avagy tiszta szívemből mondom, hogy a kollégák hiányozni fognak

A hangsúly a kollégákon van. Ők valóban hiányozni fognak. Még akkor is, ha néha, hangsúlyozom NÉHA :) egyikük-másikuk az agyamra ment az értetlenségével, az állandó panaszkodásával vagy éppen azzal, hogy a butasága szorgalommal párosult. Mert azért lássuk be, hogy ha az ostobaság szorgalommal párosul, nos az valóban pusztító tud lenni. :)

DE 

És ez a de a lényeg. Jó emberek, akikkel a "rossz munka" ellenére is lehetett együtt dolgozni. Elfogadtak, befogadtak, elviseltek, némelyek pedig még olyan elvetemültek is voltak, hogy akár kedveltek is :) 

És ha visszaemlékezek az elmúlt évekre, akkor azt kell megállapítanom, hogy bizony jó csapat voltunk.

A búcsúztatómon az Igazgató Asszony hangja is elcsuklott és kis híja volt, hogy könnyezzen. Annyira meglepett ezzel, (hiszen karakán, erős nő), hogy zavaromba átöleltem és adtam neki két puszit. A kedvenc kolléganőm pedig nem bírta visszatartani, és sírt. Imádom Őt (is). Hiányozni fog. Mondjuk vele még szerintem fogok találkozni, beszélni (remélem). 

Aztán még másik két kolléga is elbúcsúzott tőlem egyénileg. Nagyon megleptek, mert őszintén mondom, hogy egyáltalán nem számítottam rá. Sőt ezért egy kicsit lelkiismeret furdalásom is van, mert valahogy viszonoznom kellett volna. Nem jut más jelző most eszembe, csak az, hogy annyira cukik. Nem vártam és eszembe se volt, hogy külön elköszönnek tőlem. 

Ezért mikor hazafelé jöttem, azon gondolkodtam, hogy valójában nekem még mindig önértékelési problémáim vannak. Nem tudom elhinni, hogy szerethető vagyok. Nyilván ezért vagyok néha olyan, mint a smirgli, és bizonyára mindez visszavezethető a gyerekkoromra, de ebbe itt és most nem akarok belemenni. De ezek az emberek őszintének tűntek. Nem volt érdekük, hogy megjátsszák magukat. Ha pedig valóban őszinték és szerettek, akkor szerethető vagyok! El kéne már hinnem.

Aztán itt a következő DE...

DE majd meglátom az új munkahelyen, hogy valóban szerethető vagyok? Majd ott kiderül. Aztán meg azon gondolkodtam, hogy valójában az eddigi munkahelyeimen mindenhol szerettek. Igaz eleinte voltak kisebb feszkók, de ezeket gyakran én generáltam.

És ismét itt egy DE

De talán így negyven felett már csak benőtt a fejem lágya és megtanultam, hogy nem kell feszülgetni, jól kell viselkedni (legalább is az elején), amíg a munkámmal el nem érem, hogy az új helyen is befogadjanak, elfogadjanak, esetleg kedveljenek. 

Ja, és kaptam ajándékot is. Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen szegény az eklézsia. De amit adtak azt szívből adták. Ha semmit sem kaptam volna, csak azt a sok jó szót, azt hiszem azzal is elégedett lennék.

TÉNYLEG

ŐSZINTÉN

A bögre tartalma meg lett dézsmálva :)

Ez pedig a legnagyobb meglepetés, amire aztán tényleg nem számítottam. R. Tóth Rozál festmény. Mindig is ilyet szerettem volna ha elköszönök, de a művésznő nem túl régen meghalt. Így esélytelen volt a dolog. De amint látszik, mégse. Kezdem azt  hinni, hogy valóban van abban valami, hogy amit nagyon akarok, azt megkapom. Nem biztos, hogy úgy ahogy elképzeltem, de a végeredmény a lényeg. :) 

Ezek pedig kézzel készített ajándéktárgyak. Két elefánt (kulcstartó), akiknek felfelé áll az ormányuk, hiszen így szerencsét hoznak és egy szintén kézzel készített fényképkeret, gombokkal kirakva :) És egy gépkocsi nyereménybetétkönyv.

Megosztás a facebookon