avagy igyekszem alkalmazkodni a helyzethez.

A foglalkozási szocializáció azt jelenti, hogy elsajátítjuk a foglalkozási szerepet jelentő viselkedési formákat, vagyis megtanuljuk, hogyan viselkedjünk az adott pozícióban.

Eleinte nehezen ment, de mára egész belejöttem.

Megszoktam, hogy nem tölti ki az egész munkaidőmet a tényleges munkavégzés.

Megszoktam, hogy délután kimegyek és ebédelek, aztán kávézok mielőtt visszajövök "dolgozni".

Eleinte zavart ez a sok "kihasználatlan idő", de mára már igyekszem megtalálni azokat a hasznos dolgokat, melyek örömet okoznak és a munkahelyen is rendelkezésemre állnak. Pl. online olvasok olyan könyveket, melyeket eddig kölcsönkértem vagy könyvtárból kölcsönöztem. Így végre van időm olvasni, és örömmel tölt el.

Eleinte zavart, és nem is tudtam, hogyan kommunikáljam a volt munkatársaimnak a helyzetet, mikor arról érdeklődtek, "milyen az új munka"? Gondolkodtam, hogy elmondjam-e egyáltalán nekik, bizony fele annyit se dolgozok, mint ők. Aztán nem kerteltem, tudomásukra hoztam, mert semmiképp se szerettem volna "nagyítani", hogy milyen rossz nekem..., hozzátéve, hogy ezért ne utáljanak, hiszen nem én akartam ezt a munkát, a körülmények miatt alakult így a helyzet.

A jelenlegi munkatársaim tekintetében még mindig tartom a véleményem, hogy messze nem olyan jó csapat, mint a korábbi kollégák, de úgy tűnik, hogy nincs gond a beilleszkedéssel.

Ma pl. konkrétan megkérdezték tőlem, hogy mit csináltam a szobatársammal, mert általában olyan szokott lenni, mint a vakbélgyulladás, ma meg hallották, hogy velem vihogott.

Igazából semmi mást nem tettem, mint magam adtam.

És mi volt a vihogás tárgya konkrétan???

Nos az egyáltalán nem vicces!!! (Egyébként de :), mégis az!

Az egyik férfi beteg anamnézisébe az alábbiak voltak leírva:

Baleset során a beteg jobb csiklója sérült. - Ezen kifakadtam. - Hogyan történhetett ilyen??? Férfi létére??? Jobb csikló???

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csupán egy elírás! De mekkora!

Persze ez még nem a beteg jelenlétében történt, hanem amikor az előzményeket tanulmányoztuk.

Szerencsére!

Elég kínos lett volna a beteg előtt, és nem is tudom, hogy akkor mennyire tudtam volna visszafogni a nevetésem, vagy visítva rohantam volna ki a szobából...

Visszatérve az anamnézisre. A terápiás javaslat ez volt: gipsz sín javasolt. 

És azt mégis hogyan???

Miképp???

Vizuális típus vagyok, de elképzelni se tudom vagy inkább nem akarom!

Tegnapra is jutott mókás helyzet. Akkor a beteg magyarázkodni kezdett, hogy még nincs meg minden lelete, mert még másnap megy asztrológushoz :) 

Nahát!

Az asztrológus is ad leletet??? 

Nyilván nem, csak szegény beteg nem tudta megjegyezni vagy kimondani, hogy gasztroenterológus. Így egyszerűbb volt neki, hogy asztrológus. 

Minden napra jut valami hasonló. Azt hiszem nyitok egy füzetet és abba jegyzem az ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemeket. 

 

Megosztás a facebookon

Tegnap volt egy hete, hogy új területen dolgozok. Hivatalosan továbbra is a korábbi helyemen vagyok státuszba, de a létszámstop miatt teljesen más területre helyeztek. Nem utasítottak, hanem felkértek, én meg igent mondtam.

Jelenleg itt dolgozom a városközpontban:

 

Szakértőként nincs olyan sok dolgom, mint a korábbi feladatkörömbe.

 

Az új szobám elég puritán, és bár felajánlották, hogy szóljak ha bármire szükségem van, vagy nyugodtan átvariálhatom a mostani elrendezést, egyelőre még nem érzem a sajátomnak, és amíg nem tudom, hogy itt maradok-e, addig nem gondolom, hogy bútorokat akarok tologatni, meg szobát szépítgetni, stb.

Jelenleg így néz ki, tipikus hivatali szoba:

 

Az ablakból ha kinézek pedig ez tárul a szemem elé:

 

A munkára visszatérve messzemenő következtetést persze még nem vonnék le, hiszen egy hét tapasztalatom van csupán. De ez alatt az egy hét alatt azt tapasztaltam, hogy itt sírnak-rínak (főleg a szobatársam), hogy milyen sok a munka, miközben fogalma sincs arról, hogy bizony máshol tényleg nem elég a munkaidő a munka elvégzésére. Még úgy se, hogy esetleg nincs ebédidő, vagy kávézás. Itt ezekre is jut idő.

A csapat sajnos nem olyan jó, mint a korábbi helyemen. 

