Ott kezdem, hogy a mai napom is jól indult, és azt hiszem, hogy jól is végződött.

Bár kissé mókásnak tartom a történteket, valójában nem tudom mit is gondoljak?

Reggel jól indult a nap, ma írtuk ugyan a közigazgatási eljárásból a vizsgát, de még ezt is pozitívan éltem meg, mivel úgy érzem, hogy tök jól összekovácsolta az amúgy is jó kis csapatot. A szobatársam és az én közelembe ült aki csak tehette, mert meg voltak róla győződve, hogy mi mindent tudunk. És bár ez nem teljesen így van, de arról én is meg voltam győződve, hogy ami fontos, azt tudni fogom. Szerintem 100%-os lett a tesztem, és mivel elég közel ültünk egymáshoz segíteni is tudtam pár embernek. Szóval meg kell állapítanom, hogy igenis jól gondolták, annak ellenére, hogy még nem régen vagyok ezen a munkahelyen, valóban jó vagyok!!! Ebbe is :) Mondjuk egy kicsit lehet vissza kéne vennem az önbizalmamból, de így érzem most jól magam!

Aztán jött délelőtt a szokásos havi névnapi buli (szendvics, süti, üdítő, stb.)

Délután pedig ismét sikerült a régi kollégákkal (illetve egy részével) beülni a Frei Kávézóba.

Én egy Cannes-i fagylaltkávét választottam. Isteni volt! Mondjuk nem valami light, DE MEGÉRDEMLEM! NEM??? DE!!! :) 

Aztán pár órával később, mikor már áthelyeztük a székhelyünket néhány méterrel arrébb, egy másik egységbe, egyszercsak megjelent a férjem.

 

Nagyon meglepődtem...

 

Nem is igazán tudtam mire vélni a dolgot. Nem tudtam, hogy hirtelen hogyan kezeljem az adott szituációt? Mert mégiscsak egy csajos délután közepén jelent meg, és nem akartam egyáltalán, hogy csatlakozzon hozzánk, hiszen az már hogy nézne ki??? Senki sem hozta a férjét, ez a pár óra csak a miénk! Punktum!

Amikor megjelent, persze felajánlotta, hogy szívesen meghív minket valamire (kávéra, fagyira), de annyira meglepődtem a felbukkanásától, hogy azt hiszem lefagytam. Ilyen még soha nem történt, soha nem jelent csak úgy meg, ha azt mondtam neki, hogy a csajokkal találkozom.

Annyit azért megkérdeztem tőle félig viccesen: ellenőrizni jöttél?

Persze azt mondta, hogy nem, dehogyis!!!

Szóval pár mondat után Ő jobbra el. (Vagyis távozott.) Mi meg ott maradtunk és folytattuk a csacsogást. 

Aztán mikor pár órával később hazaértem, csak nem hagyott nyugodni a dolog és ismét rákérdeztem, hogy mit is keresett pont ott, ahol mi taliztunk? Csak nem féltékeny? Csak nem ellenőrizni akart? 

Bőszen tagadta, hogy ez így történt volna, bizonygatta, hogy csak a Retro Jeans-be akart pólót nézni magának (és az meg pont ott van azon a szinten, ahol a Frei, és gondolta ha már ott jár, jó fej lesz és fizet nekünk egy kávét). Megmondom őszintén még most sem vagyok meggyőződve róla, hogy ez valóban így van, főleg mivel előtte kétszer hívott (de mivel le volt némítva a telefonom, nem vettem fel). Szerintem mégis csak arra volt kíváncsi, hogy valóban ott vagyok-e ahol mondtam, és valóban azokkal-e akikkel mondtam. Bár nem igazán tudom eldönteni, hiszen eddig nem csinált ilyet. Na meg azzal is védekezett, hogy ha úgy lenne, hogy ellenőrizni akart volna, akkor nem jön oda, hanem leskelődött volna... Nem? Hát mit tudom én... Én még soha nem leskelődtem utána...

 

Nos ezek után nem tudom, hogy megsértődjek és háborodjak fel, vagy boldog legyek és büszkeség töltsön el, hogy 25 év házasság és közel 30 év ismeretség után talán még mindig félt(ékeny)?

Pedig tudhatná, hogy eszem ágában sincs félrelépni. Nincs rá időm, nincs rá energiám, és elég egy férfi is az életembe, sőőőőőőőőőőt, néha még sok is :)

De arra jutottam, hogy amennyiben mégsem csak a pólóvásárlás volt a célja, akkor is a pozitív energiáknak engedek teret, mert ezek szerint még mindig szeret! 

És bár nem vagyok egy "jó nő", a férjemnek vélhetően mégis az vagyok. És ez jóóóóóó! 

 

Megosztás a facebookon

Az úgy történt, hogy elterveztem tanulni fogok a hétvégén. Már csak azért is, mert ismét vizsgázni fogunk a munkahelyen, de most nem csak az újak, hanem mindenki, osztály szinten a közigazgatási hatósági eljárásokból. Egyszerre és írásban, tehát nincs lehetőség arra, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Mindenki a saját tudásáról fog számot adni. Nem úgy, mint pénteken. Akkor is vizsgáztunk, vagyis khm, khm, az igazából egyéni vizsga lett volna, de amint a képen is látszik, igazi csapatmunka volt :)

 

Már a címe is "izgalmasan hangzott": Az államigazgatás területi és helyi szervei... stb. Nem annyira csigázta fel az érdeklődésemet és még annyira sem nyerte el a tetszésemet, de mivel kötelező továbbképzés, hát legyen. Azzal könnyítettük meg ezt a végtelen izgalmas vizsgát (ami e-learning), hogy az egész anyagot felosztottuk, mindenki a saját részéért felelt, és segített az éppen vizsgázónak. Tehát valójában úgy történt, hogy egy valaki ült a gépnél az éppen aktuálisan "vizsgázó" belépési adataival, mondta a kérdéseket, aki meg éppen tudta a választ az mondta. Így vizsgázott le mindenki sikeresen és elsőre :)

De sajnos nem így lesz ez jövő pénteken. Ezért terveztem úgy,  hogy szombat-vasárnap átrágom magam a törvényen, kijegyzetelem, memorizálom, stb. De ugye nem így történt. 

Szombaton anyukám kért meg, hogy segítsek neki elintézni a "nagy bevásárlást". Szegény kicsi kocsim csomagtartóját valóban fullra tele is raktuk, csakhogy ezzel elment az egész délelőtt. Mert azért ugye a beszélgetésre is kell szánni egy kis időt. Délután meg arra eszméltem, hogy bizony lomtalanítás van és gyorsan ki kellene szanálni a dolgokat. Egy 160 literes zsákot sikerült is teleraknom kidobásra ítélt dolgokkal, ruhákkal (szakadt, foltos, kinyúlt, stb.) valamint még 4 ekkora zsákot raktam tele olyan ruhákkal, amik igazából nem szemétbe valók. Néztem a szobába felhalmozott zsákokat és bizony úgy döntöttem, hogy ezeket ruhagyűjtő konténerbe fogom rakni, de előtte kiviszem a "zsibpiacra". Amit elvisznek az a haszon, ami meg megmarad, az mehet adományba. A férjem furcsán nézett és rá is kérdezett: biztos ki akarod vinni a piacra? Én meg: NANÁ! Már csak azért is! 

 

Vasárnap korán keltem (egyébként is így szoktam) és már 7 órakor mentem is árulni. Nagyon bizonytalan voltam, de a sorompónál ahol beengedtek eligazítottak, hogy mégis merre találok még szabad helyet. Annyit azonban hozzáfűzött a közterületes, hogy a biztonság kedvéért, mielőtt leállok valahová, kérdezzem meg a "szomszédokat", nehogy valamely kisebbségi eladó helyét bitoroljam. A hatalmas hömpölygő tömeg ellenére könnyen és gyorsan találtam magamnak helyet a kicsi kocsimmal, és bizony nem bitoroltam el senki helyét. Kipakoltam és kiírtam, hogy minden db 100 Ft. Nem kellett sokat várni, hamar megérkeztek az első vevők, és csak úgy vonzották a többi nőt is. Meg kellett ismét állapítanom, hogy a nők imádnak turkálni. De ezzel el is ment a délelőttöm. Mire észbe kaptam, már dél volt. Nem sok ruha maradt, kb. a 3/4-ét elvitték. Aztán volt olyan is, aki vissza-vissza jött, hogy hátha talál még valamit. Így keveredtem beszélgetésbe egy hölggyel, aki elmondta,  hogy amikor ilyen olcsón vásárol, akkor mindig vesz pár dolgot a faluja végén lakó szegény család tagjainak is. Én meg kapva kaptam az alkalmon és felajánlottam neki, hogy mivel már úgyis pakolnék össze, ha elviszi a maradék ruhát annak a családnak, akkor ingyen odaadom az egészet. Először nem is akarta elhinni, hogy csak úgy odaadom ingyen??? De csak erősködtem, hogy úgyis ruhagyűjtő konténerbe tenném, így meg legalább biztosan jó helyre kerül. Csodálkozott, hálálkodott, adni akart valamit (paradicsomot, meg epret cserébe, de nem fogadtam el). Ő meg boldogan elvitte! Én is boldog voltam, mert így legalább nem kellett bajlódnom a konténerrel.

Egyébként az is tök jó volt, hogy kerestem egy kis pénzt, de a legjobb mégis az volt, hogy sokan örültek és el is mondták, szerintük mennyire nehéz nagy méretű jó minőségű női ruhát venni, főleg ilyen olcsón. Panaszkodtak, hogy a turiba is "egyszálbélű" nőkre árulnak jó ruhákat... :)

Jó volt látni a boldogságunkat, jó volt szóba elegyedni vadidegen molett nőkkel és jó volt hallani, hogy hány szettet szedtek össze pár száz forintból.

(A kép illusztráció :)

Tényleg boldogok voltak. Nem igazán volt köztük "úrinő", hanem csak egyszerű, boldog vevő. Aki sokat vásárolt, annak persze még olcsóbban is adtam a dolgokat, és "grátisz" is vihettek, ha még fizetés után megláttak valamit. Nem akarták elhinni, hogy ilyen is van. Én meg azt nem akartam elhinni, hogy még így is kerestem 17.000. Ft-ot. Volt aki visszajött és kérdezgette, hogy máskor is fogok-e még hozni ruhát? :) Sajnos el kellett szomorítanom, hogy egyelőre nagyméretű női ruhát nem hiszem, de annyira élveztem ezt a délelőttöt, hogy lehet felkerekedek valamikor és a lányom, fiam, férjem leselejtezett ruháit, cipőit is ki fogom vinni. És tényleg nem elsősorban a pénz miatt, hanem azért, mert csak a helyet foglalják és nem használjuk, mások meg örömüket lelik benne! Este és még ma reggel is azt hittem, hogy tök ciki lesz árulni, és még át is villant az agyamon, hogy biztos ezt akarom? De nem volt ciki!!! Nagyon klassz volt! 

Mindez persze a tanulás rovására ment. Mert így délelőtt esélytelen volt a dolog, most délután meg próbálom az egész hétvégi háztartási munkát bepótolni. Mosás, főzés, takarítás, stb. 

Azért majd igyekszem a jövő héten esténként tanulni, mert bennem van a megfelelési kényszer és nem szeretnék leszerepelni a vizsgán.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

Az van, hogy a kicsi kocsim ma behisztizett.

Mindig is tudtam, hogy "női lelke" van, néha hisztis no! 

Ma is előadta magát...

 

De ott kezdem, hogy amikor hozzám került, akkor vélhetően még nem szoktunk össze, mert akkor meg motor-hiba lámpát villantott. Vagyis nem villantott, hanem egyszer csak égve maradt a hibajelzés. Hívtam egyből az öcsémet, aki autószerelő. Elvittem a szervizbe hozzá, megnézték, de semmi baja nem volt. Nos azóta sem produkálja ezt. 

Aztán múltkor meg minden ok nélkül a központi zár zavarodott meg. Bal oldalon tudtam nyitni a kocsit, de arról nem zárta le, csak a bal első ajtót. Jobbról tudtam zárni, de arról meg nem nyitotta az ajtókat. Pont gumicserére vittem (természetesen az öcsémhez, hiszen az ingyen van), és panaszkodtam, hogy nézze már meg mit művel a kis "Cuki" (mert így hívom). A hivatalos családi neve természetesen Silver Hunter - mivel a családi nevünk ugye Vadász, a színe pedig ezüst...

Visszatérve a központi zárra: az öcsém fogta a kulcsot és neki működött!!! Nem értettem! Még jó, hogy előtte amikor az én kezembe volt a kulcs, akkor megmutattam neki, hogy nem működik (legalább is nekem nem működött). Ha nem látta volna előtte saját szemével, vélhetően azt gondolta volna, hogy persze, persze a nővére igazi "szőke nő". De látta. Nekem nem működött! Neki meg igen :) Mondom én, hogy hisztis a "kicsike". Néha biztos megorrol rám és ilyenkor bevágja a durcát :) Most már biztos vagyok benne, hogy női logikával van megáldva :)

 

De amint saját tapasztalatból is nagyon jól tudom: a nőket nem megérteni, hanem szeretni kell!!!

És ma mit produkált? Jöttem, mentem vele (piac, Auchan, Aldi) aztán amikor már tele volt a csomagtartó, akkor úgy döntött, hogy nem indul! Ráadtam a gyújtást, mintha elindult volna, aztán meg leállt és felvillant a gyújtás lámpa. Próbáltam én többször is, mert semmi előjele nem volt, hogy bármi baj lenne... 

Aztán amikor már kínosnak éreztem a sok-sok próbálkozást, mit tehettem volna? Felhívtam az öcsémet, és "telefonos segítséget kértem". A felesége vette fel. Ecseteltem a dolgot, de inkább félbeszakította az öcsém borotválkozását, mert Ő sem ért hozzá többet, mint én. 

Elmondtam az öcsémnek is mit tapasztalok. Mondta, hogy kb. fél óra múlva tud jönni. Addig vagy menjek haza busszal, vagy várjam meg és hazavontat. Inkább a várakozás mellett döntöttem. 

Az általam elmondottak alapján arra is gyanakodott, hogy esetleg zárlatos lett az aksi (mert annak, elmondása szerint nincs előjele), ezért készült egy pót aksival is. 

Amikor odaért egyből látta, hogy az aksinak semmi baja (na ennyire értek a kocsihoz, az általam elmondottak alapján pedig egyértelműnek tűnt). Kissé elszomorodtam, mert úgy voltam vele, hogy egy aksi nem nagy kiadás.... De nem az a gond??? Akkor mi??? Felnyitotta a motorháztetőt, ott sem talált semmi olyat, ami gond lehet. 

Ekkor már nagyon ideges voltam, mert már azt vizionáltam, hogy ez bizony drága mulatság lesz. Szegény az esőben megpróbált aláfeküdni a kocsinak, valami szerszámot kért (kulcsot), de én azt se tudtam, hogy van-e valahol a kocsiban olyan. Még jó, hogy neki is volt ilyen kis kocsija régen, így tudta, hogy a pótkeréknél vannak szerszámok. Pffffff én még azt se tudtam, hogy van... De mindegy is, hiszen úgyse nyúlnék semmihez... Kár is lenne...

Szóval megtalálta a szerszámokat, kivéve azt az egyet, ami kellett volna. Annak csak a helye volt ott, ahol lennie kellett volna. 

Egyre szomorúbb lettem, de közben meg arra gondoltam, hogy azért mégis milyen szerencsés vagyok, hiszen vasárnap (anyák napján) majdnem délben ki is tudna ugrasztani egy autószerelőt, ráadásul ingyen rajtam kívül??? Azt hiszem nem sokan. Tehát inkább a hálának adtam át az érzéseimet.

Amint mindent végignézett arra jutott, hogy a tapasztaltak alapján a benzinnel van valami... Olyan, mintha nem lenne, pedig ugye a benzinszintmérő szerint van. (Lehet leszívta valaki a lakótelepen? Egyből ez jutott eszembe. Pedig pár napja tankoltam.) Aztán beült, ráadta a gyújtást, hallgatta. Aztán megint  ráadta, hallgatta. Aztán pedig, TÁDÁM: BEINDÍTOTTA :)

Nem is értettem mi történt? 

Nekem (szőke nőnek) egyszerűen felfoghatatlan, hogy egyik percről a másikra minden hibaüzenet nélkül egyszer csak nem indul a kocsi. 

Ilyen hogy lehetséges????

Aztán egyszer csak indul???

Persze ehhez azért kellett az öcsém szakértelme azt hiszem. Hiszen én hiába próbáltam sokszor indítani, nekem nem jött össze. Ő meg az alapján, hogy hallgatta milyen hangot ad amikor ráadja a gyújtást, egyből rájött, hogy vélhetően a benzinpumpába valami mikroszennyeződés juthatott, és az lehet a baj.

Mindebből azt a tanulságot vontam le (hibásan), hogy nem jó helyen tankolok. Mondtam is, hogy akkor ezután máshol fogok üzemanyagot tölteni "Cukiba". De azt mondta az öcsém, hogy teljesen mindegy hol tankolok (ilyen szempontból legalább is). Aztán el kezdte magyarázni a benzin etanol tartalmát, meg a szelepek és benzinpumpa működését, stb. 

De a lényeg, hogy Cuki ismét a régi!

