és egyéb kellemetlenségek

Hol is kezdjem?

Nos azt előre tisztázni szeretném, hogy az alábbiakban a nyugalom megzavarására alkalmas képek is szerepelni fognak.

Először is égésem története:

Mint a hétvégén írtam, elégedett voltam az életemmel. Nos ez odáig fajult, hogy úgy döntöttem megérdemlek még egy kis kényeztetést vasárnap este. Ezért fogtam magam és elfurikáztam a szoliba. Aki ismer az tudja, hogy fehér bőröm van. Apósom mindig azt mondta, hogy nyúltápos vagyok... Csak a viszonyítás miatt egy kép ami megközelítőleg hasonlít (a bőrszínre gondolok).

Sajnos ismét úgy jártam, mint tavaly... Az a gép amit szeretek, ismerek, nem volt szabad (csak az nem) ezért ajánlottak helyette egy másik mélybarnítót. Én balga meg nem tanulva a tavalyi példából, ugyanúgy bementem a 8-as kabinba, ugyanúgy 8 percre, mint egy éve, és ugyanolyan színem is lett pár óra múlva...

Nos innen kezdve már nem éreztem olyan tökéletesnek az életem. Nem tudtam még csak megfordulni sem az ágyban, olyan fájdalmaim voltak. Azért egy doboz phantenolt magamra fújtam és bizony odáig fajult a dolog, hogy még fájdalomcsillapítót is vettem be. De hatott a dolog. A tegnapi nap volt a csúcs. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogok eljutni a munkahelyig? Hogy fogok egyáltalán felöltözni? Hogy fogok mozogni? Hiszen minden mozdulat fájt. De biza bevettem még egy erősebb fajta fájdalomcsillapítót, amit pár hete a fiamnak írt fel az orvos. És hatott. Mára pedig már szinte a pecsenye vörös bőrömön kívül szinte semmi sem emlékeztet a vasárnapi rossz döntésemre. Nincs fájdalom, nincs mozgásnehézség, nincs öltözködési probléma... Hogy le fog-e hámlani? Nem tudom... Nyomát még nem látom. 

Aztán a tökéletesnek tűnő életembe más kellemetlenség is akadt a múlt hétvégén. Ezt pedig a fiam produkálta. 

Csütörtökön még semmi baja nem volt, aztán elment éjszaka dolgozni, majd reggel alig értem be a munkahelyemre már csörgött is. Gondoltam hogy valami baj lehet, mert egyébként ír egy sms-t, vagy megvárja amíg hazamegyek és akkor beszéljük meg a dolgokat. De most amint befejezte a munkát rögtön hívott. Felvettem a telefont és megkérdeztem: baj van? Erre Ő: igen! A gyomrom egyből összeszorult. Mi a baj? Ő meg elkezdte: nem is tudom hogy mondjam? - Mindegy hogy mondod, csak bökd már ki! Vett egy nagy levegőt és belefogott: azt hiszem aranyerem van. De lehet az nekem? Volt már neked? Nagyon fáj, így nem fogok tudni elmenni estére dolgozni. Alig bírtam hazajönni, nem bírok se ülni, se menni, dolgozni, emelgetni pedig biztos nem fogok tudni.

Mondtam neki, hogy fogja magát és alvás helyett menjen el orvoshoz. De ugye férfiből van, ezért hallani sem akart arról, hogy orvos megnézze a hátsóját. Megkért, hogy vegyek neki krémet, kúpot vagy gyógyszert, mindegy mit csak hasson! (Hát persze, ez pont így megy.)

De mivel még nem volt aranyerem, ezért fogalmam se volt a dologról. Elmentem a gyógyszertárba, ahol adtak mindenféle "hatásos szert", és megnyugtattak, ha ez még első alkalom és most kezdődött, akkor kezelhető lehet gyógyszeresen. Otthagytam jó néhány ezer forintot és vittem a fiamnak a kért dolgokat. Amikor hazaértem, akkor láttam, hogy valóban nagy lehet a baj, hiszen éjszakai műszak után még csak lefeküdni sem bírt, olyan fájdalma van elmondása szerint. A szereket elkezdte használni, lefeküdt, de pár óra múlva mikor indulni kellett volna dolgozni, csak nem tudott elmenni, még mindig olyan fájdalmai voltak. Tanácstalan volt, hogy most mit csináljon? Mit mondjon a főnökének a telefonba, miért nem tud menni dolgozni? Aztán mivel a családba azért mégiscsak az az elv, hogy nem hazudunk, mert az előbb-utóbb úgyis kiderül, ezért felhívta a főnökét és elmondta a valóságot. Annyit azért hozzátett, hogy " a munkatársaknak ne mondja meg mi a baja, inkább mondja azt ha kérdezik, hogy levágta az ujját, vagy bármi egyebet, csak az aranyeret ne említse, mert az olyan gáááááááz!". Ennyibe is maradtak.

Aztán egész hétvégén próbálta "kezelni" a dolgot, de egy cseppet sem javult a dolog. Annyira nem, hogy hétfőn reggel saját maga döntött úgy, hogy akár égő, akár nem, bizony elmegy az orvoshoz. El is ment.