A jelenlegi szobatársam kicsit se hasonlít a korábbi szobatársaimra. Ők nagyon közvetlenek voltak, mindent megbeszéltünk, segítettünk egymásnak akár magánéleti dolgokba, akár munkaügybe. A jelenlegi kollégám teljesen más. Én egyelőre tudom kezelni, (kaptam hozzá kezelési utasítást). Sőt, még egy kissé szórakoztat is a viselkedése, és ez a helyzet. Még azon is jót mosolyogtam tegnap, mikor kissé agresszívvá vált, mert több volt a dolga, mint szerette volna, hiszen "csak" fél 2-kor végeztünk. No de bakker! 4-ig tart a munkaidő... Teljesen ki volt borulva, és azt hajtogatta, ha ez így megy tovább, akkor valami más munka után néz... Én egy szót se szóltam, hiszen nekem pihenés az itteni munka. Sőt! Tegnap amikor az új főnököm félrehívott, hogy megkérdezze hogy érzem magam, van-e valamire szükségem, stb.? Akkor én őszintén megmondtam neki, (persze diplomatikusan) hogy igazából nekem nagy változás, hogy itt nem kell munkaidő után bent maradnom, 4 órakor "eldobhatom a tollat", mert a munka belefér a munkaidőbe. Azt már nem mondtam neki, csak gondoltam, hogy kissé furán érzem magam a miatt, hogy még plusz pénzt is kapok azért, hogy sokkal kevesebb munkát végzek. Arról viszont beszéltünk, hogy ez a munka sokkal közelebb áll hozzám, hiszen sok évet eltöltöttem szociális területen, és mégis csak ezt tanultam. Szociális anamnézist felvenni, nekem gyerekjáték, és abból következtetéseket levonni se nehéz. Erre alapozva szakvéleményt írni pedig elég egyszerűnek tűnik számomra. Azt hiszem tetszett neki, amit hallott. 

A munkával kapcsolatba egyre többen kérdezik, hogy miként fogok dönteni, ha feloldják a létszámstopot? Vissza megyek a munkaügyibe, vagy itt maradok? A (volt?) főnököm már hétfőn hívott a magán telefonszámáról, hogy hogy érzem magam? És biztosított róla, hogy várnak vissza, ha innen majd "engednek". :)

 

Őszintén mondom, hogy még nem tudom, hogyan fogok dönteni. Azt se tudom, hogy mennyire lesz/lehet majd az én döntésem?

Itt kevés a munka (ma pl. egyetlen beteg került hozzám), és bármennyire is alapos voltam, még így is fél óra alatt végeztem. Aztán egész nap semmi más hivatalos dolgom nem volt. Ez ugye elvileg jó, de nekem egyelőre  frusztráló. Nem ehhez vagyok szokva... De ki tudja, lehet megszokom. Itt valójában nem tervezhető a nap, hiszen nem tudhatom, hogy az orvosszakértők hány beteget fognak átküldeni? Lehet egyet, de az is lehet, hogy akár tizenötöt vagy többet. A tegnapi tíz beteg nekem pont megfelelőnek tűnt, hiszen amint végeztem fél 2-kor, kimentem a városba ebédelni, aztán megkávéztam, majd átnéztem a következő napra behívott betegek anyagait és már mehettem is haza. Csak ugye a szobatársam rinyált...

Ha visszamennék, ott meg ugye ennek pont az ellenkezője van, mert ott egy percet se unatkoznék, hiszen a munkaidő se elég a munka elvégzésére. Ott azért voltam frusztrált, mert sok volt a munka és nagy volt a felelősség. 

Jó lenne valami középút. 

Megosztás a facebookon

Éppen a fiamnak mentem pizzát venni, amikor az Izsáki úton nagyszabású közúti ellenőrzésbe futottam. Kissé izgatott lettem, mert előttem egymás után terelték ki az autókat. Már én következtem, éppen kitettem az indexet és rámosolyogtam a rendőrre, amikor a karjelzés megváltozott és tovább intett. Pedig már olyan izgi volt, hogy meglesz életem első közúti ellenőrzése, talán még a szondát is megfújatják velem, és már lelki szemeimmel azt is láttam, hogy milyen jó, hogy szép rendet vágtam a kocsiba, még a csomagtartó is olyan patent, mint talán csak akkor volt, amikor megvettem, no és a kesztyűtartóba is rend van.

De mégsem sikerült, de majdnem megvolt :)

Ki is posztoltam a Sebességmérés/Útinform Kecskemét  face zárt csoportba: 

Mentünk is a megbeszéltek szerint. A franciaágyat amin eddig hencseregtünk, sikerült elajándékozni és ma el is szállítottuk. Szóval amint odaértünk a bútorért az eladó azzal fogadott, hogy ne tudjam meg, miket kapott a garnitúra miatt. Mert ugye feltette az oldalára (hiszen én is onnan tudtam meg, hogy ismét van egy "álomgarnitúrám"), és többen is mentek, hogy megvegyék, de mivel én már addigra megvettem, így a pórul járt vevőjelöltek mindenfélét vágtak a fejéhez, pl: hogy megtéveszti a vevőket, meg miért hirdet olyat, ami nincs is, stb. Én meg csak mosolyogtam, de legbelül megértettem azokat akik hiába mentek, hiszen én is így jártam korábban.

Ő az (vagyis ez a hirdetés volt feltéve, de a sok szidás után már levette az eladó az üzlet oldaláról): 

Megosztás a facebookon