Spartan Race 2020 - Orfű

már egy hete volt ugyan, de emlékezetes...

Nem volt egyszerű hétvégém...
Szombaton a férjem családjához mentünk látogatóba, hiszen valamelyest enyhültek a karantén szabályok, így már az édesanyját is meg tudtuk látogatni. Szombaton oda-vissza kb. 200 km-t vezettem, ami egyáltalán nem megterhelő, kivéve, ha az autópályán haladsz olyan felhőszakadásba, ahol a látótávolság szinte nulla.

Én így jártam. 
Az autóbaleset óta is vezetek, nem félek, de valamelyest változtattam a stílusomon és "kényelmesre" vettem a figurát, vagyis kiszemelek egy viszonylag jó tempóba haladó járművet és beállok mögé. Nagyon kényelmes. Most is így tettem, egészen addig, míg az előttem haladók mind félre nem húzódtak a leálló sávba. 
Ekkor egy kis gombóc lett a gyomromba, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Leálljak én is? Vagy inkább haladjak tovább? A motorosok mind (már aki befért) a felüljárók alá álltak le, a kamionok meg a leálló sávba. De tényleg szinte nem lehetett látni, mert annyira zuhogott az eső. Viszont az is eszembe jutott, hogy a leállósáv veszélyes, és ha le is kell húzódni, érdemes minél előbb elhagyni a járművet. Nos végül úgy döntöttem, hogy nem állok félre, hanem próbálok kijutni ebből a helyzetből, ezért a külső sávban igyekeztem haladni. Páran beálltak mögém és követtek. Pedig utálok a sor elején haladni :) De végül Cegléd előtt pár kilométerrel kiértünk a csapadékzónából. 
Másnap pedig Orfűre vittem a fiam, Spartan Race versenyre, ami valamivel több, mint 400 km oda-vissza.

Ez a nap nekem is küzdelmesre sikeredett, még úgy is, hogy nem is indultam a megmérettetésen.
Előző nap mindent elterveztünk, rászámoltunk kb. fél órát, hogy kényelmesen odaértünk. Csak éppen azzal nem számoltunk, hogy teljes útzár lesz egy baleset miatt, ami veszélybe sodorja az egész napot.
Terv szerint haladtunk egészen Dunaföldvárig, ahol teljes útzár volt, mert egy motoros fékezés nélkül, egy mezőgazdasági munkagépnek ütközött, és a motor vezetője a helyszínen életét vesztette, ezért a 6-os főutat teljes szélességében lezárták.

Megviseltek a történtek, de sürgetett az idő, megoldást kellett találni, hogy eljussunk Orfűre. Már napokkal előtte vacilláltam, hogy melyik úton menjek? Dunaföldvár felé vagy Soltvadkert felé? Sajnos rosszul döntöttem, de ezt nem tudhattuk előre. 
Amikor a rendőr visszafordított minket, a GPS mondta az utat. Csakhogy rövid kerülő után ismét visszavitt minket a 6-os útra, és megint ott kötöttünk ki a balesetnél. Ekkor már ideges voltam. Tudtam, hogy a fél óra vészesen fogy, amit rászámoltam az odaérésre, sőt talán már késésbe is voltunk. Hiába próbáltam más útvonalat keresni, nem adott más lehetőséget a navigáció. (Persze ez azért történt, mert a fizetős utak nem voltak elérhetővé téve, csak ez akkor még nem jutott eszembe.) De igyekeztem megoldani a helyzetet, megkerestük a legközelebbi benzinkutat, ahol "szőke nősen" bementem és segítséget kértem. 
Elmondtam, hogy Pécsre (Orfűre) tartunk, de a 6-os le van zárva, segítsenek már, hogy merre lehet még elmenni??? Tanácstalanul néztek, mert ők is csak ezt az utat ismerték, de egyszer csak fény gyúlt, majd a következő kérdés merült fel: "pályamatrica van?" Erre én: "még nincs, de ha az a megoldás, már fizetem is." Ez volt a megoldás. M6 autópálya. 
A probléma az volt csupán, hogy a pályán jóval hosszabb az út. Nem a távolság volt a baj, hanem az, hogy már így is késésbe voltunk...
Fel kellett hát tennem magamnak a kérdést: elkésünk vagy jobban rálépek a gázra, mint lehetne? Ez a látott baleset után nem biztos, hogy logikus döntés, de az utóbbi mellett döntöttem.  

(Na jó, ennyire azért nem nyomtam neki, kicsit haladtuk meg a 150-et, többet nem mertem... :) Ennek köszönhetően sikerült is odaérni, bár csupán 8 perccel a verseny indulása előtt. Akkor még a fiam nem volt átöltözve, a cucca a csomagtartóba volt. A bejárathoz legközelebbi parkolóba próbáltam megállni, hogy 2 perc alatt átöltözzön és még legyen 6 perce besprintelni a regisztrációhoz és még a rajthoz is odaérjen. De amint be akartam fordulni, egy rendőr elém állt és azt mondta, hogy a parkoló le van zárva, nem hajthatok be.

Ekkor nagyon udvariasan, de határozottan, mint egy anyatigris rázendítettem, hogy 3 órája utazunk, út közben teljes útzár volt baleset miatt, ezért késésbe vagyunk, és a fiamnak még át kell öltöznie, mert mindjárt indul a versenye... Még a végére se értem a mondandómnak, már mutatta, hogy menjek csak, "de csak amíg átöltözik a gyerek!"

Ezen is túl voltunk, bár rizikós volt, hogy a regisztráció miatt vajon odaér-e a rajthoz?
Futott szegény, de pár perc múlva nagyon szomorúan és dühösen jött vissza. Bevágta az autóba a papírokat és csak annyit mondott, "indulhatunk haza!" Nagyon ideges volt, alig tudtam kiszedni belőle, hogy mi történt? Dúlva-fúlva elmesélte, hogy a kesztyűtartóból a nagy rohanásba nem azt a papírt vitte magával, amit kellett volna. A parkolótól a regisztráció kb. 800 méter, és még onnan pár száz méter a rajt. De így már semmi esélye, mert már elindult a mezőny, ahová regisztrált. 
A szívem szakadt meg majdnem, úgy sajnáltam. 
Nem kevés pénzt és energiát fektetett bele, hogy itt lehessen. És most ez az egész szertefoszlik? 
Hetente többször járt edzeni, a nevezés is több, mint húszezer volt, arról már nem is beszélve, hogy teletankoltam a kocsit, vettem pályamatricát, három órát vezettem, és hiába??? És nem a pénzt sajnáltam, hanem a fiamat. Olyan tehetetlennek éreztem magam, és ez mérhetetlen szomorúsággal töltött el.
Nem sok esélyt láttam rá, de próbáltam megnyugtatni és meggyőzni arról, hogy tegyen egy próbát, vegye magához a regisztrációhoz szükséges papírokat, menjen oda, mondja el, hogy baleset miatt késtünk, és van-e valami megoldás (kiskapu) esetleg, hogy elinduljon? Legfeljebb jóval több lesz a mért ideje, mint a többieknek, akik időbe indultak... 
Morgott, csapkodott, és csak azt ismételgette, hogy nem érdekli az egész, üljünk be a kocsiba és induljunk! De csak addig győzködtem, kérleltem, hogy csak a kedvemért próbálja meg, hogy  végül dühösen magához vette a papírt és elindul. Én meg a kocsiba mantráztam, hogy "csak sikerüljön". Eltelt már vagy 20 perc, és kezdtem megnyugodni, de ekkor megláttam ismét a fiam. Kivert a víz, mert nyilvánvaló volt, hogy ha itt van, akkor nyilván nem indulhatott a többiek után...
Gyors léptekkel közeledett, majd megkért, hogy kenjem be naptejjel és fújjam le kullancsriasztóval. Megkönnyebbültem. Ekkor elkezdte mondani, hogy az utolsó csapatba át tudták tenni, ami 11.45-kor indul. Ránéztem az órára és két dolog jutott eszembe. Délbe 40 fokba indulni a tűző napon..., hát nem éppen irigylésre méltó, a másik meg, hogy úristen, még 15 perc és indul a mezőnye. 
Boldog voltam! Milyen jó, hogy nem hagytam annyiba... Milyen jó, hogy meg tudtam győzni, hogy nem ültünk kocsiba és indultunk haza dolgunk végezetlenül.
Aztán már csak vártam és vártam, hogy feltűnjön a vizes akadálynál. Az a pálya vége előtt kb. 1 km-el volt. Ott még át kellett mászni egy akadályon és marha meredek úton befutni az erdőbe, majd a végén még pár akadály a cél előtt.
A szemem már nem éppen a legjobb, de a tó túlpartjáról felismertem és odafutottam a parthoz, vártam, hogy kijöjjön a vízből és biztassam egy kicsit. 
Amint meglátott elmosolyodott, és melegség öntötte el a lelkem, mert a fiam sokakkal ellentétbe még itt is sprintelt, nem vánszorgott, igyekezett a legjobb formáját hozni, a történtek ellenére is. Amikor az erdőbe befutott én is igyekeztem, hogy a finisnél várni tudjam. Olyan büszke voltam rá, mikor beért. Még a végét is megnyomta. És mosolygott!
Hazafelé az úton beszélgettünk és arra jutottunk, hogy jobb lett volna simán, problémák nélkül megúszni ezt a napot, de minden jó, ha a vége jó, mert egy harcos, egy SPARTAN, nem adja fel!!!
Ami még érdekes volt, az a Pécs-Orfű szerpentin. Néha akkora kanyarok voltak, hogy szinte beleszédültem. Jó, mondjuk elég nyomi vagyok, hiszen a körhintát se bírom. Mondtam is a fiamnak, hogy bakker, remélem hamar kiérünk innen, mert már szédülök :) Erre Ő: hát én is :) Na, legalább valamibe hasonlít rám a gyerek... 

Spártán túl

Tegnap volt a fiam debütálása a Spartan Race-n.

 

 

Mondjuk az nem jött éppen jól, hogy pont aznap reggel kellett az órát előre állítani egy órával, így kevesebbet alhattunk. Reggel 8-kor terveztem az indulást, ami ugye előző nap még csak reggel 7 lett volna... Sejtettem, hogy a tervezés és a kivitelezés nem lesz azonos. A fiam ugyanis nem szokott elkészülni időben. És ez alól a tegnapi nap sem volt kivétel. Aztán amint elindultunk, még lemostuk a kocsit, aztán eszébe jutott, hogy még kellene zsebkendő, meg a magnézium tablettáját se vette be...

Ezért már 9 óra is elmúlt, mire elhagytunk a várost. Mivel az M5-M0 átépítés miatt le volt zárva egy részen, így inkább más útvonalat választottunk, ami nem is volt rossz, csak ugye nem pálya, tehát a sebesség rovására ment. Így történt, hogy az odavezető kb.250 kilométert 3 és fél óra alatt sikerült teljesíteni. Amint megérkeztünk Nagykanizsára, akkor szembesültünk vele, hogy a verseny környéke le van zárva és sok száz méteres körben egy talpalattnyi parkoló sincs. A rendőr, aki a lezárásnál álldogát, annyit mondott, hogy menjünk csak tovább és talán valahol a Spar áruháznál lesz parkoló.. Ühüm... Csak hol a francba van a Spar parkoló? Mert most járunk itt először, fogalmunk sincs róla, hogy merre lehet. Ráadásul, mondta mindezt egy körforgalomba, ahol több kijárat is volt..

De mit tesz ilyenkor egy anya? Hát megoldást keres. Én bizony nem tudom mitől vezérelve, de találtam olyan helyet, ahol bár nem éppen ideális volt a parkolás, de kit érdekel, ha a gyereknek nemsokára kezdődik a versenye?

Megoldottam!

A hely gyönyörű volt, rengeteg ember hömpölygött, több, mint 10.000 induló volt a versenyen. Mondjuk ehhez képest nem igazán hallottam róla se a rádióba, se a tv-be. Pedig ha ennyi ember elmenne egy focimeccsre, az már biztos hír lenne.

Nem volt semmi gond, egészen addig amíg el nem kezdődött a verseny előtti bemelegítés. Hirtelen azt láttam, hogy a fiam (aki egyébként is fehér bőrű) elsápad és karikásak lesznek a szemei. Odafutottam hozzá, hogy "baj van, rosszul vagy?" De azt mondta, hogy minden OK. Persze láttam hogy nem. De végül a rajthoz szólították őket, és elindult. (Mint utólag kiderült, csak az izgalom miatt volt mindez.)