Ott elmondta neki a doktornő, hogy bizony a külső aranyér hirtelen is kialakulhat és bizony nagyon fájdalmas, de gyorsan és könnyen kezelhető. Nem osztotta meg a gyerekkel, hogy miként és hogyan érti a könnyű és gyors kezelést, csak sürgősséggel beutalta a proktológiára. Pár óra múlva már ott várakozott. Még mielőtt felocsúdott volna, már ki is metszették neki.

Szegény a hazafelé vezető utat, ami kb. 5 perc, fél óra alatt tette meg. Aztán jött a többi nehézség, ami egy ilyen sebészi beavatkozás után még felmerülhet. De mára már sokkal jobban van. 

Szóval ismét visszatér a normális kerékvágásba az életünk.

Mert megérdemlem/megérdemeljük.

Nem? De!

Na ugye, már megint igazam van.... :) 

Nem? De!

 

Megosztás a facebookon

Ha összetalálkozok ismerőssel és megkérdezi mi van velem? Azt szoktam válaszolni (főleg ha sietek), hogy semmi. De persze ez nem igaz. Erről az jut eszembe, hogy: "Na, mi van? Semmmmi? Szó'al aszondják metakommunikatíve hogy semmi? Az van? Szóval a semmi van? Nooooormááális??? Hát a semmi az nem van, hanem nincs! Há' mer' hogyha semmi van, az pont hogy nincs semmi! Na de ha meg a semmi nincs, az meg má' valami. Az meg má' nem semmi! Igaz, jó' mondom? Nem? DE!"

Ma is úgy jártam, hogy találkoztam valakivel amikor anyukámmal voltam és szemlátomást az ismerős nagyon sietett, ezért a kérdésére, hogy mi van velünk, csak annyi mondtam, hogy semmi. Aztán elgondolkodtam, hogy én sem vagyok különb, hiszen mostanában nekem sincs időm. Nincs annyi, amennyit szeretnék. Mert bizony szeretnék eleget aludni, hogy a munkahelyen frissen és pörgősen menjenek a dolgok. Főleg, hogy jól alakulnak a dolgaim. Felkértek ugye vállalati kapcsolattartónak és a héten szólt a főnököm, hogy a vállalati kocsihoz is lesz jogosultságom... Az időre visszatérve, szeretnék munka után kényelmesen bevásárolni, megfőzni, rendbe rakni a lakást, időt tölteni a gyerekekkel és a férjemmel és még jó lenne esténként konditerembe is eljutni. És akkor még nem esett szó a többiről, mint pl. anyukámat meglátogatni, elmenni vele erre-arra, rokonokhoz eljutni, néha kijutni az uszodába, vagy régi kedves ismerősökkel beülni pletyizni és meginni egy kávét, stb.

Jó lenne....

Azt szokták mondani, hogy mindenre jut idő, amire szánsz....

Hát persze, de a nap csak 24 órából áll.

Ahogy számolom, nekem kb. 30 óra kellene naponta, hogy minden kényelmesen és tökéletesen az elképzeléseim szerint véghezvihető legyen.

De nem jut mindenre, hiába ügyeskedem. Nos ha mégis pörgősen sokfélét el tudok intézni egy nap, akkor meg az alvásra nem marad elég. Régebben nem szerettem aludni (sokat), mert elvesztegetett időnek éreztem, de most egyre inkább érzem, hogy szükségem van rá. Szerdán nagyon-nagyon húzós nap volt a munkahelyen, hiszen aznap több, mint 400 ügyfél volt a kirendeltségen és bizony reggel és délelőtt az utcán álltak sorba az emberek, hogy egyáltalán bejussanak az épületbe... El lehet gondolni, hogy mennyire fáradtunk el aznap. Ezért amikor hazaértem, nem is tudtam mást tenni, mint gyorsan lezuhanyozni és bizony lepihenni. Csak másfél órát "relaxáltam csukott szemmel" :)

DE ISTENI VOLT!!! Lehet gyakrabban fogok ilyet. Mert megérdemlem!

NEM??? DE!!! - klasszikust idézve: "Annyiszor van igazam, ahányszor csak akarom. Nem? De!" :) 

Mivel a munkámat egyelőre még élvezem, így szeretek a munkahelyen lenni. Aztán imádok a kicsi kocsimmal furikázni és vásárolgatni. Imádok vezetni! A főzés, mosogatás nem éppen a kedvenc tevékenységem, ezért inkább innen csípek egy kis időt ha tehetem és helyette konditerembe megyek, mert bizony nagy szükségem van rá. De mivel nem vagyok elégedett a jelenlegi konditermi helyzettel, ezért alternatívákon is gondolkodtam már egy jó ideje. Az egyik alternatíva, hogy átmegyek másikba. Csakhogy áááááááááá, hagyjuk.

A másik alternatíva, hogy itthon és a tőlünk pár száz méterre lévő futópályán oldom meg a mozgásigényem kielégítését.

Ez utóbbihoz ma hozzájárult, hogy a piacon nagyon olcsón találtam egy összecsukható, cuki kis szobakerékpárt. Imádom.

