Az új szerzemény:

air fryer

Eszembe se jutott,  hogy van ilyen szerkezet...

Aztán az egyik hétvégén a piacot járva láttam, hogy egy pasi bontogat egy dobozt, szedi ki a hungarocellt és igyekszik kicsomagolni valami szerkezetet. Jobban megnézve láttam, hogy a doboz oldalán valami olajsütő kép van, és körülötte, hogy mennyi mindent lehet benne sütni.

Éppen azon gondolkoztam, hogy sok-sok éve amikor volt olajsütőm, eleinte még szerettem, de aztán iszonyat volt a takarítása, sok olajat kellett használni hozzá, és nem is volt gazdaságos, ezért egy idő után mégis visszatérünk a wok-ba való sütésre. Amint ezen gondolkodtam, hallottam, hogy megkérdezi az illető az eladót, hogy mennyibe kerül az olaj nélküli sütő? Olaj nélküli??? Hm. Felkaptam a fejem. Arra meg még inkább, hogy csak 5000 Ft-ra mondták. Ami ugye tudjuk azt jelenti, hogy ebből még lehet alkudni. Megkérdeztem a nézelődő pasit, hogy tud-e valamit a szerkezetről? Azt válaszolta, hogy van neki otthon ilyen, és nagyon szereti, csak sokkal drágábban vette, 30 ezer forintnál is drágább volt. De elmondása szerint megérte. Azt mondta, már bánja is, hogy megkérdezte, mennyi ennek az ára, mert jelentős a különbség az általa vásárolt és e között a szerkezet között, legalább is árban. Megkértem, hogy adjon tanácsot, ha úgy sem érdekli a szerkezet, hogy mit érdemes megnézni rajta. Elmondása szerint azt, hogy hol gyártották (ezt Németországban) ami jónak számít, és a teljesítményét. Azt mondta, ha nem lenne neki otthon, azonnal megvenné.... Nos, neki volt otthon, nekem meg nem! Ezért én vettem meg 4000 Ft-ért, azzal a feltétellel, hogy amennyiben nem működne, akkor visszaviszem és a vételárat visszaadják. Ezért hát igyekeztem haza. Kipróbáltam, működött. Szuper. Ez a dobozán látható kép:

Aztán rájöttem, hogy anyukámnak is kellene egy ilyen, sőt a lányomnak se ártana. De hiába jártam a piacot, hiába mentem azokhoz akiktől a sütőt vettem, nem volt másik. A román árusoknál láttam hasonlót, de a kosara is kisebb volt és a minősége se látszott túl jónak, annak ellenére, hogy 20 ezer forintra tartották. Köszi, annyiért nem kell, annyiért webáruházba is meg tudom venni, garanciával. Aztán már amikor lemondtam a dologról, akkor egyszer csak megpillantottam egyet. Mindenfélét árultak ott, felnit, autógumit, használt ruhákat, robogót, és az egyik ruhakupac mellett, mindenféle háztartási eszközt. És ott volt ez is. Olyasmi volt, mint az enyém, csak ezen nem voltak gombok. Viszont amint kinyitottam a kosarát, benne találtam egy használati utasítást és egy garancia levelet. Nagyon megörültem, de visszafogtam magam. Úgy tettem, mintha fogalmam se volna róla, mi is ez. Megkérdeztem az eladót, hogy mi ez a kütyű?

Egy negyvenes pasi volt az eladó, úgy nézett rám, mint örömlány az üdülési csekkre :)

Aha! Szóval neki fogalma sincs róla. Ez szuper. Ha már nem tudja mi ez, akkor hátha azt sem tudja, hogy mennyit ér... Megkérdeztem: lehet valamit tudni erről a szerkezetről? Kipróbáltad? - persze ez csak bevezető kérdés, hiszen nyilván nem próbálta, ha azt sem tudja mi ez! Ezt nyilván ő is átlátta, hogy hiába mondaná, hogy persze kipróbálta, hiszen akkor tudnia kellene, hogy mi ez és hogyan működik... Rávágta, hogy nem tud róla semmit, de 3000 Ft-ért odaadja. Hurrá! Gondoltam magamba, de ugye azért megy az ember piacra, hogy alkudjon. Bár ennyiért is szuper lett volna, azért csak lealkudtam 2500-ra. Jöttem is hazafelé az új szerzeménnyel. Itthon szépen áttakarítottam, bár mondom még a használati utasítás és a garancia levél is benne volt :) Aztán átbogarásztam miként működik. Azért nincsenek rajta gombok, mint az előzőn, mert ez digitális.

A "régit" (kb. 3-4 hete vásároltat) nekiadtam anyukámnak, az új szerzemény pedig maradt nekünk. Azért is imádom, mert ugye a fiam kissé problémás. Az előző nap készült ételt nem hajlandó megenni. Tehát hiába főzök, másnap már nem eszi meg, inkább ken egy szendvicset magának. De most 15 perc alatt tud frissen sültet készíteni, úgy, hogy nem kell mást tennie, csak betenni a szerkezetbe a hozzávalókat, beállítani és megvárni a jelzőhangot, amikor kész az étel. Ma ez készült 15 perc alatt: sült krumpli, zöldfűszeres ízesítésű mellfilé, rántott sajt és muffin formába sült tükörtojás. Itt még nyersen:

Itt már félidőben: ( a tojás már kész)

Itt pedig már készen (megkóstolva) :)

Mindez 15 perc alatt olaj (és olajszag) nélkül!

Kulcskérdés

avagy vannak napok, amikor nagyon gáz vagyok.

Hétvégén történt. Vagyis azon az egy napon, amit hétvégének lehetett nevezni, hiszen szombat munkanap volt. Szóval vasárnap az itthoni teendőim mellett, ugye amire hét közben nem jutott idő (bevásárlás, főzés, mosás, takarítás) anyukám megkért, hogy a vak nagybátyjámat vigyem haza. Hiszen már szinte anyukámnál lakik, csak néha megy haza, akkor is csak azért, mert "nagyon sok dolga van otthon", aztán pár nap múlva jön is vissza. Szóval még mielőtt hazafuvaroztam volna, neki is be kellett vásárolni. Jött velem anyukám is, és amint tologattuk a nagy bevásárlókocsit, megkért, hogy tegyem el a kulcscsomóját. Amint a pénztárhoz értünk és fizettünk, akkor vettem észre, hogy bizony csak a kocsikulcs van nálam, az ő kulcsait úgy ahogy volt, elhagytam. Visszamentem, végigjártam az útvonalat (már persze amennyire egy ilyen nagy szupermarketbe lehet), de persze nem lett meg. Kezdtem nagyon ideges lenni, főleg azért, hogy miként fog szegény anyukám bejutni a nagy vaskapun? 69 évesen mássza át? Aztán miként fogja zárni az ajtaját, ha feltörjük??? Amint gondolkodtam, azért odasomfordáltam a biztonsági őrhöz, hogy véletlenül nem adtak-e le egy kulcscsomót? Nagyon bunkó volt, böfögött valamit a bajsza alatt, hogy kérdezzem meg máshol, talán a bejáratnál. NO! Ezt mondhatta volna kedvesebben is. Indultam a bejáratnál lévő biztonságiakhoz. Már náluk volt a kulcs :) Halleluja!

Indultunk a nagybátyámhoz. Amint hazaszállítottam, kipakoltuk a vásárolt dolgokat. Persze mivel vak, így nem olyan egyszerű, hiszen neki kell mindent egyesével eltennie, hogy tudja hol keresse majd. De lassan ezzel is végeztünk. Indulás haza! 

Vagyis...

Indulás, de hol a kocsikulcs??? 

 

Ezt nem hiszem el! Először anyukám kulcscsomója, most meg a kocsikulcs??? Kerestük össze-vissza, de nem találtuk. Egészen addig, míg valamiért le nem hajoltam, és akkor vettem észre, hogy a nyakamba van, a ruhám alá csúszott :) 

Na ez is megvan. Most már tényleg indulás.

Amint hazaértem, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy elvisszük lemosni a kocsit. Ez inkább neki mániája, én simán tudok úgy közlekedni, hogy nincs minden héten lemosva, főleg mivel ezüstszürke, így nem is annyira látszik rajta a por, mint mondjuk egy sötét autón. 