Innen kezdődött a gyomorgörcsöm. Persze ezt nem vallottam be neki, és nem is fogom. Azt mantráztam, hogy nem lesz semmi baj, nem töri össze magát, és ügyes lesz!

És így is lett!

Viszonylag jó idővel 1 óra 20 perc alatt teljesítette a távot és a 20 akadályt :) 

Boldog volt, teli adrenalinnal! Átvette az érmét és a megérdemelt "FINISHER" pólót.

Teli élményekkel indultunk hazafelé, és a nagy élménybeszámoló után hazafelé el is aludt. Nem sokkal az előtt ébredt, hogy hazaértünk, este 8 körül.

Most úgy néz ki, hogy a fiam Spartan függő lesz. Már a következő versenyt tervezi, szervezi, és készül rá!

De inkább ez legyen a függősége, mint az ital vagy a drogok!

Nem?

DE!!!

És hogy mi is ez a verseny? Én úgy fogalmaznám meg, hogy olyan játék/küzdelem/erőpróba, melyet azok a felnőttek csinálnak, akik valahol mélyen gyerekek maradtak... Imádnak sárban hemperegni, traktor gumikkal játszani, tüzeskedni, rosszalkodni és olyan dolgokat csinálni, amit egyébként egy sima hétköznap nem tennének :) 

Ilyeneket: 

 

“This is Spartaaaa”

vagyis Spartan Race

Nem, nem nekem gurult el a gyógyszerem. A fiam vette a fejébe, hogy ha már leszokott a cigiről és nekifogott az egészséges életmódnak, akkor ne csak úgy eljárjon a konditerembe, hanem legyen valami célja.

Nos nem aprózta el, egyből a Spartan Race-t nézte ki magának. Ezzel önmagában még nem lenne baj, de azért azt már kissé túlzásnak tartom, hogy a március végén lévő eseményre jelentkezett. Szerintem több felkészülési időre lenne szükség... De Ő megvan róla győződve, hogy menni fog neki.

Én meg mit is tehetnék, mint támogatom, biztatom, elmegyek vele a szükséges felszereléseket megvenni, hurcibálom edzésre, a lehetőségekhez képest minél olcsóbban próbálok szerezni gps-es futóórát, ilyesmi.

Ő meg beletesz mindent, munka után megy terepre futni, utána köredzésre, stb. Nem is tudom, hogy el akarok-e majd menni megnézni, amint szenved?

Nyilván ha nem történik majd valami malőr, akkor be fog érni a célba, és  bármilyen fáradtan is teszi majd, gondolom, hogy megerősíti majd lelkileg.

De szenvedni látni a gyerekemet nem éppen akarom, még akkor se, ha a végén legyőzi magát és célba ér. Ezért jelenleg azt gondolom, ha nem én leszek a sofőrje, akkor nem megyek. De ki tudja, mert közbe meg szeretném biztatni, megsimogatni a saras buksiját, vagy csak egyszerűen átölelni. A nézőknek egyébként ingyenes a részvétel. Persze gondolom a dagonyába senki se menne pénzért.

Már fent van a holnapon az indulók között.

A honlap szerint a 14 órakor induló versenyen fog részt venni. Ez szerintem gáz, szerinte meg buli. Mert ugye reggel még nincs nagy dagonya, pocsolya, azt az indulok gerjesztik. Délutánra már egy sártenger lesz az egész...

Aki nem tudja, annak elmondom, hogy a Spartan Race egy különleges akadályverseny, ahol nem éppen a táv hosszúsága adja a  nehézséget, hanem azok a feladatok, melyeket a verseny során le kell küzdeni. A távon belül 20 akadály van, mely 2 órán belül teljesíthető.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy katonai akadálypályán, katonai jellegű akadályokkal lebonyolított futóverseny, ahol extrém körülmények között, sárban, vízben, komoly akadályok vannak, melyek mind mentálisan, mind fizikailag megterhelőek.

Jaaaaa! És mindezért még kb. 20.000. Ft.-ot fizetett is, hogy ott lehessen. Nem beszélve az egyéb járulékos költségekről.

 

Csak néhány kép: