Nem hazudtolom meg magam...

avagy igyekszem alkalmazkodni a helyzethez.

A foglalkozási szocializáció azt jelenti, hogy elsajátítjuk a foglalkozási szerepet jelentő viselkedési formákat, vagyis megtanuljuk, hogyan viselkedjünk az adott pozícióban.

Eleinte nehezen ment, de mára egész belejöttem.

Megszoktam, hogy nem tölti ki az egész munkaidőmet a tényleges munkavégzés.

Megszoktam, hogy délután kimegyek és ebédelek, aztán kávézok mielőtt visszajövök "dolgozni".

Eleinte zavart ez a sok "kihasználatlan idő", de mára már igyekszem megtalálni azokat a hasznos dolgokat, melyek örömet okoznak és a munkahelyen is rendelkezésemre állnak. Pl. online olvasok olyan könyveket, melyeket eddig kölcsönkértem vagy könyvtárból kölcsönöztem. Így végre van időm olvasni, és örömmel tölt el.

Eleinte zavart, és nem is tudtam, hogyan kommunikáljam a volt munkatársaimnak a helyzetet, mikor arról érdeklődtek, "milyen az új munka"? Gondolkodtam, hogy elmondjam-e egyáltalán nekik, bizony fele annyit se dolgozok, mint ők. Aztán nem kerteltem, tudomásukra hoztam, mert semmiképp se szerettem volna "nagyítani", hogy milyen rossz nekem..., hozzátéve, hogy ezért ne utáljanak, hiszen nem én akartam ezt a munkát, a körülmények miatt alakult így a helyzet.

A jelenlegi munkatársaim tekintetében még mindig tartom a véleményem, hogy messze nem olyan jó csapat, mint a korábbi kollégák, de úgy tűnik, hogy nincs gond a beilleszkedéssel.

Ma pl. konkrétan megkérdezték tőlem, hogy mit csináltam a szobatársammal, mert általában olyan szokott lenni, mint a vakbélgyulladás, ma meg hallották, hogy velem vihogott.

Igazából semmi mást nem tettem, mint magam adtam.

És mi volt a vihogás tárgya konkrétan???

Nos az egyáltalán nem vicces!!! (Egyébként de :), mégis az!

Az egyik férfi beteg anamnézisébe az alábbiak voltak leírva:

Baleset során a beteg jobb csiklója sérült. - Ezen kifakadtam. - Hogyan történhetett ilyen??? Férfi létére??? Jobb csikló???

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csupán egy elírás! De mekkora!

Persze ez még nem a beteg jelenlétében történt, hanem amikor az előzményeket tanulmányoztuk.

Szerencsére!

Elég kínos lett volna a beteg előtt, és nem is tudom, hogy akkor mennyire tudtam volna visszafogni a nevetésem, vagy visítva rohantam volna ki a szobából...

Visszatérve az anamnézisre. A terápiás javaslat ez volt: gipsz sín javasolt. 

És azt mégis hogyan???

Miképp???

Vizuális típus vagyok, de elképzelni se tudom vagy inkább nem akarom!

Tegnapra is jutott mókás helyzet. Akkor a beteg magyarázkodni kezdett, hogy még nincs meg minden lelete, mert még másnap megy asztrológushoz :) 

Nahát!

Az asztrológus is ad leletet??? 

Nyilván nem, csak szegény beteg nem tudta megjegyezni vagy kimondani, hogy gasztroenterológus. Így egyszerűbb volt neki, hogy asztrológus. 

Minden napra jut valami hasonló. Azt hiszem nyitok egy füzetet és abba jegyzem az ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemeket.