avagy tiszta szívemből mondom, hogy a kollégák hiányozni fognak

A hangsúly a kollégákon van. Ők valóban hiányozni fognak. Még akkor is, ha néha, hangsúlyozom NÉHA :) egyikük-másikuk az agyamra ment az értetlenségével, az állandó panaszkodásával vagy éppen azzal, hogy a butasága szorgalommal párosult. Mert azért lássuk be, hogy ha az ostobaság szorgalommal párosul, nos az valóban pusztító tud lenni. :)

DE 

És ez a de a lényeg. Jó emberek, akikkel a "rossz munka" ellenére is lehetett együtt dolgozni. Elfogadtak, befogadtak, elviseltek, némelyek pedig még olyan elvetemültek is voltak, hogy akár kedveltek is :) 

És ha visszaemlékezek az elmúlt évekre, akkor azt kell megállapítanom, hogy bizony jó csapat voltunk.

A búcsúztatómon az Igazgató Asszony hangja is elcsuklott és kis híja volt, hogy könnyezzen. Annyira meglepett ezzel, (hiszen karakán, erős nő), hogy zavaromba átöleltem és adtam neki két puszit. A kedvenc kolléganőm pedig nem bírta visszatartani, és sírt. Imádom Őt (is). Hiányozni fog. Mondjuk vele még szerintem fogok találkozni, beszélni (remélem). 

Aztán még másik két kolléga is elbúcsúzott tőlem egyénileg. Nagyon megleptek, mert őszintén mondom, hogy egyáltalán nem számítottam rá. Sőt ezért egy kicsit lelkiismeret furdalásom is van, mert valahogy viszonoznom kellett volna. Nem jut más jelző most eszembe, csak az, hogy annyira cukik. Nem vártam és eszembe se volt, hogy külön elköszönnek tőlem. 

Ezért mikor hazafelé jöttem, azon gondolkodtam, hogy valójában nekem még mindig önértékelési problémáim vannak. Nem tudom elhinni, hogy szerethető vagyok. Nyilván ezért vagyok néha olyan, mint a smirgli, és bizonyára mindez visszavezethető a gyerekkoromra, de ebbe itt és most nem akarok belemenni. De ezek az emberek őszintének tűntek. Nem volt érdekük, hogy megjátsszák magukat. Ha pedig valóban őszinték és szerettek, akkor szerethető vagyok! El kéne már hinnem.

Aztán itt a következő DE...

DE majd meglátom az új munkahelyen, hogy valóban szerethető vagyok? Majd ott kiderül. Aztán meg azon gondolkodtam, hogy valójában az eddigi munkahelyeimen mindenhol szerettek. Igaz eleinte voltak kisebb feszkók, de ezeket gyakran én generáltam.

És ismét itt egy DE

De talán így negyven felett már csak benőtt a fejem lágya és megtanultam, hogy nem kell feszülgetni, jól kell viselkedni (legalább is az elején), amíg a munkámmal el nem érem, hogy az új helyen is befogadjanak, elfogadjanak, esetleg kedveljenek. 

Ja, és kaptam ajándékot is. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen szegény az eklézsia. De amit adtak azt szívből adták. Ha semmit sem kaptam volna, csak azt a sok jó szót, azt hiszem azzal is elégedett lennék.

TÉNYLEG

ŐSZINTÉN

A bögre tartalma meg lett dézsmálva :)

Ez pedig a legnagyobb meglepetés, amire aztán tényleg nem számítottam. R. Tóth Rozál festmény. Mindig is ilyet szerettem volna ha elköszönök, de a művésznő nem túl régen meghalt. Így esélytelen volt a dolog. De amint látszik, mégse. Kezdem azt  hinni, hogy valóban van abban valami, hogy amit nagyon akarok, azt megkapom. Nem biztos, hogy úgy ahogy elképzeltem, de a végeredmény a lényeg. :) 

Ezek pedig kézzel készített ajándéktárgyak. Két elefánt (kulcstartó), akiknek felfelé áll az ormányuk, hiszen így szerencsét hoznak és egy szintén kézzel készített fényképkeret, gombokkal kirakva :) És egy gépkocsi nyereménybetétkönyv.

Megosztás a facebookon

Tegnap a délelőttömet már megint a NYUFIG-ba töltöttem, mert még mindig nem készült el a határozatom a jogviszony igazolásomról. Forrtam a dühtől, főleg, hogy több, mint húszan voltak előttem. (Mert az iktatószámommal nem enged a rendszer időpontot foglalni.)

Amint rám került a sor, a hölgy már mosolyogva fogadott és el sem kérte az okmányaimat. Már jól ismer, hiszen gyakran járok oda, azért az egy darab papírért, amit egy hónap alatt sem sikerült elkészíteni. Vagyis elkészült az, csak még mindig nem öltött határozat formát, hanem fogalmazvány képében várja, hogy az ügyintézőm elkészítse. Nem patáliáztam, hiszen a lenti ügyfélszolgálaton dolgozó nagyon kedves hölgy mit sem tehet a kollégája nem éppen gyors tempójáról. De mégiscsak betelt nálam a pohár. És nagyon kedvesen megkértem, hogy ugyan árulja már el nekem a kollégája telefonszámát. Próbáltam én már többször is hívni, de a központ csak nyeli a pénzemet, nyomogatom az instrukciók szerinti gombokat, majd egy idő után (mivel nem veszik fel) szétkapcsol. Szóval én kértem, Ő meg adta, mert azt hiszem már Ő is túlzásnak tartotta, hogy ennyi idő alatt sem készült el az a fránya hivatalos irat.

Tegnap délután már nem telefonáltam, egyrészt mert le kellet higgadnom, másod sorban pedig azért, mert amint ott végeztem, már roboghattam is a foglalkozás egészségügyre. Nos annak ellenére, hogy időpontra mentem, elég sokan voltunk, és valójában érkezési sorrendben jutottunk be. Nem panaszkodhatok, hiszen én elég hamar bejutottam. A doki nagyon meglepett, mert látszólag unottan kérdezgetett, de aztán belendült, és úgy megvizsgált, hogy csak na! Úgy is mondhatnám, hogy tokától-bokáig :)

Mikor végeztem, levezetésképp egy kicsit shoppingoltam és már elég későn értem haza ahhoz, hogy munkaidőbe tudjak telefonálni. No de ma reggel... Már nyolc óra 5 perckor telefonáltam a megszerzett számra. Nagyon kedves és tisztelettudó voltam. Elmondtam, hogy jövő héten kezdenék a Kormányhivatalba, csak az a fránya papír amit várok, bizonyára elkeveredett az iktatóba, vagy a postán, mert még mindig nem kaptam meg... És nagyon-nagyon kedvesen megkérdeztem, hogy lehetne-e esetleg arról szó, hogy egy másolatot adjon? (Tudom, hogy nem, hiszen nem készült el a határozat, de ezen információról egy szót se szóltam.) Kérte, hogy tartsam a telefont és utána néz. Kis idő múlva jött is a válasz, hogy igen, valószínűleg elkeveredett, de ha holnapután, azaz pénteken reggel bemegyek hozzá, akkor személyesen odaadja a kezembe, nem kell az ügyfélszolgálaton kivárni a soromat, csak mondjam a portán, hogy szóljanak neki :D

Ugye, hogy ugye? 

Aztán azon gondolkodtam, hogy ha nem hívom fel, akkor mikor kaptam volna meg a határozatot? Meg azon is gondolkodtam, hogy mi a francért voltam ilyen türelmes? Ezt már eljátszhattam volna két hete is... Mindegy, ezen már kár kattogni. Érdekérvényesítettem és kész :)

Ügyes nagylány vagyok! 

Megosztás a facebookon

Ez már biztos a korral jár, hogy elérzékenyülök. A facebookon januárban létrehoztam egy szakmai zárt csoportot. Nem, nem magamtól, hanem azért mert igény volt rá, de senki nem fogott hozzá, csak mondogatták, hogy de jó volna... Fogtam magam, és megcsináltam. Sokat tudtunk itt segíteni egymásnak, szakmailag, lelkileg, emberileg. Aztán amikor kiderült, hogy váltani fogok, már kétszer is felvetettem a csoportba, hogy jó lenne ha valaki átvenné az admin feladatokat. De senki nem akarta. Így valószínűleg még akkor is lesz rálátásom a gyerekvédelemre, ha már nem leszek benne. Érdekes lesz! Tudom, mert már most is az. Másképp látom a dolgokat, hogy nem vagyok a sűrűjében. Nem vagyok érintett. Ugyanakkor értem, érzem miről is beszélnek a kollégák. 

Miért is írom ezeket?

Mert ma búcsúzóul kaptam TŐLÜK valamit :D 

Ezt: 

Megosztás a facebookon

avagy jobb, ha ma semmibe se kezdek :)

Szóval ma jó volt a napom egészen addig, amíg fel nem keltem :)

 

Megvan a dalszöveg? 

" ...  Ez nem az én napom! mindenki felejtsen el....
Senki ne írjon, senki ne hívjon, senki ne kérdezze mivan velem
senki ne mondja, mit kéne tennem , senki ne mondja mi kéne lennem
senki ne kérdezze mi van velem... mert leszarom:
ez nem az én napom...

... más lesz holnap
de ettől még tele van a bréé
nem számít, hogy vagyok ne is kérdezd
úgyis azt mondom- semmi tré!"

Elvileg ugye "szabadságon vagyok". A hangsúly az "elvileg" szón van. Vagyis ez így nem teljesen helyes, hiszen szabadságon vagyok, csak éppen nincs időm pihenni, lazulni.

Még mindig van mit ügy-intézni az új munkahely miatt. Ráadásul a férjem a héten itthon van, mert csak nem akar javulni a vérnyomása. Azt pedig gondolom nem kell senkinek sem ecsetelni, hogy milyen egy "beteg férfi". Már többször próbálták beállítani neki a gyógyszerelést, de max. 1-2 napig javul, utána megint 160 fölé megy a vérnyomása. A főnöke azt mondta, hogy a héten pihenjen, szedje össze magát, most ne dolgozzon, szabadságot kapott. Szerettünk volna lemenni a héten a Balcsira, de úgy néz ki a fejlemények birtokában, hogy nem lesz belőle semmi. A fiam legalább lement a barátaival. 

Szóval visszatérve a főcímre: miért gondolom, hogy ez nem az én napom? Nos reggel az öcsémmel kimentünk a (volt/még jelenlegi) munkahelyemre. Vittünk ki jó néhány doboz adományruhát. Gondoltam, hogy addig én kikérem az ügyintézőtől az igazolást, mely szerint augusztus 31. megszűnik a munkaviszonyom, hogy le tudjam adni a leendő munkahelyemen. Nos nem lett meg a papír. Az ügyintézőre egy cseppet sem haragszom, hiszen szegény szemlátomást nagyon-nagyon leterhelt. Fiatal csinos lány, de bizony karikásak a szemei és túlságosan "fáradt". A papírt egyébként megcsinálta volna, de nem volt aki aláírja... No nem baj - gondoltam, még úgyis be kell mennem (ismét, sokadszorra) a NYUFIG-ba, mert hiába mondták két hete, hogy már aláírta a revizor a papíromat és hamarosan postázzák, ennek ellenére nem hozta a postás. Bementem hát, hogy legalább egy másolatot adjanak a határozatból. (mivel az én ügyszámommal nem enged a rendszer időpontot foglalni, így bizony ki kell várni a soromat..., ma 18-an voltak előttem. Pffffff) Végre sorra kerültem. Elmondtam mi járatban vagyok (sajnos az elmúlt két hét alatt sem kaptam meg a határozatot, amit le kellene adnom az új munkahelyen), erre megnézte és közölte: sajnos még mindig fogalmazvány állapotban van, nem készült el a határozat, ezért nem tud másolatot adni róla... Pfffffffff

No mindegy! Ennyi szívás után egy kis önjutalmazás jár, ugye??? Irány a szoli! A szokásos kabinba mentem a szokásos időre (10-es kabin, 12 perc). Levetkőztem, bekentem magam, befeküdtem és indítom a gépet, mondom indítom a gépet, mondom START... De nem indul! Bakker! Mi van ma??? Ki a gépből, nagyjából magamra kapok valamit és kiszólok a pulthoz: nem indul a gép! A kislány értetlenül néz, hiszen nála úgy tűnik, hogy már 9 perce a gépbe barnulok. Csak nem tágítok, hát odajön. És valóban. Lekapcsolta az áramot központilag, újraindította és elindult. Dejóóóó! Csakhogy én még mindig ruhába vagyok... Nem baj, vetkőzés ezerrel, ugrás a gépbe, és végre-végre 12 perc nyugalom. A szoli után indultam a leendő munkahelyemre, hiszen tegnap szóltak, hogy megvan az alkalmassági vizsgálatom időpontja és vegyem át hozzá a beutalót. Aztán végül sikerült a NAV-nál is minden szükséges papírt kikérni a vagyonnyilatkozatokhoz, azt is megcsináltam, leadnám. És a NYUFIG-tól ugyan nincs meg a jogviszony igazolás, de amit csak össze tudtam szedni a korábbi munkahelyeimről kilépő papírokat, azokat vittem, hátha elegek lesznek azok is első körben. Elgyalogolok hát a Kormányhivatalba, bejutok az ügyintéző ajtaja elé, ami tárva-nyitva, de sehol senki. Várok-várok, csörög a telefon az irodába, ezért reménykedem, hogy előbb-utóbb előkerül akire várok. De hiába, nem jön senki. Egyszer csak egy másik irodából egy kedves fiatal hölgy felbukkan és nagyon segítőkésznek bizonyul. Kiderül, hogy az ügyintéző szabadságon van, de átadott mindent a vele egy szobában lévő kollégájának, csakhogy neki meg el kellett mennie és csak 1-2 óra múlva ér vissza. Nos ez sem jött össze. Pfffff

Ez már sok. Indulás hazafelé. Szigorúan gyalog, hiszen ki tudja... ha buszra ülnék még karamboloznánk vagy valami hasonló...

Tehát a mai nap összefoglalva:

- nincs kilépő papírom

- nincs határozat a jogviszonyaimról

- a szoli sem jött össze elsőre

- nincs az ügyintézőm, nem tudtam leadni a vagyonnyilatkozatot, nem tudtam átvenni az alkalmasságihoz a papíromat.

 

Fenti képsorból okulva, azt hiszem ma nem próbálkozom semmivel. Pedig terveim között szerepelt, hogy kimegyek az usziba és elmegyek a kondiba is. (De az uszi és a kondi veszélyes üzem, főleg a mai napomat nézve :) Tehát ezek után N E M ! ! ! Nem megyek sehová, nem csinálok semmi olyasmit ami rosszul sülhet el. Ma csak nézek ki a fejemből, max. olvasok (jah, igen a törvényeket kellene olvasgatnom, de olyan balga voltam, hogy a leendő főnököm felajánlotta, hogy kinyomtatja nekem, én meg költségtakarékosságra hivatkozva azt mondtam, hogy majd olvasgatom a neten. Igen ám, csakhogy ettől kifolyik a szemem. Ezreket meg nem fogok azért fizetni, hogy kinyomtattassam itt mellettünk a fénymásolónál.) Szóval marad valami jó kis könyv, max. filmnézés, esetleg kutyasétáltatás. 

Mára ennyi! De holnapra mindez már csak történelem lesz. Holnap már minden rendben lesz! Eldöntöttem és kész! 

 

 

Megosztás a facebookon

avagy jól mennek a dolgok, de mindig van valami...

Régen nagyon utáltam, mikor azt kérdezték tőlem, hogy mit mondjak először??? A jó vagy a rossz hírt??? Mert ki szeret rossz hírt hallani??? Akár az elején, akár a végén. De mégis valamiét először a rossz híren szerettem túl lenni. 

Nos először én is a rossz hírt osztom meg. A férjem a szabadságom második napjának kora reggelén rosszul lett a munkahelyén. Megmondom őszintén, nem vettem komolyan, mert nem látszott, hogy rosszul van, ráadásul úgy gondoltam, ha annyira rosszul lett, mint ahogy előadja, akkor miért nem mentőt hívtak hozzá a munkahelyre? Mert nem hívtak, hanem a céges kocsival hazahozták. Először még az is megfordult a fejembe, hogy biztos nincs kedve ebbe a nagy melegbe dolgozni, ezért jött haza. Ezért amikor elkezdett panaszkodni, hogy rosszul lett, és kísérjem be az ügyeletre, hát először "elhajtottam", hogy menjen csak egyedül, mert én semmi baját nem látok... De ami fura volt, hogy valóban készülődött és el is ment. Tudom egy rusnya állat vagyok, de még az is megfordult a fejembe, hogy talán nem is az ügyeletre megy... :) Nem, semmi rosszra nem gondoltam, csak arra, hogy esetleg inkább elmegy sétálni, csak hagyjam békén a kioktatással. Mert ugye, még háziorvosa se volt amióta ideköltöztünk, az pedig kérem szépen kb. 15 évvel ezelőtt történt. Bizony! 15 éve nem látta orvos!!! Vagyis az üzemorvos elvileg valamikor 2-3 éve... Szóval eszembe sem volt, hogy baj lehet. 

Elindult hát itthonról, elvileg az ügyeletre... Aztán nem túl sok idő múlva csörgött a telefon. A férjem volt, azt mondta, hogy 230 a vérnyomása, bent tartják a kórházba egyelőre, de azt mondta az orvos, ha le tudják vinni 140-re, akkor hazaengedik.

Szégyelltem magam. De tényleg! Romboltam be hozzá. És tényleg ott volt, karján a kórházi szalag, lesápadva, stb. Kapott gyógyszert és óránként mérték a vérnyomását, hátha lemegy 140-re és akkor hazamehet. De végül nem ment le, és délután 160-as vérnyomással kidobták a kórházból a sürgősségiről.

Aztán a másik rossz hír, hogy nem úgy telik a "szabadságom", mint ahogy elterveztem, ( ezzel jár a jobb munka), hogy folyamatosan valamilyen papírt intézek a felvételhez. Úgy járok már a NYUFIG-ba jogviszony igazolás miatt és a NAV-ba a vagyonnyilatkozathoz szükséges adatokért, mintha hazajárnék. Szerencsére nagyon kedves és segítőkész ügyintézőket fogtam ki, de még mindig nincs vége az ügyintézésnek. Az egész család 5 évre visszamenőleges jövedelmét még meghatalmazással ez után tudom csak megszerezni. Persze ez sem egyből fog menni, mert bár nagyon készséges volt a hölgy, de előre jelezte, hogy amikor visszaviszem a kitöltött nyomtatványokat, meghatalmazásokat, akkor nem kapom meg egyből az adatokat... Vagy visszamegyek értük egy másik alkalommal, vagy kipostázzák. Nos azt hiszem, hogy inkább visszamegyek. Már úgyis mindegy. A "szabadságom" ügyintézéssel és orvoshoz járkálással telik. Mert ugye a férjemet hirtelen száz felé küldték, én meg kísérem, hiszem már a kórházi szagtól is rosszul van, képes összeesni, és akkor még nem beszéltem ugye a vérvételről, amire alig tudtam elvonszolni, mert már egy nappal előtte attól stresszelt, hogy hány decit fognak tőle venni? És milyen ciki ha összeesik, stb. Szóval tiszta para minden vizsgálattól, amiből pedig most aztán kijut bőven. Bepótolhatja az elmúlt évek kihagyását. 

De azért van jó is minden rosszban. Például az, hogy kiderült a betegség, és nem agyvérzés lett belőle. Aztán meg az is, hogy nagyon próbál egészségesen élni azóta. Egy korty kávét sem iszik (nem tudom, hogy bírja, azt hiszem a kávéról nehezen tudnék lemondani), egy korty sört sem munka után, próbál egészséges ételeket enni, és több időt tölteni velünk. A vérnyomását rendszeresen méri, és mivel "sakkban tartom", írja is egy erre kialakított kiskönyvben. 

További jó hír, hogy a lányomat előléptették a munkahelyén. Korábban írtam, hogy megpályázta a csoportvezető operátor (vagy valami hasonló) pozíciót még júniusba. Aztán már pletykákból hallotta, hogy nem Ő fogja megkapni az állást (pedig olyan motivációs levelet rittyentettünk, hogy csak na!), hanem egy olyan kollégája, akivel nem annyira kedvelik egymást. Itthon már azon kattogott, hogy felmond. Én próbáltam nyugtatni, hogy várja meg először a hivatalos bejelentést, és keressen másik állást mielőtt felmond...

Aztán egyik nap jött hazafelé, fülig érő mosollyal. Nem Ő lett a csoportvezető, viszont sokkal jobban járt, mert meós lett, ami azt jelenti, hogy külön irodája van, ahol egyedül van, nem kell a gépeknél állnia, több a fizetése, és sokkal jobb állás, mint amit eredetileg pályázott. (Csak jól sikerült az a motivációs levél :) 

Július 1-től kapta meg az állást, és csak az én lányom no! Már az első hónapban olyat produkált, amit a többi meósnak eddig még egyszer sem sikerült. Már az első hónapban úgy csinálta a munkáját, hogy egyetlen reklamációja sem volt. Ami azt jelenti, hogy a fizetésén kívül, még prémiumot is fog kapni. Ez ugyanis akkor jár, ha az adott hónapban nincs reklamáció. Ez még senkinek sem sikerült eddig, úgyhogy nem is gondolta, hogy a prémium az valós dolog. De neki elsőre összejött! Büszke vagyok rá! Tudom, hogy nem egy atomfizikus, vagy szívsebész, de amit csinál azt jól csinálja, és halad is előre. Egy anya ennek is örül. Legalább is én örülök. 

A fiamnál is van előrelépés, bár ez nem jár fizetésemeléssel, de ugye Ő is az "én fiam"! A főnöke nagyon meg van elégedve vele, ezért megtette a helyettesének. Ez csak pozíció, de akkor is büszke vagyok rá (is)!

Szóval úgy tűnik, hogy munka téren a család lépett egyet előre (a férjem kivételével), de ki tudja... Neki is ott volt a fejébe megint, hogy kimegy Németországba, folyamatba is volt a dolog intézése, de így most a betegsége közbeszólt. A pénzt amit ott kereshetne, no hazudnék ha azt mondanám, hogy nem sajnálom, de az egészség most többet ér! 

 

Megosztás a facebookon