Ja, persze az még kimaradt a felsorolásból, hogy a hétvégi piacozásról nem vagyok hajlandó lemondani. A turkálásról már leszoktam, de erről nem akarok! Múlt hétvégén is Abádszalókra mentünk anyóshoz, de mivel én vagyok a sofőr, így először a piac felé kanyarodtam és onnan mentünk "messzi földre". És bizony így lesz ez a jövő hétvégén is. Akkor is megyünk, mert böllérfesztivál lesz... Engem egy kicsit sem vonz a dolog, de a férjem menni akar. Főleg, mivel az egyik szervező a sógor. Meg persze nyilván össze fog találkozni régi ismerősökkel, barátokkal, osztálytársakkal (a családján kívül), én meg támogatom. Hiszen Ő is támogatott, hogy meglegyen a jogsim. Ennek köszönhetően pedig csak beülünk a kis autómba és már száguldunk is.

Visszatérve a szobabiciklire. Már pár hete is láttam egy ilyet a piacon, amikor a férjemmel sétálgattunk, nézelődtünk (mert bizony Ő is egyre többször kijön velem). Megkérdeztem, 12.000. Ft-ot kértek érte. Nem vettem meg akkor, úgy gondoltam szétnézek még és majd ha már hazafelé megyünk, alkudok rá. De mire visszajutottunk már nem volt ott. Este a Tesco-ba vásárolgattunk, amikor észrevettem, hogy bizony hasonló bicajokat árulnak. Megnéztem és 40.000. Ft-nál kezdődött az áruk. Akkor már bántam, hogy nem vettem meg délelőtt egyből amikor megláttam, mert ha akkor 8000 Ft-ot ajánlok érte, akkor vélhetően 10.000-ért odaadják... De már mindegy...

Már ki is ment a fejemből mindez, amikor ma amint sétálgattam a verőfényes márciusi napsütésben a piacon, egyszer csak megláttam "ŐT".

Körbejártam és azon gondolkodtam, hogy biztos ezek az árusok vették meg pár hete és egy kis árréssel dolgozva igyekeznek rajta nyerni pár ezret. Még csak nézegettem, amikor az eladó azt mondta: 6000 

Felhúztam a szemöldököm. (Azért, mert meglepődtem, hogy ilyen olcsó.) Az eladó ezt vélhetően úgy értelmezte, hogy sokallom, mert már engedett is 500 Ft-ot. Én meg elnevettem magam, mert nem hittem el, hogy ilyen szerencsém van. (Valahogy mostanában mindig az az érzésem, hogy ha valamit elmulasztok, annak oka van. Mégpedig az, hogy később még jobban járok a mulasztásnak köszönhetően.) Így gondolom ezt pl. a munkámat illetően is. Ha visszagondolok arra, hogy pár éve még szerettem volna a gyámhivatali munkát, ami akkor nem sikerült, mert akkor határozott időre vettek volna fel, amit nem vállaltam -szerencsére- de tavaly már én magam utasítottam vissza, pedig válogathattam volna és persze határozatlan idejű volt mind. És milyen jó, hogy akkor nem sikerült, hiszen sokkal jobb munkám lett.

Nadeszóval :) Ott tartottam, hogy már csak 5500 volt a szobabicikli... De hát piacon voltam, ami számomra egyet jelent azzal, hogy alkudozok. Még így is, hogy eleve nagyon ár alatt kínálták, és még így is, hogy az eladó magától leengedett 500 Ft-ot :) Nem akartam nagyon pofátlan lenni, ezért felajánlottam 5000 Ft-ot. És végül ennyiért hoztam el. Illetve kicipelték ezért a pénzért az autómig, hiszen a látszat ellenére nem egy könnyű darab. 

 

Összecsukható, kis helyen elfér, méri az időt, az elégetett kalóriát, a pulzust "a megtett távot" és még jó pár dolgot, egyelőre a többit még nem derítettem ki, hogy pontosan mit is.

Tudom, ez még az újdonság varázsa, de ma többször is tekertem 20 perceket :)

Sajnos tisztában vagyok azzal is, hogy egy idő után már nem leszek ennyire lelkes, de most még örvendezek.  

És a legjobban annak örülök, hogy ma sikerült jól beosztani az időt. Voltam a piacon, voltam anyukámnál, elvittem bevásárolni és bevásároltam itthonra is. Az öcsémtől végre átvettem a kocsi pótkulcsát, tudtunk egy kis időt együtt tölteni a sógornőmmel, a gyerkőcökkel és az öcsémmel, aztán megfőztem (tárkonyos raguleves és sültek rizibizivel), kimostam, takarítottam, sétálgattam a tavaszi napsütésben, tekertem egy párszor az új szerzeményen, beszáradtak a kimosott ruhák, nagyjából rendben van a lakás, a lányomat is elvittem kondiba, a blogba is tudok írni pár gondolatot és még hátra van egy isteni habos fürdő, valamint, hogy kapjak egy jó kis masszírt :D

Azt hiszem, most szeretem az életem :) 

Megosztás a facebookon