mert azért néha voltak jó pillanatok is...

Az elmúlt két hét szabadság nem a felhőtlen pihenésről és kikapcsolódásról szólt, de azért a keserűség közt is akadt néhány jó pillanat.

Múlt hétvégén Spartan Race-n voltunk Nagykanizsán, ahol a fiam két távon (két nap is indult). A férjem is jött velünk és jó volt együtt lenni hármasban, jó volt fürkészni az akadályoknál, hogy megpillantjuk-e a gyereket, hogy biztassuk, hogy odakiáltsunk neki: Hajrá, ügyes vagy, meg tudod csinálni!

Az első nap annyira kimerítő volt számára, hogy az is kérdéses volt, a kocsiig el tud-e majd menni. Amint célba ért összeroskadt, és jártányi ereje se volt. Na persze az se tett túl jót, hogy délbe indult a futama. A legnagyobb melegbe, mikor árnyékba is majd negyven fok volt, ők meg akkor futottak és gyűrték le az akadályokat. Ráadásul mivel ez egy viszonylag rövidebb táv, 10 km alatt, 25 akadállyal, úgy gondolta, hogy nem veszi fel a futómellényt, amibe vizet is tud tenni. Úgy kiszáradt mire beért a célba, hogy elég ijesztő látványt nyújtott. Nem a sáros, csapzott kinézete, hanem a beesett, karikás szeme. Még jó, hogy reggel letúratta a haját, legalább az nem melegítette. A fotóst is megihlette a látvány, mert amint összerogyott és próbált inni pár kortyot, a hivatalos fotós is lekapta. 

Másnapra összekapta magát és tanult az előző nap hibáiból. Persze a táv is hosszabb volt, meg az akadályok száma is több, de valamivel korábban fél 11-kor rajtolt, ami szintén már elég meleg, de mégse dél. Mi is jobban felkészültünk, vittünk fagyasztott vizet műanyag flakonba, ami kb. félig olvadt ki, mire szükség volt rá, tehát a legnagyobb melegbe is volt hideg, valóban hideg vizünk. Előző nap az is gond volt, hogy hiába ért be a célba, hiába kapott inni, az bizony meleg volt. Hiába vettünk a rendezvényen fél literes "hűtött vizet" 500 Ft-ért, az is meleg volt. Szóval tanultunk az előző napból. 

A szállásunk egyébként klassz volt, 30 km-re Nagykanizsától. Még két család lakott velünk egy udvarba, ők is a versenyre érkeztek. Volt velük egy mini kutya is, mindössze 9 hetes. Imádtuk. 

 

Vasárnap a verseny után el szerettünk volna menni a Balcsihoz egy kicsit pancsolni, ha már úgyis ott voltunk közel, de végül nem ez lett. Elterveztük, hogy elmegyünk fürdünk egyet, eszünk valahol, aztán hazafelé pályán szerettünk volna jönni, mert bizony odafelé se pályán mentünk, tekintettel arra, hogy az utazás előtti minden egyes napon legalább egy, de inkább több baleset is volt az M5-n, aztán még onnan M0 és M7 lett volna végig, és bizony elég bármelyiken egy kis nüansz és már ácsoroghatunk is órákat a pályán. Ezért inkább nem mertük megkockáztatni odafelé, hogy pénteken ráhajtsunk az M7-re. Hiszen mindenki akkor megy a Balatonhoz. Odafelé elég rossz utat választottam, szerpentines, hatalmas hepe-hupákkal, olyan úton, ahol ha egy teherautó ment előttünk, akkor azt bizony csak követni tudtuk, de megelőzni nem. Tanulva ebből úgy döntöttem, hogy hiába a vasárnapi hazavonulás a Balatontól, én akkor is pályán fogok hazajönni! Igen ám, de a hazaindulás reggelén, amint megnéztem az útinfót, akkor olvastam az M7-n történt 8 halálos áldozatot követelő busztragédiáról. Szóval lemondtam a pályán történő hazautat és kerestem más alternatívát. Találtam is, az út se volt rossz, csak sok településen kellett áthaladnunk, ami ennél fogva jelentősen visszafogta a tempót. De szerencsésen hazaértünk.

Aztán a múlt hét első fele úgy telt ahogy, de igyekeztünk összeszedni magunkat.

Augusztus 20-át én azzal "ünnepeltem", mivel egyedül voltam otthon (a fiam elutazott a barátaival pár napra Szentesre, a férjemet pedig elhívták "maszekolni") így rendbe vágtam a lakást. Tök jó lett, úgy szeretem ilyenkor, mikor rend és tisztaság van. Jó hazamenni, jó otthon lenni. Pedig először "csak" a fürdőszobát és a wc-t akartam kitakarítani, de úgy igazán. A fürdőszoba szekrényekből kipakoltam mindent, selejteztem, kidobáltam a majdnem üres ilyen-olyan flakonokat, a lejárt piperéket, csillogóra suvickoltam a kádat a csempét és a csaptelepet, kiszedtem a mosdó alatti kis szekrényt, az alatt is kitakarítottam, és persze a szekrényeket és tükröket is lemostam, stb., szóval fél napot kb. erre a két helyiségre szántam. Aztán ha már belelendültem, akkor a fiam szobájába is selejteztem, pakoltam, porszívóztam, ágyneműt cserlétem, és így haladtam a többi helyiségbe is. Jó is volt ez így, hiszen 22-én volt a szülinapom, és jött a család, legalább a lakás rendbe volt. Nem is akartam egyáltalán szülinapot tartani, hiszen most halt meg anyósom, nem illett a történtekhez és a hangulatomhoz se. Pedig ez az 50. szülinapom, és bizony másképp képzeltem még pár hete. A család szerette volna, ha elutazunk valahová és beülünk valami étterembe, eszünk-iszunk és jól érezzük magunkat. De én ezt nem akartam, nem volt hozzá kedvem, és nem is éreztem helyénvalónak. Még 21-én is győzködött a férjem és a lányom barátja, hogy menjünk el valahová, de belátták, hogy most nem alkalmas.

Hirtelen kellett improvizálniuk, de megoldották. Pedig nem vártam el tőlük. Nem is utalt semmi arra, hogy készülnek valamire. Úgy gondoltam, hogy megértették, ez a szülinap most elmarad. De a férjem valószínűleg 22-én az ismerősétől rendelt sültes tálat (pedig normál esetben a rendelést minimum két nappal korábban kell leadni), a lányom és a barátja csinált tortát, és kaptam virágokat és ajándékokat, és elhozták anyukámat is.

 

A család az fontos! A férjem is számíthat rám ha kell, és viszont is így van, még akkor is, ha néha egymás agyára megyünk, de mégiscsak 30 éve lesz idén, hogy házasok vagyunk és 34 éve ismerjük egymást. Erre azt szokták mondani, hogy ennyi még gombócból is sok.

A családom szerencsére biztos pont az életembe.

Jó, hogy vannak nekem! 

 

Megosztás a facebookon

Múlt hét óta kötelező szabadságon vagyok, de azt hiszem eddig ez életem legrosszabb szabadsága. Két hét pihenésre, kikapcsolódásra, családdal együtt töltött felhőtlen pillanatokra készültem, meg egy kis énidőre is, de nem ez lett. Nagyon nem!

Kb. 3 napig még jónak tűnt, vásároltam, terveztem, hogy merre is fogunk elmenni nyaralni a családdal legalább egy pár napra. Foglaltam szállást, hiszen a fiam 14-15-én is indult a Spartan Race-n Nagykanizsán. A férjemet is elengedte a főnöke pár napra és a fiam is örült, hogy végre az apja is velünk jön egyszer, neki is "bizonyíthat". Nagykanizsa meg már ugye nincs messze a Balaton dél-nyugati részéhez ezért oda is terveztünk átruccanni.

A szabadságom harmadik napján, vagyis szerdán délután elmentem körmöshöz, mivel oda még az esküvő miatt foglaltam időpontot és nem mondtam le. Aztán mikor hazaértem, akkor derült ki, hogy a férjem édesanyja megint kórházba került. Azt mondták, hogy nagyon súlyos az állapota. Másnapra átszállították egy másik város kórházába COVID osztályra, bár állították, hogy nem covidos (egyébként már igazoltan többször volt korábban covid pozitív, úgy, hogy megkapta már mindkét oltását). 

Csütörtökön amikor érdeklődtünk telefonon, akkor annyit mondtak, hogy "haldokló terminális állapotban lévő beteghez egy hozzátartozó bemehet 10-15 percre elköszönni". A férjem hallotta ugyan amit mondtak, de nem értette, nem akarta megérteni. Tőlem kérdezgette mikor letette a telefont, hogy mit mondtak??? Én meg próbáltam finoman közölni vele, hogy szedje össze magát és köszönjön el az édesanyjától. Aztán telefonálgatott a testvéreinek, és úgy érezte, hogy képtelen arra, hogy bemenjen az édesanyjához...

Aztán nem sokkal később magamhoz vettem az irányítást. Utasítottam a férjem, hogy készülődjön, mert indulunk. Felhívta a húgát, aki szintén akkor indult. Ekkor egy kis űr támadt, mert ugye azt mondták, hogy 1 hozzátartozó mehet be... A húga meg már elindult, miközben mi még csak készülődtünk. De ellentmondást nem tűrő módon kijelentettem, hogy akkor is megyünk és ha nem engedik be a férjem, akkor elmegyünk potyára, de szerintem nem vehetik el ezt a lehetőséget senkitől, hogy elbúcsúzzon a haldokló édesanyjától. És így is tettünk. 

A várost még el sem hagytuk, mikor a  férjem váratlanul azt mondta, hogy mégse tud odamenni, forduljunk vissza! De mivel ugye nálam volt a kormány, én bizony mentem tovább. Közben próbáltam lelket önteni belé, megmagyarázni, hogy ezt most meg kell tennie, bármilyen nehéz is. Elfogadta, megértette és hazafelé jövet már meg is köszönte. Amikor odaértünk, már ott volt a húga, és kétséges volt, hogy a férjem is felmehet-e? 

Nem szoktam, vagy csak ritkán igénybe venni kapcsolatokat, de úgy voltam vele,  ha mégse engednék, akkor felhívom a volt kolléganőt, aki abba a kórházba betegjogi képviselő... Majd Ő segít. De végül nem kellett igénybe venni segítséget, mert felengedték a férjemet is. Beöltöztek a húgával együtt és bemehettek a covid osztályra. Anyósom elmondásuk szerint már egyáltalán nem reagált semmire, egyetlen reakciója annyi volt, mikor a férjem megfogta a kezét és elmondta neki, hogy ott van vele, akkor egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, de nem tudni, hogy ez tudatos volt-e vagy egyébként is ez történt volna. Ők, mármint a férjem és a húga úgy értelmezték, hogy "megismerte" a férjemet anyósom és így tudott reagálni. 

Az orvosok elmondták, hogy nagyon súlyos az állapota, ki van száradva, nagyon magas a láza, melyet nem tudnak csillapítani és tüdőgyulladása is van. 

Féltem, hogy a férjem rosszul lesz vagy nem bírja majd tartani magát,  hiszen még a "kórház szagot" se bírja, se az injekciós tűt vagy a vér látványát, semmi ilyesmit. Mikor a fia született, akkor is őt kellett ápolgatni, pedig nem apás szülés volt, csupán bejött hozzám és rosszul lett. 

Hazaérve megköszönte a férjem és akivel telefonon beszélt (rokonok) mindenkinek elmondta, hogy milyen jó  hogy elvittem és nem hagytam hogy ne menjen, és el tudott búcsúzni. 

Kétséges volt, hogy ezek után másnap eljön-e velünk Nagykanizsára? Péntek reggel telefonáltunk a kórházba, ahol azt mondták, hogy változatlan anyósom állapota, ezért átbeszéltük itthon, hogy segíteni sajnos nem tud anyósomnak, látogatni nem látogathatja, ezért a legjobb megoldás az lenne, ha nem maradna egyedül itthon, hanem jönne velem és a fiunkkal. 

Elindultunk és bár nem énekeltünk, vihogtunk és nem mókáztunk az úton, de együtt voltunk.

Nemrégen még az unokahúgom esküvőjére készülődtünk, ami 27-én lett volna, de most e helyett temetésre készülünk, mert vasárnap éjszaka feladta anyósom szervezete és nem sokkal éjfél előtt meghalt.

Hajnali negyedegy körül csörgött a férjem telefonja, és akkor már sejtettük, hogy ilyenkor csak egy dolog miatt hívhatnak...Sajnos a férjem édesanyja meghalt. Idős volt, beteg, de mégis nyilván megviseli a családot.

A férjem hétfőn reggel elindult ugyan dolgozni, de nem sokkal később már itthon volt, rosszul lett és hazahozták. A vérnyomása össze-vissza ugrált, ezért elvittem orvoshoz. Csináltak neki EKG-t, meg elküldték pár vizsgálatra is, de igazából mindenki sejtette, hogy a haláleset viseli meg. 

A temetés időpontja már megvan, jövő hét után hétfő délután. 

Szóval ennyit a két hét szabadságról, pihenésről, kikapcsolódásról...

Félreértés ne essen, nem magamat sajnálom, hiszen én csak asszisztálok, de ez is elég megterhelő... 

 

Megosztás a facebookon