igazából előtte pár perccel még vígan beszélgettünk... Csak ugye az itt maradók....

Haza indultunk. Már Nagykőrös körül tarthattunk, amikor felhívtam a lányomat, hogy jöjjön értünk a telephelyre, ahová visszük a kocsit. Alig mondtam el, hogy balesetet szenvedtünk, de jól vagyunk, már hallottam, hogy szegény nagyon bőg. Abban a pillanatban megbántam, hogy hívtam. Taxival kellett volna a telephelyről hazamenni. Van ismerős taxis is, de már mindegy volt.

35000 Ft. volt az autómentés. 

Amint megérkeztünk és meglátott minket a lányom, kitört belőle a zokogás, ölelt és zokogott. Nekem meg annyira fájt! Sokkal jobban, mintha testi fájdalmaim lettek volna.

A kicsi kocsi pedig totálkáros. Pedig családtag volt. Imádtam. De búcsúznom kell tőle. Meghalt.

Itthon rákerestem erre a híres, hírhedt Horthy kanyarra. Akkor szembesültem vele, hogy még annál is nagyobb szerencsém van, mint gondoltam. Ilyeneket írnak róla, idézet következik: "Meghalt tegnap egy kedves barátunk Laci. Alig 21 évesen érte a tragédia közlekedési balesetben. A ceglédi "Horthy-kanyar" újabb értelmetlen áldozata Ő. Valamikor, a 90'-es években, közlekedési vezetőként értetlenül álltam a közútkezelő tétlensége felett, ugyanis szinte hetente jártunk ki helyszínelni az ominózus kanyarhoz. Emlékszem, hogy volt olyan nap, amikor két halálos baleset is történt ott. Sok abonyi is pórul járt ebben a szerencsétlen útkanyarulatban. Egyik néhai nyugdíjas abonyi kollégánk gyermeke is itt veszítette életét. Sajnos, a két évtizede kezdeményezett nyomvonal-korrekcióra tett javaslatom, a mai napig nem érte el az illetékes szerv ingerküszöbét, bár több lépés is történt ezen a helyen a közlekedésbiztonság javítására. Néhány kritikus helyen lévő fát kivágtak, az aszfaltra optikai figyelmeztető eszközöket ragasztottak. Az alapprobléma azonban nem oldódott meg. A kanyarív és a mély árkok maradtak, szalagkorlát, megfelelő megvilágítás továbbra sincs. Pedig, pl. a megfelelő ún. bukótér kialakítása sokat segítene, az esetleg kisodródó járművek utasainak megmentésében, a nyomvonal átalakítása nélkül is... Meddig szedi még áldozatait a halál-kanyar?" 

"A helyszín nem mindennapi. A Cegléd és Abony városok közti kanyar nem véletlenül viseli a kormányzó nevét, hiszen ő maga is lovas kocsis balesetet szenvedett itt. Azóta még nagyon sokan lettek a rossz ívű, rossz lejtésű ádáz kanyar áldozatai. Vannak, akik élve megúszták, vannak, akiknek a mécses ugyanúgy jár."

Mi megúsztuk!

De azért csak a képek alapján nem biztos, hogy ilyen egyszerűnek tűnik...

 

 

 

Megosztás a facebookon

Tegnap volt a fiam debütálása a Spartan Race-n.

 

 

Mondjuk az nem jött éppen jól, hogy pont aznap reggel kellett az órát előre állítani egy órával, így kevesebbet alhattunk. Reggel 8-kor terveztem az indulást, ami ugye előző nap még csak reggel 7 lett volna... Sejtettem, hogy a tervezés és a kivitelezés nem lesz azonos. A fiam ugyanis nem szokott elkészülni időben. És ez alól a tegnapi nap sem volt kivétel. Aztán amint elindultunk, még lemostuk a kocsit, aztán eszébe jutott, hogy még kellene zsebkendő, meg a magnézium tablettáját se vette be...

Ezért már 9 óra is elmúlt, mire elhagytunk a várost. Mivel az M5-M0 átépítés miatt le volt zárva egy részen, így inkább más útvonalat választottunk, ami nem is volt rossz, csak ugye nem pálya, tehát a sebesség rovására ment. Így történt, hogy az odavezető kb.250 kilométert 3 és fél óra alatt sikerült teljesíteni. Amint megérkeztünk Nagykanizsára, akkor szembesültünk vele, hogy a verseny környéke le van zárva és sok száz méteres körben egy talpalattnyi parkoló sincs. A rendőr, aki a lezárásnál álldogát, annyit mondott, hogy menjünk csak tovább és talán valahol a Spar áruháznál lesz parkoló.. Ühüm... Csak hol a francba van a Spar parkoló? Mert most járunk itt először, fogalmunk sincs róla, hogy merre lehet. Ráadásul, mondta mindezt egy körforgalomba, ahol több kijárat is volt..

De mit tesz ilyenkor egy anya? Hát megoldást keres. Én bizony nem tudom mitől vezérelve, de találtam olyan helyet, ahol bár nem éppen ideális volt a parkolás, de kit érdekel, ha a gyereknek nemsokára kezdődik a versenye?

Megoldottam!

A hely gyönyörű volt, rengeteg ember hömpölygött, több, mint 10.000 induló volt a versenyen. Mondjuk ehhez képest nem igazán hallottam róla se a rádióba, se a tv-be. Pedig ha ennyi ember elmenne egy focimeccsre, az már biztos hír lenne.

Nem volt semmi gond, egészen addig amíg el nem kezdődött a verseny előtti bemelegítés. Hirtelen azt láttam, hogy a fiam (aki egyébként is fehér bőrű) elsápad és karikásak lesznek a szemei. Odafutottam hozzá, hogy "baj van, rosszul vagy?" De azt mondta, hogy minden OK. Persze láttam hogy nem. De végül a rajthoz szólították őket, és elindult. (Mint utólag kiderült, csak az izgalom miatt volt mindez.)

Innen kezdődött a gyomorgörcsöm. Persze ezt nem vallottam be neki, és nem is fogom. Azt mantráztam, hogy nem lesz semmi baj, nem töri össze magát, és ügyes lesz!

És így is lett!

Viszonylag jó idővel 1 óra 20 perc alatt teljesítette a távot és a 20 akadályt :) 

Boldog volt, teli adrenalinnal! Átvette az érmét és a megérdemelt "FINISHER" pólót.

Teli élményekkel indultunk hazafelé, és a nagy élménybeszámoló után hazafelé el is aludt. Nem sokkal az előtt ébredt, hogy hazaértünk, este 8 körül.

Most úgy néz ki, hogy a fiam Spartan függő lesz. Már a következő versenyt tervezi, szervezi, és készül rá!

De inkább ez legyen a függősége, mint az ital vagy a drogok!

Nem?

DE!!!

És hogy mi is ez a verseny? Én úgy fogalmaznám meg, hogy olyan játék/küzdelem/erőpróba, melyet azok a felnőttek csinálnak, akik valahol mélyen gyerekek maradtak... Imádnak sárban hemperegni, traktor gumikkal játszani, tüzeskedni, rosszalkodni és olyan dolgokat csinálni, amit egyébként egy sima hétköznap nem tennének :) 

Ilyeneket: 

 

Megosztás a facebookon