Ha összetalálkozok ismerőssel és megkérdezi mi van velem? Azt szoktam válaszolni (főleg ha sietek), hogy semmi. De persze ez nem igaz. Erről az jut eszembe, hogy: "Na, mi van? Semmmmi? Szó'al aszondják metakommunikatíve hogy semmi? Az van? Szóval a semmi van? Nooooormááális??? Hát a semmi az nem van, hanem nincs! Há' mer' hogyha semmi van, az pont hogy nincs semmi! Na de ha meg a semmi nincs, az meg má' valami. Az meg má' nem semmi! Igaz, jó' mondom? Nem? DE!"

Ma is úgy jártam, hogy találkoztam valakivel amikor anyukámmal voltam és szemlátomást az ismerős nagyon sietett, ezért a kérdésére, hogy mi van velünk, csak annyi mondtam, hogy semmi. Aztán elgondolkodtam, hogy én sem vagyok különb, hiszen mostanában nekem sincs időm. Nincs annyi, amennyit szeretnék. Mert bizony szeretnék eleget aludni, hogy a munkahelyen frissen és pörgősen menjenek a dolgok. Főleg, hogy jól alakulnak a dolgaim. Felkértek ugye vállalati kapcsolattartónak és a héten szólt a főnököm, hogy a vállalati kocsihoz is lesz jogosultságom... Az időre visszatérve, szeretnék munka után kényelmesen bevásárolni, megfőzni, rendbe rakni a lakást, időt tölteni a gyerekekkel és a férjemmel és még jó lenne esténként konditerembe is eljutni. És akkor még nem esett szó a többiről, mint pl. anyukámat meglátogatni, elmenni vele erre-arra, rokonokhoz eljutni, néha kijutni az uszodába, vagy régi kedves ismerősökkel beülni pletyizni és meginni egy kávét, stb.

Jó lenne....

Azt szokták mondani, hogy mindenre jut idő, amire szánsz....

Hát persze, de a nap csak 24 órából áll.

Ahogy számolom, nekem kb. 30 óra kellene naponta, hogy minden kényelmesen és tökéletesen az elképzeléseim szerint véghezvihető legyen.

De nem jut mindenre, hiába ügyeskedem. Nos ha mégis pörgősen sokfélét el tudok intézni egy nap, akkor meg az alvásra nem marad elég. Régebben nem szerettem aludni (sokat), mert elvesztegetett időnek éreztem, de most egyre inkább érzem, hogy szükségem van rá. Szerdán nagyon-nagyon húzós nap volt a munkahelyen, hiszen aznap több, mint 400 ügyfél volt a kirendeltségen és bizony reggel és délelőtt az utcán álltak sorba az emberek, hogy egyáltalán bejussanak az épületbe... El lehet gondolni, hogy mennyire fáradtunk el aznap. Ezért amikor hazaértem, nem is tudtam mást tenni, mint gyorsan lezuhanyozni és bizony lepihenni. Csak másfél órát "relaxáltam csukott szemmel" :)

DE ISTENI VOLT!!! Lehet gyakrabban fogok ilyet. Mert megérdemlem!

NEM??? DE!!! - klasszikust idézve: "Annyiszor van igazam, ahányszor csak akarom. Nem? De!" :) 

Mivel a munkámat egyelőre még élvezem, így szeretek a munkahelyen lenni. Aztán imádok a kicsi kocsimmal furikázni és vásárolgatni. Imádok vezetni! A főzés, mosogatás nem éppen a kedvenc tevékenységem, ezért inkább innen csípek egy kis időt ha tehetem és helyette konditerembe megyek, mert bizony nagy szükségem van rá. De mivel nem vagyok elégedett a jelenlegi konditermi helyzettel, ezért alternatívákon is gondolkodtam már egy jó ideje. Az egyik alternatíva, hogy átmegyek másikba. Csakhogy áááááááááá, hagyjuk.

A másik alternatíva, hogy itthon és a tőlünk pár száz méterre lévő futópályán oldom meg a mozgásigényem kielégítését.

Ez utóbbihoz ma hozzájárult, hogy a piacon nagyon olcsón találtam egy összecsukható, cuki kis szobakerékpárt. Imádom.

Ja, persze az még kimaradt a felsorolásból, hogy a hétvégi piacozásról nem vagyok hajlandó lemondani. A turkálásról már leszoktam, de erről nem akarok! Múlt hétvégén is Abádszalókra mentünk anyóshoz, de mivel én vagyok a sofőr, így először a piac felé kanyarodtam és onnan mentünk "messzi földre". És bizony így lesz ez a jövő hétvégén is. Akkor is megyünk, mert böllérfesztivál lesz... Engem egy kicsit sem vonz a dolog, de a férjem menni akar. Főleg, mivel az egyik szervező a sógor. Meg persze nyilván össze fog találkozni régi ismerősökkel, barátokkal, osztálytársakkal (a családján kívül), én meg támogatom. Hiszen Ő is támogatott, hogy meglegyen a jogsim. Ennek köszönhetően pedig csak beülünk a kis autómba és már száguldunk is.

Visszatérve a szobabiciklire. Már pár hete is láttam egy ilyet a piacon, amikor a férjemmel sétálgattunk, nézelődtünk (mert bizony Ő is egyre többször kijön velem). Megkérdeztem, 12.000. Ft-ot kértek érte. Nem vettem meg akkor, úgy gondoltam szétnézek még és majd ha már hazafelé megyünk, alkudok rá. De mire visszajutottunk már nem volt ott. Este a Tesco-ba vásárolgattunk, amikor észrevettem, hogy bizony hasonló bicajokat árulnak. Megnéztem és 40.000. Ft-nál kezdődött az áruk. Akkor már bántam, hogy nem vettem meg délelőtt egyből amikor megláttam, mert ha akkor 8000 Ft-ot ajánlok érte, akkor vélhetően 10.000-ért odaadják... De már mindegy...

Már ki is ment a fejemből mindez, amikor ma amint sétálgattam a verőfényes márciusi napsütésben a piacon, egyszer csak megláttam "ŐT".

Körbejártam és azon gondolkodtam, hogy biztos ezek az árusok vették meg pár hete és egy kis árréssel dolgozva igyekeznek rajta nyerni pár ezret. Még csak nézegettem, amikor az eladó azt mondta: 6000 

Felhúztam a szemöldököm. (Azért, mert meglepődtem, hogy ilyen olcsó.) Az eladó ezt vélhetően úgy értelmezte, hogy sokallom, mert már engedett is 500 Ft-ot. Én meg elnevettem magam, mert nem hittem el, hogy ilyen szerencsém van. (Valahogy mostanában mindig az az érzésem, hogy ha valamit elmulasztok, annak oka van. Mégpedig az, hogy később még jobban járok a mulasztásnak köszönhetően.) Így gondolom ezt pl. a munkámat illetően is. Ha visszagondolok arra, hogy pár éve még szerettem volna a gyámhivatali munkát, ami akkor nem sikerült, mert akkor határozott időre vettek volna fel, amit nem vállaltam -szerencsére- de tavaly már én magam utasítottam vissza, pedig válogathattam volna és persze határozatlan idejű volt mind. És milyen jó, hogy akkor nem sikerült, hiszen sokkal jobb munkám lett.

Nadeszóval :) Ott tartottam, hogy már csak 5500 volt a szobabicikli... De hát piacon voltam, ami számomra egyet jelent azzal, hogy alkudozok. Még így is, hogy eleve nagyon ár alatt kínálták, és még így is, hogy az eladó magától leengedett 500 Ft-ot :) Nem akartam nagyon pofátlan lenni, ezért felajánlottam 5000 Ft-ot. És végül ennyiért hoztam el. Illetve kicipelték ezért a pénzért az autómig, hiszen a látszat ellenére nem egy könnyű darab. 

 

Összecsukható, kis helyen elfér, méri az időt, az elégetett kalóriát, a pulzust "a megtett távot" és még jó pár dolgot, egyelőre a többit még nem derítettem ki, hogy pontosan mit is.

Tudom, ez még az újdonság varázsa, de ma többször is tekertem 20 perceket :)

Sajnos tisztában vagyok azzal is, hogy egy idő után már nem leszek ennyire lelkes, de most még örvendezek.  

És a legjobban annak örülök, hogy ma sikerült jól beosztani az időt. Voltam a piacon, voltam anyukámnál, elvittem bevásárolni és bevásároltam itthonra is. Az öcsémtől végre átvettem a kocsi pótkulcsát, tudtunk egy kis időt együtt tölteni a sógornőmmel, a gyerkőcökkel és az öcsémmel, aztán megfőztem (tárkonyos raguleves és sültek rizibizivel), kimostam, takarítottam, sétálgattam a tavaszi napsütésben, tekertem egy párszor az új szerzeményen, beszáradtak a kimosott ruhák, nagyjából rendben van a lakás, a lányomat is elvittem kondiba, a blogba is tudok írni pár gondolatot és még hátra van egy isteni habos fürdő, valamint, hogy kapjak egy jó kis masszírt :D

Azt hiszem, most szeretem az életem :) 

Megosztás a facebookon