Én mindig is tudtam, hogy egy hisztis dög! De imádom!

Nőként én magam is pontosan tudom, hogy minden nőnek velejárója és nélkülözhetetlen tartozéka, feminin ismérve, különös ismertető jele a hiszti. Mértéke és gyakoriságának előfordulása női egyedenként változik. Tudjátok, ilyenkor fordulnak elő a „Mi bajod? Semmi.” típusú, egyáltalán nem épületes és problémamegoldást nem elősegítő beszélgetések.

Saját tapasztalat alapján tudom, hogy nem lehet védekezni vagy felkészülni a női hisztire :)  

Mondjuk mi azért mindig találunk rá igenis nagyon valós okot, mint pl. az időjárási front, vagy a premenstruációs szindróma esetleg a munkahelyi stressz. 

De mi lehet az oka Cukinak???

Csakis az, hogy valóban női lélek lakozik benne.

 

 

 

Megosztás a facebookon

avagy komplex ügyfél elégedettségi mérés

Már több, mint egy hete írtam ide utoljára. Nem azért, mert nem történt semmi...

Sőőőőőőt!

Történés az volt bőven. Végre-valahára találkoztam a lányom barátjával. Nagyon jó kisugárzása van, már most kedvelem, pedig még nem is igazán ismerem.

Aztán beültünk pletyizni volt munkatársakkal a Frei-be, egyik pénteken az egyik "csapattal", aztán a következő héten meg a másikkal.

Közben végre tudtam egy kis időt szakítani és találkoztam a Németországból hazatért ismerősömmel is.

Van új munkatárs is, akivel nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Annyira jó, hogy pont ugyanolyan "beteges" a humora, mint az enyém.

Megvolt a szokásos havi "buli" a munkahelyen, továbbá kaptam a szolgálati gépkocsihoz hivatalos engedélyt (bár nem hiszem, hogy valaha is fogom használni). És még sok-sok ilyen és hasonló dolog történt az elmúlt nem dokumentált időszakban. 

Ezekre már nem térek vissza, bár mind kellemes és pozitív élmény. 

Amit ma viszont gondoltam megosztani, az friss esemény, egy kis szösszenet!

Mai naptól elégedettségi kérdőíveket kell kitöltetni az ügyfelekkel.

Az aktuális kliens ott ül előttem, intézem a nyilvántartásba vételét, közben adok neki közvetítői lapot, hogy a 6 osztályával is lehetőleg el tudjon helyezkedni, mert "nagyon kell neki a pénz", ezért még a közmunka is jó, (mondja) csak ne az utcára küldjem takarítani! Na jó, nem az utcára küldöm, hanem a vasúthoz. Ettől végtelenül boldog, így még arra is hajlandó, hogy kitölti a több oldalas kérdőívet (bár szemlátomást nem igazán érti amit olvas, arról nem is beszélve, hogy ezek alapján meg még jobban nem érti, hogy a sok választási lehetőség közül akkor mit is kéne bejelölni)?

Segítségkérően néz rám, miközben intézem az ügyét.

Rápillantok a kérdőívre és már sorolom is neki, hogy mi a kérdés, és milyen lehetőségek közül jelölheti be a választ.

Azon már túljutottunk hogy hány éves, férfi vagy nő, stb.

Jön a kérdés: mennyit kellet várakoznia? - erre Ő értetlenül néz.

Mondom neki érthetőbben: mennyit ült a váróban?

Ebből úgy tűnik, hogy csak az elejét értette meg a kérdésnek, hogy mennyit ült? - mert egyből rávágta: 5 évet!

A munkatársaim meg majd megpukkadtak a nevetéstől.

De én nem! Én tisztelettudóan, nagyon udvariasan elmondtam neki, hogy nem igazán jó válasz, hogy 5 évet... Ezért még egyszer megkérdeztem: úgy értem, amikor ideért és kikérte a sorszámot, utána kb. hány perc múlva hívtam be?

Ja! Hogy úgy érti??? - Nos ezen már Ő is nevetett :)

Azt hiszem, a kérdőív kiértékelője nem igazán nevetett volna, ha beírja az ügyfél az 5 évet :)

Aztán azon gondolkodtam, hogy ezzel még a híradóba is bekerülhettünk volna ilyen főcím alatt: 5 évet várt a hivatalba, pedig csak regisztráltatni akarta magát ...

Mit is fűzhetnék ehhez hozzá? Talán csak ennyit:

Megosztás a facebookon