 

Az autómosóba elég sokan voltak annak ellenére, hogy vasárnap este volt. Vagy pont azért??? Kb. fél óra várakozás után kerültünk sorra. Szép lett az autó, csillogott-villogott. Indulnánk, de hol a kulcs??? 

Komolyan mondom, ha nem velem történt volna egy fél nap alatt mindez, azt hinném, hogy nem lehet valaki ilyen béna! Már megint nincs meg a kulcs? De meglett! Bezártam az autóba. Sokszor úgy zárom be az ajtót, hogy lenyomom a zár gombot, és becsukom. Ezzel nem is volt eddig gond, mert mindig kivettem előtte a kulcsot. De most nem! Ilyet csak egy szőke nő tud! Bizony bezártam a kulcsot. A kéziféket persze behúztam úgy ahogy kell, tehát még arra se volt esély, hogy szépen kigurítjuk az autót. Mögöttünk pedig állt a sor, mindenki várta, hogy mikor ürül már meg a 3 mosóból valamelyik? 

 

Feltaláltam magam, azonnal hívtam a lányomat, mert nála van a pótkulcs. Nagyon nagy szerencsém volt, hiszen pont abban a pillanatban ért haza Budapestről, ahová a nyeremény belépővel ment a barátnőjével, amit előtte napokba nyertem. Mondtam neki, hogy ki se szálljon a kocsiból, azonnal hozza a pótkulcsot. Mivel a mosó a házunktól pár száz méterre van, így gyorsan odaért. Nekem pedig 200 Ft-om bánta, mert mégse állhattam csak úgy ott, mint egy szerencsétlen, aki bezárta a kulcsát a kocsiba, és nem tud mozdulni :) Szóval amíg odaért, addig ismét levettem a mosópisztolyt és még fényesebbre sikáltam :) 

Amint hazaértünk, a férjem csak annyit mondott: ma már ha lehet, ne csinálj semmit!

 

Felemás

A mai napomat legjobban ezzel a jelzővel tudom jellemezni: felemás. 

Reggel azzal indult a dolog, hogy meg voltam róla győződve, hogy ma szerda van. Nem tudom melyik nap esett ki a tudatomból a héten, de amint beléptem a munkahelyi programba, ott szembesültem vele, hogy bizony csütörtök van. Ez jó hír, még akkor is, ha szombat is munkanap.  

Aztán nem sokkal később jött egy kis "hidegzuhany". Amint mondtam, itt bizony nincs összetartás, némely kollégák egyenesen utaznak arra, hogy egymásnak beszólogassanak. A történet röviden: munkaidő végén, amint elkészülnek a komplex minősítések, az asszisztensek áthozzák, hogy szakértőként alá tudjuk írni. De előfordul az is, hogy amikor mi visszük át az általunk készített minősítéseket és javaslatokat, akkor alá is írjuk ezeket, már ha addigra készen vannak. Eddig ezzel nem is volt probléma, de ma az egyik "nagy hatalmú" asszisztens szóvá tette, hogy nem írtam alá tegnap a nála lévő papírokat és e miatt nem tud haladni a dolgával. Én fel se fogtam szinte még a dolgot (és gondoltam, hogy akkor megyek és aláírom), de erre máris lecsapott a szobatársam, hogy "ha áthozná aláírásra, akkor tudna haladni, nem kell itt beszólogatni!" A bizottság tagjai az orvosok és a szakértők, az asszisztensek dolga pedig, hogy a bizottságot "kiszolgálják". Én csak lestem... Mi van? Most tényleg egy ilyen semmiség miatt esnek egymásnak? Próbáltam lenyugtatni őket, de rájöttem, hogy igazából nem is az aláírásról van szó, hanem a kettejük harcáról.

Igyekeztem félbeszakítani őket, és felajánlottam, hogy most azonnal aláírom! De meglepetésemre a válasz nem az volt amire vártam, hogy OK, hanem az, hogy vizsgálatok folynak délelőtt, ezért majd írjam alá utána. Én ezzel lezártnak tartottam a dolgot, de ezek ketten továbbra is nyírták egymást. Az asszisztens "büntetve” a szobatársamat, akit csak lehetett átküldött hozzánk vizsgálatra, hogy minél több dolgunk legyen. A szobatársam meg viszonzásként a tőlük érkező betegek dokumentációját legutoljára csinálta meg, ezzel is hátráltatva azt, hogy haladni tudjon.  

Én azért amint lehetett aláírtam a papírokat, és mondtam a kolléganőnek, hogy ha véletlenül valami oknál fogva előfordulna legközelebb, hogy elmarad valami aláírni való, akkor szóljon nyugodtan, jövök és aláírom. Viccesen hozzátettem, hogy nincs semmi "sztárallűröm", nekem nem kell, hogy a helyembe hozza, csak szóljon! Értette a dolgot, nevetett és hozzátette: hogy nem nekem szólt ám a dolog! Megnyugtattam, hogy pontosan értettem, éreztem. Aztán elkezdte kérdezgetni, hogy hogyan bírok a szobatársammal együtt dolgozni? Mert elmondása szerint őt a látványa is kiborítja. Megbeszéltük, hogy nekem ez nem okoz gondot, én jól kijövök vele, neki meg csak annyi időt kell a szobánkba tölteni, amíg behozza a betegek papírjait. A beszélgetés során kiderült, hogy velem tényleg semmi baja, de én az ő konfliktusukon nem tudok segíteni. Látszólag pedig egyikőjük se akar ezen változtatni, ezért továbbra is utálni fogják egymást.  

 

Aztán délután a főnököm személyesen jött le hozzám (pedig marha sok dolga van), hogy megbeszélje velem, mikor szeretném kivenni a még meglévő 14 nap szabadságomat. Ez nagyon fura nekem, mert eddig ez pont fordítva történt. Itt meg a főnök jön helyembe??? De furi. De a szobatársam felvilágosított, hogy szokjak hozzá, én már nem csak egy kis ügyintéző vagyok, hanem szakértő! És ahhoz, hogy előre tudjanak tervezni, fontos tudniuk, hogy mikor leszek és mikor nem. Én ehhez nem tudok hozzászokni. Én továbbra is ugyanaz vagyok, aki voltam. Én továbbra sem érzem, hogy egy fikarcnyival is több lennék attól, hogy szakértői pozícióba vagyok. Sőőőőőőőőt! Szerintem pont az a probléma, ha valaki azt gondolja, attól több lesz, hogy valami titulusa van. Hát nem! Attól még pont ugyanolyan, mint bárki más. Vagy ha mégse marad ugyanolyan, akkor ott bizony baj van! 

Hazafelé jövet pedig majdnem sikerült egy balesetet okoznom.

Egy forgalmas kereszteződésbe, ahol nem nekem volt elsőbbségem, ráadásul még balra nagy ívbe is akartam fordulni. Nem is lett volna ezzel baj, csak a velem szembe lévő úton egy kocsi "bénázott". Amikor végre már mi mehettünk volna (úgy értem először ő, mert egyenesen jött volna, aztán én balra, akkor lefulladt, majd nem indult el.) Én fogtam magam, és mivel láttam, hogy nem jön senki és hiába lenne neki elsőbbsége, ő se indul, hát én gázt adtam és indultam. De valahogy sikerült neki a lefulladt kocsit beindítani és ő is elindult. Szerencsére nem találkoztunk össze, de nem sok híja volt. És bizony hiába ő volt az, aki bénázott, nem indult stb., mégis neki volt elsőbbsége, tehát ha "találkozunk", akkor én lettem volna a hunyó. Ezen gondolkoztam jó sokáig, hogy bizony nem is olyan nehéz ám belecsúszni egy balesetbe. És megállapítottam, hogy sokkal türelmesebbnek kell lennem vezetés közbe. Én is sokszor lefulladtam, amikor tanultam vezetni... Az is lehet, hogy szegény dízel autón tanult, most meg benzinest vezet, és ez gondot okozhat. Ha másnak van elsőbbsége, akkor meg kell adnom még akkor is, ha látszólag ez sok elpazarolt idő. Mert az a pár perc plusz még mindig megéri, hogy mindenki épségbe hazaérjen. 

Aztán amint hazaértem, akkor egy üzenet várt a facén: A Lakberinfo.hu Lakberendezési Magazin és az Otthon Design Ősz közös nyereményjátéka lezárult. Kisorsoltuk a NYERTESEKET, és örömmel értesítjük, hogy Ön IS NYERT egy páros belépőjegyet a kiállításra. A páros belépőket a Hungexpo III-as kapujánál az Info pultnál lehet átvenni és hivatkozni kell a Lakberinfo.hu Facebook Nyereményjátékára. Kellemes kikapcsolódást kívánunk! Üdvözlettel: -- Harsányi Gábor főszerkesztő 

Ez szuper! A lányom akart menni, mert ugye az új lakás berendezése még megoldandó feladat számukra.  

Jó lenne, ha a következő napokban már csak pozitív lenne a napi mérleg. Remélem úgy lesz. Én amit lehet megteszek ennek érdekébe. Óvatosabban vezetek, nem állok bele felesleges konfliktusokba a munkahelyen és továbbra is igyekszem jó kapcsolatot ápolni a kollégákkal, már amennyire hagyják, amennyire lehet, akikkel lehet :).

 

 

Azt hiszem döntöttem!

Persze ha enyém lesz a döntés joga...

Ha rajtam múlik, akkor nem fogok visszamenni a korábbi munkahelyemre, hanem maradok itt, már persze ha megkérdeznek.

Nem volt ez egyébként ilyen egyszerű döntés, mint amilyennek most látszik. Kezdődött azzal, hogy nem akartam igazán jönni, de végül mégis jöttem.

Nem volt egyszerű a döntés, mert ugye a korábbi kis „csapat”, az felülmúlhatatlan. A mai napig hiányoznak, és már szervezés alatt van a tali! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj van a jelenlegi kollégákkal, csak messze nem olyanok, mint a korábbiak. Ami a legjobban hiányzik, hogy itt nincs „összetartás”. Nem véletlen mondták, hogy a korábbi munkahelyem a kormányhivatalon belül a legjobb, legösszetartóbb csapat! 

 

Az első nehézség számomra a szobatársam volt. Az első napon amikor kezdtem, nem találkoztam vele, éppen szabadságon volt. Aki helyettesítette, az felhívta a figyelmemet, hogy „kissé fura a stílusa”, meg ha nem akarok bajt magamnak, akkor úgy csináljam a dolgokat, ahogy a szobatársam mondja. Hát ez nem igazán hangzott jól, de megfogadtam a tanácsot. És valójában nem is eszik olyan forrón a kását! Bár egy kicsit tényleg fura, de ez inkább másoknak szól. Azoknak, akiket nem igazán kedvel. Mondjuk ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem sok ember van, aki azt mondhatja, jól kijön vele. De azért akad. Itt vagyok mindjárt egynek én. Aztán az egyik főorvossal is viszonylag jól kijön, illetve egy másik orvos asszisztensével is úgy tűnik, hogy rendezettek a dolgai. Mondjuk, ha figyelembe vesszük, hogy a többiek a másik csoportba tartoznak, akkor majdnem kétszer annyi emberrel van problémája, mint akivel nincs. De én úgy vagyok vele, hogy ez az Ő problémája. A mi viszonyunk egyelőre jó, és ezt mások is észreveszik. Sőt, örülnek is neki, mert amíg én elszórakoztatom, addig nem velük van elfoglalva és békén hagyja őket. Legfőbb probléma egyébként azzal van, hogy imád másoknak beszólogatni, pikírt megjegyzéseket tenni, ezért inkább elkerülik.

Nekem múlt héten csütörtökön „vallott szerelmet”. Akkor is jó hangulatba telt a napunk, sokat nevetgéltünk (ami tőle nem megszokott mások szerint). Aztán délután valahogy elkezdte mondani, hogy nem szokott ilyet, de szeretné elmondani, hogy meg van elégedve a munkámmal (és velem is), és nagyon örül neki, hogy egy szobába kerültünk. Mielőtt idekerültem, a foglalkoztatási- és a szociális szakértő külön szobába volt. Most pedig egy szobába vagyunk. Ez gondolom a betanítás, helyettesítés és egyéb megfontolások céljából alakult így. De a legnagyobb dicséret, hogy elmondása szerint: „én vagyok a jutalom neki az elmúlt időszak nehézségei miatt”. Ezen mindenki meglepődött, én is. Mert dicsérni nem igazán szokott (másokat).

