vagyis élek, csak kissé eltűntem.

Az eltűnésemnek persze volt oka. Leginkább az, hogy nem voltam éppen jó passzban. Két hét távlatában úgy látom, elmebeteg vagyok, voltam...

De akkor nem gondoltam ezt végig, egyszerűen csak sajnáltam magam.

Hogy miért???

Mert annyira szörnyűnek éreztem a helyzetemet.

Szörnyűnek, miközben itthon voltam megint (immár sokadszor) szabadságon, valójában semmit sem kellett csinálnom, ha kedvem volt kimentem az uszodába, masszíroztattam magam, vagy éppen élveztem a napsütést. De még ott is arra gondoltam, hogy"jajjjjjderossznekem". Így utólag azért remélem, hogy ennél rosszabb soha nem lesz :)

Az történt a nagy önsajnálat előtt, hogy a fiam elment Szlovákiába, a férjem dolgozott, miközben abszolút megalapozottan "depis" volt, a lányom pedig megcsinálta a KRESZ vizsgát és az elsősegélyt, majd elmentek a Szigetre, azután Siófokon nyaralt a barátjával, majd hazafelé jövet írt nekem, hogy később jön, mert elmennek kiválasztani a burkolatot az új lakásba.

És bár furán hangzik, de ez volt az utolsó csepp, amitől azt éreztem, hogy "jajjjjderossznekem".

Elfogott az az érzés, hogy egyedül fogok maradni! 

Most éreztem azt először, hogy céltalan és üres lesz minden...

Miközben az agyammal tudtam, hogy nyilván ez nem így lesz, de ennek ellenére mégiscsak nagyon-nagyon sajnáltam magam.

Sajnáltam, miközben nagyon-nagyon boldognak kellett volna lennem, hogy a lányomnak nem albérletben kell elkezdenie a közös életét a barátjával, hanem egy új építésű, az Ő ízlésüknek megfelelően kialakított lakásban.

Örülnöm kellene, mert a barátja olyan amilyet bármely lányos anya csak kívánhatna. Kedves, okos, illedelmes, jól nevelt, és imádja a lányomat. Ő is az egészséges élet híve a sport és az étkezés területén is. Imádom a gondolkodásmódját. Pl. ami szerintem nagyon ritka: nem féltékeny (már beszélgettem vele erről), mert amikor a lányomat mások megbámulják, akkor Ő büszke arra, hogy Ő a párja és azt mondja elfogadja és természetesnek is tartja ezt a helyzetet, hiszen ha egy ilyen szép, dekoratív lánnyal van, akkor várható, hogy megnézik. 

A fiam is távol volt, az hiszem ettől és a sok szabadidőtől lett ez a szőrnyű üresség érzésem. Pedig szeretem az "én időket", amikor senki sincs itthon és csak magammal kell foglalkoznom, de most valamiért nem így alakult. 

A férjem se volt jó passzban, de az Ő helyzete érthető, hiszen neki meghalt az egyik kollégája (barátja) hirtelen egy munkahelyi balesetben. Ettől teljesen kiborult, összeomlott, maga alatt volt... Nem csak a gyász miatt, hanem attól, hogy előző héten még együtt dolgoztak és akár Ő is mehetett volna arra a munkaterületre és akkor most lehet már nem élne. Eltartott egy darabig mire feldolgozta ezt. És azt hiszem, hogy ott leghátul az agyam valamelyik szegletében én is éreztem, hogy igen Ő is lehetett volna... Szóval vele se tudtam megbeszélni az "agymenésemet", amit egyébként nyilván nem is értett volna meg, de mindegy, mert ettől még jobban úgy éreztem, hogy így kezdődik a "magány". És én nem akarok magányos lenni!!!

Aztán ahogy vége lett a szabadságnak és eljött a munka ideje, akkor már nem volt időm sajnálni magam és ismét helyrebillent az agyam.

De ez sem normális, hogy dolgoznom kell ahhoz, hogy normális legyek!?

Pedig hányszor álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne ha nem kellene dolgozni, hogy úgy állnánk anyagilag, hogy ne kelljen.

De most azt hiszem, hogy talán mégse lenne jó. 

Most már csak nevetek a múlt héten és nézegetem a képeket, amiket akkor nem igazán tudtam élvezni, mert csak még mélyebbre süllyedtem tőlük az önsajnálatban.

Itt van néhány: "Irány a Sziget!"

Nekik a sushi olyan, mint másnak a vajas kenyér vagy a fokhagymás lángos :)

Ha mégse sushi, akkor "kézműves hamburger" libamájjal és szarvasgombával :) - Hiába no, élni tudni kell :)

 

És még azt nem is mondtam, hogy ismét tanulni fogok....

Beiskoláztak...

Két félév az államigazgatási főiskolán.

Nos ehhez még a munka sem hozta meg a kedvemet, de erről majd legközelebb.

Megosztás a facebookon