Régen a gyermekeim születését követően (húszon éve) nem jártam strandra, mert nem csak kövér voltam hanem gátlásos is.

Nem csak az tartott vissza, hogy fehér volt a bőröm (apósom szerint nyúltápos voltam), hanem az is, hogy mit szólnak az emberek? Biztos összesúgnak majd a hátam mögött, mondván ennek aztán egy doboz naptej sem elég a testére.

Aztán persze még rémálmaimban az is felvetődött bennem, hogy paranoiásan rettegtem a pillanattól amikor majd kimászok a habokból, megpihenek a medence szélén esetleg elszundítok a fűbe leterített pléden és arra ébredek, hogy néhány Greenpeace aktivista tuszkol vissza a vízbe és ott serte-pertél a híradó stábja vagy a Fókusz, hogy felvegyék amint a partra vetett bálnát ismét visszajuttatják a vízbe...

De ez aztán változott!

Mielőtt még bárki azt hinné, hogy lefogytam és a szoláriumnak köszönhetően szép barna bőrre tettem volna szert, nos azt el kell hogy keserítsem. Nem, nem ez történt. Egyszerűen csak az, hogy a gyermekeim boldogsága, az ahogy a strandon önfeledten lubickoltak többet jelentett számomra, mint az, hogy mit szólnak az emberek. És ez azóta is megmaradt. Most már lesz.rom, hogy mit gondolnak az emberek, mert az a véleményem, hogy aki azzal van elfoglalva, hogy engem nézeget és minősít (egyébként milyen alapon?) annak valójában saját magával van valamilyen problémája.

Odáig jutottam, hogy nem akarok már másoknak megfelelni, úgyhogy járok rendszeresen uszodába. Legutóbb két napja voltam. És imádtam. (Persze elaludni nem mertem, de nem a fenti félelmem miatt, sokkal inkább azért, nehogy leégjek, továbbá mert a napozóágyon nem is tudtam...)

Amúgy valamiért most jól vagyok. Hogy mi az oka? Nem tudom! A hétvégém is szuper volt, pedig egyedül voltam. Talán azért? Nem. Biztosan nem, hiszen imádom ha körülöttem vannak a gyerekek! Na jó, a férjemet is elviselem :) De szombaton ugye munkanap volt, ezért a gyerekek dolgoztak, a férjem pedig elment anyósomhoz. Aztán amikor a fiam hazaért, nem sokkal később kiderült, hogy az egyik barátja nem érte el Pesten az utolsó vonatot, ezért fogta magát a fiam, és jó baráthoz méltóan felutazott az utolsó vonattal Pestre. Mondván, nem hagyhatja, hogy szegény Ede egyedül "csövezzen". (Az már azért szerintem durva, hogy Pestről 9 előtt eljön az utolsó vonat, de odafelé még később is megy.)

Szóval fogta magát, és taxival még pont kiért az állomásra. Aztán olyan dolgok történtek vele, melyek egy amcsi filmbe is beillettek volna. Semmi izgi, de mégis. Szóval amint veszi a jegyét, az egyik munkatársa pont kijött a férfi mosdóból. A fiam mondta neki, hogy most megy Bp-re, mert az egyik barátja ott ragadt. Megkérdezte a munkatársát, hogy nincs-e kedve neki is felmenni? Csak poénból. Az meg azt mondta, miért is ne? Pedig csak cigiért indult otthonról a dohányboltba, majd beugrott "folyó ügyeit" elintézni az állomás mosdójába :) Szóval már ketten mentek a barát megmentésére. Amint utaztak a vonaton, a fiam elkezdte telefonon hívogatni a pesti ismerőseit. Sok van neki, mert egy bizonyos rendezvény miatt gyakran jár fel. Szóval amint hívogatja őket, hogy merre vannak, esetleg bulizhatnának együtt, kapott egy meghívást Telkibe egy medencés party-ra. Hát nem buli? Elindul "megmenteni" a barátját, útközben összetalálkozik egy ismerőssel aki vele tart, majd hármasban egy medencés party-ra csöppennek. Nagyon jól érezték magukat. Azt mondta, Telki nagyon gazdag hely. 

Aztán persze azért sem értem ezt a fene nagy nyugodtságomat, mert a munkahelyen az emberek olyanok, mint a felbolydult méhkas. Ez a januártól történő átszervezés miatt van így. Már elég világosan látszódik, hogy leépítés lesz. Na jó, nem leépítés, átszervezés. Valószínűleg azoknak, akiknek menni kell, felajánlják a központba lévő állásokat (persze az egyelőre úgy tűnik, nagy szívás lesz azokhoz képest, akik maradnak).

De ez sem érdekel.

Egyébként most én vagyok a főnök a munkahelyen, mert az intézményvezető és a szolgálatvezető is szabadságon van. Aláírási jogom nincs, és egy kissé zavar, hogy mindenféle piszlicsáré üggyel hozzám jönnek, tőlem kérnek engedélyt, hogy ide-oda elmehessenek. 

Talán az a legfőbb oka a jókedvemnek, hogy jövő héttől szabadságra megyek. Végre-végre kivehetem a még tavalyról mindig meglévő 5 napomat és még megtoldom 3 nappal az ideiből. Így összesen két hétig nem jövök.

Azt azért már előre sejtem, hogy szabadság után nagyon mufurc leszek! Mindig olyankor jön rám, hogy fel akarok mondani. Aha, lehet ezért nem szoktak elengedni hosszabb időre :)

Megosztás a facebookon