A mai napomat legjobban ezzel a jelzővel tudom jellemezni: felemás. 

Reggel azzal indult a dolog, hogy meg voltam róla győződve, hogy ma szerda van. Nem tudom melyik nap esett ki a tudatomból a héten, de amint beléptem a munkahelyi programba, ott szembesültem vele, hogy bizony csütörtök van. Ez jó hír, még akkor is, ha szombat is munkanap.  

Aztán nem sokkal később jött egy kis "hidegzuhany". Amint mondtam, itt bizony nincs összetartás, némely kollégák egyenesen utaznak arra, hogy egymásnak beszólogassanak. A történet röviden: munkaidő végén, amint elkészülnek a komplex minősítések, az asszisztensek áthozzák, hogy szakértőként alá tudjuk írni. De előfordul az is, hogy amikor mi visszük át az általunk készített minősítéseket és javaslatokat, akkor alá is írjuk ezeket, már ha addigra készen vannak. Eddig ezzel nem is volt probléma, de ma az egyik "nagy hatalmú" asszisztens szóvá tette, hogy nem írtam alá tegnap a nála lévő papírokat és e miatt nem tud haladni a dolgával. Én fel se fogtam szinte még a dolgot (és gondoltam, hogy akkor megyek és aláírom), de erre máris lecsapott a szobatársam, hogy "ha áthozná aláírásra, akkor tudna haladni, nem kell itt beszólogatni!" A bizottság tagjai az orvosok és a szakértők, az asszisztensek dolga pedig, hogy a bizottságot "kiszolgálják". Én csak lestem... Mi van? Most tényleg egy ilyen semmiség miatt esnek egymásnak? Próbáltam lenyugtatni őket, de rájöttem, hogy igazából nem is az aláírásról van szó, hanem a kettejük harcáról.

Igyekeztem félbeszakítani őket, és felajánlottam, hogy most azonnal aláírom! De meglepetésemre a válasz nem az volt amire vártam, hogy OK, hanem az, hogy vizsgálatok folynak délelőtt, ezért majd írjam alá utána. Én ezzel lezártnak tartottam a dolgot, de ezek ketten továbbra is nyírták egymást. Az asszisztens "büntetve” a szobatársamat, akit csak lehetett átküldött hozzánk vizsgálatra, hogy minél több dolgunk legyen. A szobatársam meg viszonzásként a tőlük érkező betegek dokumentációját legutoljára csinálta meg, ezzel is hátráltatva azt, hogy haladni tudjon.  

Én azért amint lehetett aláírtam a papírokat, és mondtam a kolléganőnek, hogy ha véletlenül valami oknál fogva előfordulna legközelebb, hogy elmarad valami aláírni való, akkor szóljon nyugodtan, jövök és aláírom. Viccesen hozzátettem, hogy nincs semmi "sztárallűröm", nekem nem kell, hogy a helyembe hozza, csak szóljon! Értette a dolgot, nevetett és hozzátette: hogy nem nekem szólt ám a dolog! Megnyugtattam, hogy pontosan értettem, éreztem. Aztán elkezdte kérdezgetni, hogy hogyan bírok a szobatársammal együtt dolgozni? Mert elmondása szerint őt a látványa is kiborítja. Megbeszéltük, hogy nekem ez nem okoz gondot, én jól kijövök vele, neki meg csak annyi időt kell a szobánkba tölteni, amíg behozza a betegek papírjait. A beszélgetés során kiderült, hogy velem tényleg semmi baja, de én az ő konfliktusukon nem tudok segíteni. Látszólag pedig egyikőjük se akar ezen változtatni, ezért továbbra is utálni fogják egymást.  

Aztán délután a főnököm személyesen jött le hozzám (pedig marha sok dolga van), hogy megbeszélje velem, mikor szeretném kivenni a még meglévő 14 nap szabadságomat. Ez nagyon fura nekem, mert eddig ez pont fordítva történt. Itt meg a főnök jön helyembe??? De furi. De a szobatársam felvilágosított, hogy szokjak hozzá, én már nem csak egy kis ügyintéző vagyok, hanem szakértő! És ahhoz, hogy előre tudjanak tervezni, fontos tudniuk, hogy mikor leszek és mikor nem. Én ehhez nem tudok hozzászokni. Én továbbra is ugyanaz vagyok, aki voltam. Én továbbra sem érzem, hogy egy fikarcnyival is több lennék attól, hogy szakértői pozícióba vagyok. Sőőőőőőőőt! Szerintem pont az a probléma, ha valaki azt gondolja, attól több lesz, hogy valami titulusa van. Hát nem! Attól még pont ugyanolyan, mint bárki más. Vagy ha mégse marad ugyanolyan, akkor ott bizony baj van! 

Hazafelé jövet pedig majdnem sikerült egy balesetet okoznom.

Egy forgalmas kereszteződésbe, ahol nem nekem volt elsőbbségem, ráadásul még balra nagy ívbe is akartam fordulni. Nem is lett volna ezzel baj, csak a velem szembe lévő úton egy kocsi "bénázott". Amikor végre már mi mehettünk volna (úgy értem először ő, mert egyenesen jött volna, aztán én balra, akkor lefulladt, majd nem indult el.) Én fogtam magam, és mivel láttam, hogy nem jön senki és hiába lenne neki elsőbbsége, ő se indul, hát én gázt adtam és indultam. De valahogy sikerült neki a lefulladt kocsit beindítani és ő is elindult. Szerencsére nem találkoztunk össze, de nem sok híja volt. És bizony hiába ő volt az, aki bénázott, nem indult stb., mégis neki volt elsőbbsége, tehát ha "találkozunk", akkor én lettem volna a hunyó. Ezen gondolkoztam jó sokáig, hogy bizony nem is olyan nehéz ám belecsúszni egy balesetbe. És megállapítottam, hogy sokkal türelmesebbnek kell lennem vezetés közbe. Én is sokszor lefulladtam, amikor tanultam vezetni... Az is lehet, hogy szegény dízel autón tanult, most meg benzinest vezet, és ez gondot okozhat. Ha másnak van elsőbbsége, akkor meg kell adnom még akkor is, ha látszólag ez sok elpazarolt idő. Mert az a pár perc plusz még mindig megéri, hogy mindenki épségbe hazaérjen. 

Aztán amint hazaértem, akkor egy üzenet várt a facén: A Lakberinfo.hu Lakberendezési Magazin és az Otthon Design Ősz közös nyereményjátéka lezárult. Kisorsoltuk a NYERTESEKET, és örömmel értesítjük, hogy Ön IS NYERT egy páros belépőjegyet a kiállításra. A páros belépőket a Hungexpo III-as kapujánál az Info pultnál lehet átvenni és hivatkozni kell a Lakberinfo.hu Facebook Nyereményjátékára. Kellemes kikapcsolódást kívánunk! Üdvözlettel: -- Harsányi Gábor főszerkesztő 

Ez szuper! A lányom akart menni, mert ugye az új lakás berendezése még megoldandó feladat számukra.  

Jó lenne, ha a következő napokban már csak pozitív lenne a napi mérleg. Remélem úgy lesz. Én amit lehet megteszek ennek érdekébe. Óvatosabban vezetek, nem állok bele felesleges konfliktusokba a munkahelyen és továbbra is igyekszem jó kapcsolatot ápolni a kollégákkal, már amennyire hagyják, amennyire lehet, akikkel lehet :).