Azon kívül, hogy az elvileg nehezen kezelhető kolléganővel is tök jól elvagyok, a másik indokom a maradásra, hogy egyre inkább kezdem megszokni, értékelni és kihasználni, hogy nem szakadok meg a munkába. Ma is sikerült délre végezni. Aztán a papírmunkával még elmolyoltam 1 óráig, de aztán már „Happy Hawaii” volt. Elmentem ebédelni, majd szétnéztem, mert szeretnék egy új szép piros pénztárcát, aztán gyorsan bevásároltam, majd visszatérve olyan dolgokat csináltam, amit egyébként a korábbi munkahelyen esélyem se lett volna.

Van még további indokom is. Péntek este azt álmodtam, hogy feloldották a létszámstopot, és jöttek jelentkezők az állásra. Rossz volt, azt éreztem, hogy vége a jó világnak, mert valamelyik jelentkezőt fogják felvenni, én meg „mehetek vissza a balettba táncolni.” Amikor felébredtem, akkor ezen gondolkodtam. Azon, hogy miért is álmodhattam ezt?

Arra a következtetésre jutottam, hogy a szívem visszahúz ugyan a korábbi kollégák közé, de az eszem (tudatalattim) tudja, hogy bizony itt sokkal jobb nekem rövid és hosszútávon is. Amint ezen gondolkodtam az is eszembe jutott, hogy ez az állás egy egyszemélyes állás. Vagyis nincs választási lehetőség, hogy leépítésnél kit küldjenek el, hiszen járásonként csak egy-egy szakértő van. 

És nem utolsó sorban azért is e mellett az állás mellett fogok dönteni, ha megkérdeznek, mert itt valóban arra a tudásra van szükség amit tanultam, amit évekig csináltam. Eleinte azt gondoltam, hogy nem is kell ide tudás, bárki megtudná ezt csinálni. De aztán saját magam rájöttem, hogy bizony ez nem így van. Találkoztam olyan szakértői papírokkal (korábban készült, más járásban, stb.), amibe akkora nagy hibák voltak, hogy a hajam is égnek állt! Pedig még egy hónapja sincs, hogy ezt csinálom, de azonnal észrevettem. Meg is kérdeztem a szobatársamtól, hogyan lehetséges az, hogy ezt senki nem vette eddig észre rajtam kívül? Hogyan lehetséges,  hogy nem vonták felelősségre? Hogyan lehetséges, hogy ezt elfogadták így? Erre azt válaszolta: a szociális szakértéshez senki sem ért rajtunk kívül (értsd alatta: orvosok és egyéb szervek). Tehát amit a szakvéleménybe leírok (leírnak) abba nem kételkednek. Nos ezért kell jól megcsinálni, mert igenis láttam, hogy bizony lehet rosszul is. Vagyis ezért kell hozzá a szakmai tudás, a törvények-, jogszabályok- és az ellátórendszer ismerete. Tudni kell, hogy ki mire és milyen feltételekkel lehet jogosult, és ismerni kell az ügyfeleket és a játszmáikat is. Ehhez pedig igenis szükséges a tapasztalat és a tudás.

És végül nem utolsó sorban az is motivál, hogy a jelenlegi helyemen naponta kérdezik, hogy döntöttem-e már, mert ők "lobbiznak" értem. Szeretnék ha maradnék. Volt aki azt is megsúgta, hogy a főnök azért nem meri még tőlem megkérdezni, hogy hogyan döntenék, mert fél attól, hogy még nem mondanék igent. Pedig már igen! Csak még ezt nem tudja! És másoknak se mondtam még, hogy döntöttem, de én már tudom! Ha rajtam múlik, most úgy érzem maradok!

Nem hazudtolom meg magam...

avagy igyekszem alkalmazkodni a helyzethez.

A foglalkozási szocializáció azt jelenti, hogy elsajátítjuk a foglalkozási szerepet jelentő viselkedési formákat, vagyis megtanuljuk, hogyan viselkedjünk az adott pozícióban.

Eleinte nehezen ment, de mára egész belejöttem.

Megszoktam, hogy nem tölti ki az egész munkaidőmet a tényleges munkavégzés.

Megszoktam, hogy délután kimegyek és ebédelek, aztán kávézok mielőtt visszajövök "dolgozni".

Eleinte zavart ez a sok "kihasználatlan idő", de mára már igyekszem megtalálni azokat a hasznos dolgokat, melyek örömet okoznak és a munkahelyen is rendelkezésemre állnak. Pl. online olvasok olyan könyveket, melyeket eddig kölcsönkértem vagy könyvtárból kölcsönöztem. Így végre van időm olvasni, és örömmel tölt el.

Eleinte zavart, és nem is tudtam, hogyan kommunikáljam a volt munkatársaimnak a helyzetet, mikor arról érdeklődtek, "milyen az új munka"? Gondolkodtam, hogy elmondjam-e egyáltalán nekik, bizony fele annyit se dolgozok, mint ők. Aztán nem kerteltem, tudomásukra hoztam, mert semmiképp se szerettem volna "nagyítani", hogy milyen rossz nekem..., hozzátéve, hogy ezért ne utáljanak, hiszen nem én akartam ezt a munkát, a körülmények miatt alakult így a helyzet.

A jelenlegi munkatársaim tekintetében még mindig tartom a véleményem, hogy messze nem olyan jó csapat, mint a korábbi kollégák, de úgy tűnik, hogy nincs gond a beilleszkedéssel.

Ma pl. konkrétan megkérdezték tőlem, hogy mit csináltam a szobatársammal, mert általában olyan szokott lenni, mint a vakbélgyulladás, ma meg hallották, hogy velem vihogott.

Igazából semmi mást nem tettem, mint magam adtam.

És mi volt a vihogás tárgya konkrétan???

Nos az egyáltalán nem vicces!!! (Egyébként de :), mégis az!

Az egyik férfi beteg anamnézisébe az alábbiak voltak leírva:

Baleset során a beteg jobb csiklója sérült. - Ezen kifakadtam. - Hogyan történhetett ilyen??? Férfi létére??? Jobb csikló???

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csupán egy elírás! De mekkora!

Persze ez még nem a beteg jelenlétében történt, hanem amikor az előzményeket tanulmányoztuk.

Szerencsére!

Elég kínos lett volna a beteg előtt, és nem is tudom, hogy akkor mennyire tudtam volna visszafogni a nevetésem, vagy visítva rohantam volna ki a szobából...

Visszatérve az anamnézisre. A terápiás javaslat ez volt: gipsz sín javasolt. 

És azt mégis hogyan???

Miképp???

Vizuális típus vagyok, de elképzelni se tudom vagy inkább nem akarom!

Tegnapra is jutott mókás helyzet. Akkor a beteg magyarázkodni kezdett, hogy még nincs meg minden lelete, mert még másnap megy asztrológushoz :) 

Nahát!

Az asztrológus is ad leletet??? 

Nyilván nem, csak szegény beteg nem tudta megjegyezni vagy kimondani, hogy gasztroenterológus. Így egyszerűbb volt neki, hogy asztrológus. 

Minden napra jut valami hasonló. Azt hiszem nyitok egy füzetet és abba jegyzem az ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemeket. 

 

Már egy hete...

Tegnap volt egy hete, hogy új területen dolgozok. Hivatalosan továbbra is a korábbi helyemen vagyok státuszba, de a létszámstop miatt teljesen más területre helyeztek. Nem utasítottak, hanem felkértek, én meg igent mondtam.

Jelenleg itt dolgozom a városközpontban:

 

Szakértőként nincs olyan sok dolgom, mint a korábbi feladatkörömbe.

 

Az új szobám elég puritán, és bár felajánlották, hogy szóljak ha bármire szükségem van, vagy nyugodtan átvariálhatom a mostani elrendezést, egyelőre még nem érzem a sajátomnak, és amíg nem tudom, hogy itt maradok-e, addig nem gondolom, hogy bútorokat akarok tologatni, meg szobát szépítgetni, stb.

Jelenleg így néz ki, tipikus hivatali szoba:

 

Az ablakból ha kinézek pedig ez tárul a szemem elé:

 

A munkára visszatérve messzemenő következtetést persze még nem vonnék le, hiszen egy hét tapasztalatom van csupán. De ez alatt az egy hét alatt azt tapasztaltam, hogy itt sírnak-rínak (főleg a szobatársam), hogy milyen sok a munka, miközben fogalma sincs arról, hogy bizony máshol tényleg nem elég a munkaidő a munka elvégzésére. Még úgy se, hogy esetleg nincs ebédidő, vagy kávézás. Itt ezekre is jut idő.

A csapat sajnos nem olyan jó, mint a korábbi helyemen. 

A jelenlegi szobatársam kicsit se hasonlít a korábbi szobatársaimra. Ők nagyon közvetlenek voltak, mindent megbeszéltünk, segítettünk egymásnak akár magánéleti dolgokba, akár munkaügybe. A jelenlegi kollégám teljesen más. Én egyelőre tudom kezelni, (kaptam hozzá kezelési utasítást). Sőt, még egy kissé szórakoztat is a viselkedése, és ez a helyzet. Még azon is jót mosolyogtam tegnap, mikor kissé agresszívvá vált, mert több volt a dolga, mint szerette volna, hiszen "csak" fél 2-kor végeztünk. No de bakker! 4-ig tart a munkaidő... Teljesen ki volt borulva, és azt hajtogatta, ha ez így megy tovább, akkor valami más munka után néz... Én egy szót se szóltam, hiszen nekem pihenés az itteni munka. Sőt! Tegnap amikor az új főnököm félrehívott, hogy megkérdezze hogy érzem magam, van-e valamire szükségem, stb.? Akkor én őszintén megmondtam neki, (persze diplomatikusan) hogy igazából nekem nagy változás, hogy itt nem kell munkaidő után bent maradnom, 4 órakor "eldobhatom a tollat", mert a munka belefér a munkaidőbe. Azt már nem mondtam neki, csak gondoltam, hogy kissé furán érzem magam a miatt, hogy még plusz pénzt is kapok azért, hogy sokkal kevesebb munkát végzek. Arról viszont beszéltünk, hogy ez a munka sokkal közelebb áll hozzám, hiszen sok évet eltöltöttem szociális területen, és mégis csak ezt tanultam. Szociális anamnézist felvenni, nekem gyerekjáték, és abból következtetéseket levonni se nehéz. Erre alapozva szakvéleményt írni pedig elég egyszerűnek tűnik számomra. Azt hiszem tetszett neki, amit hallott. 

A munkával kapcsolatba egyre többen kérdezik, hogy miként fogok dönteni, ha feloldják a létszámstopot? Vissza megyek a munkaügyibe, vagy itt maradok? A (volt?) főnököm már hétfőn hívott a magán telefonszámáról, hogy hogy érzem magam? És biztosított róla, hogy várnak vissza, ha innen majd "engednek". :)

 

Őszintén mondom, hogy még nem tudom, hogyan fogok dönteni. Azt se tudom, hogy mennyire lesz/lehet majd az én döntésem?

Itt kevés a munka (ma pl. egyetlen beteg került hozzám), és bármennyire is alapos voltam, még így is fél óra alatt végeztem. Aztán egész nap semmi más hivatalos dolgom nem volt. Ez ugye elvileg jó, de nekem egyelőre  frusztráló. Nem ehhez vagyok szokva... De ki tudja, lehet megszokom. Itt valójában nem tervezhető a nap, hiszen nem tudhatom, hogy az orvosszakértők hány beteget fognak átküldeni? Lehet egyet, de az is lehet, hogy akár tizenötöt vagy többet. A tegnapi tíz beteg nekem pont megfelelőnek tűnt, hiszen amint végeztem fél 2-kor, kimentem a városba ebédelni, aztán megkávéztam, majd átnéztem a következő napra behívott betegek anyagait és már mehettem is haza. Csak ugye a szobatársam rinyált...

Ha visszamennék, ott meg ugye ennek pont az ellenkezője van, mert ott egy percet se unatkoznék, hiszen a munkaidő se elég a munka elvégzésére. Ott azért voltam frusztrált, mert sok volt a munka és nagy volt a felelősség. 

Jó lenne valami középút.