avagy jól mennek a dolgok, de mindig van valami...

Régen nagyon utáltam, mikor azt kérdezték tőlem, hogy mit mondjak először??? A jó vagy a rossz hírt??? Mert ki szeret rossz hírt hallani??? Akár az elején, akár a végén. De mégis valamiét először a rossz híren szerettem túl lenni. 

Nos először én is a rossz hírt osztom meg. A férjem a szabadságom második napjának kora reggelén rosszul lett a munkahelyén. Megmondom őszintén, nem vettem komolyan, mert nem látszott, hogy rosszul van, ráadásul úgy gondoltam, ha annyira rosszul lett, mint ahogy előadja, akkor miért nem mentőt hívtak hozzá a munkahelyre? Mert nem hívtak, hanem a céges kocsival hazahozták. Először még az is megfordult a fejembe, hogy biztos nincs kedve ebbe a nagy melegbe dolgozni, ezért jött haza. Ezért amikor elkezdett panaszkodni, hogy rosszul lett, és kísérjem be az ügyeletre, hát először "elhajtottam", hogy menjen csak egyedül, mert én semmi baját nem látok... De ami fura volt, hogy valóban készülődött és el is ment. Tudom egy rusnya állat vagyok, de még az is megfordult a fejembe, hogy talán nem is az ügyeletre megy... :) Nem, semmi rosszra nem gondoltam, csak arra, hogy esetleg inkább elmegy sétálni, csak hagyjam békén a kioktatással. Mert ugye, még háziorvosa se volt amióta ideköltöztünk, az pedig kérem szépen kb. 15 évvel ezelőtt történt. Bizony! 15 éve nem látta orvos!!! Vagyis az üzemorvos elvileg valamikor 2-3 éve... Szóval eszembe sem volt, hogy baj lehet. 

Elindult hát itthonról, elvileg az ügyeletre... Aztán nem túl sok idő múlva csörgött a telefon. A férjem volt, azt mondta, hogy 230 a vérnyomása, bent tartják a kórházba egyelőre, de azt mondta az orvos, ha le tudják vinni 140-re, akkor hazaengedik.

Szégyelltem magam. De tényleg! Romboltam be hozzá. És tényleg ott volt, karján a kórházi szalag, lesápadva, stb. Kapott gyógyszert és óránként mérték a vérnyomását, hátha lemegy 140-re és akkor hazamehet. De végül nem ment le, és délután 160-as vérnyomással kidobták a kórházból a sürgősségiről.

Aztán a másik rossz hír, hogy nem úgy telik a "szabadságom", mint ahogy elterveztem, ( ezzel jár a jobb munka), hogy folyamatosan valamilyen papírt intézek a felvételhez. Úgy járok már a NYUFIG-ba jogviszony igazolás miatt és a NAV-ba a vagyonnyilatkozathoz szükséges adatokért, mintha hazajárnék. Szerencsére nagyon kedves és segítőkész ügyintézőket fogtam ki, de még mindig nincs vége az ügyintézésnek. Az egész család 5 évre visszamenőleges jövedelmét még meghatalmazással ez után tudom csak megszerezni. Persze ez sem egyből fog menni, mert bár nagyon készséges volt a hölgy, de előre jelezte, hogy amikor visszaviszem a kitöltött nyomtatványokat, meghatalmazásokat, akkor nem kapom meg egyből az adatokat... Vagy visszamegyek értük egy másik alkalommal, vagy kipostázzák. Nos azt hiszem, hogy inkább visszamegyek. Már úgyis mindegy. A "szabadságom" ügyintézéssel és orvoshoz járkálással telik. Mert ugye a férjemet hirtelen száz felé küldték, én meg kísérem, hiszem már a kórházi szagtól is rosszul van, képes összeesni, és akkor még nem beszéltem ugye a vérvételről, amire alig tudtam elvonszolni, mert már egy nappal előtte attól stresszelt, hogy hány decit fognak tőle venni? És milyen ciki ha összeesik, stb. Szóval tiszta para minden vizsgálattól, amiből pedig most aztán kijut bőven. Bepótolhatja az elmúlt évek kihagyását. 

De azért van jó is minden rosszban. Például az, hogy kiderült a betegség, és nem agyvérzés lett belőle. Aztán meg az is, hogy nagyon próbál egészségesen élni azóta. Egy korty kávét sem iszik (nem tudom, hogy bírja, azt hiszem a kávéról nehezen tudnék lemondani), egy korty sört sem munka után, próbál egészséges ételeket enni, és több időt tölteni velünk. A vérnyomását rendszeresen méri, és mivel "sakkban tartom", írja is egy erre kialakított kiskönyvben. 

További jó hír, hogy a lányomat előléptették a munkahelyén. Korábban írtam, hogy megpályázta a csoportvezető operátor (vagy valami hasonló) pozíciót még júniusba. Aztán már pletykákból hallotta, hogy nem Ő fogja megkapni az állást (pedig olyan motivációs levelet rittyentettünk, hogy csak na!), hanem egy olyan kollégája, akivel nem annyira kedvelik egymást. Itthon már azon kattogott, hogy felmond. Én próbáltam nyugtatni, hogy várja meg először a hivatalos bejelentést, és keressen másik állást mielőtt felmond...

Aztán egyik nap jött hazafelé, fülig érő mosollyal. Nem Ő lett a csoportvezető, viszont sokkal jobban járt, mert meós lett, ami azt jelenti, hogy külön irodája van, ahol egyedül van, nem kell a gépeknél állnia, több a fizetése, és sokkal jobb állás, mint amit eredetileg pályázott. (Csak jól sikerült az a motivációs levél :) 

Július 1-től kapta meg az állást, és csak az én lányom no! Már az első hónapban olyat produkált, amit a többi meósnak eddig még egyszer sem sikerült. Már az első hónapban úgy csinálta a munkáját, hogy egyetlen reklamációja sem volt. Ami azt jelenti, hogy a fizetésén kívül, még prémiumot is fog kapni. Ez ugyanis akkor jár, ha az adott hónapban nincs reklamáció. Ez még senkinek sem sikerült eddig, úgyhogy nem is gondolta, hogy a prémium az valós dolog. De neki elsőre összejött! Büszke vagyok rá! Tudom, hogy nem egy atomfizikus, vagy szívsebész, de amit csinál azt jól csinálja, és halad is előre. Egy anya ennek is örül. Legalább is én örülök. 

A fiamnál is van előrelépés, bár ez nem jár fizetésemeléssel, de ugye Ő is az "én fiam"! A főnöke nagyon meg van elégedve vele, ezért megtette a helyettesének. Ez csak pozíció, de akkor is büszke vagyok rá (is)!

Szóval úgy tűnik, hogy munka téren a család lépett egyet előre (a férjem kivételével), de ki tudja... Neki is ott volt a fejébe megint, hogy kimegy Németországba, folyamatba is volt a dolog intézése, de így most a betegsége közbeszólt. A pénzt amit ott kereshetne, no hazudnék ha azt mondanám, hogy nem sajnálom, de az egészség most többet ér! 

 

Megosztás a facebookon