Múlt hét óta kötelező szabadságon vagyok, de azt hiszem eddig ez életem legrosszabb szabadsága. Két hét pihenésre, kikapcsolódásra, családdal együtt töltött felhőtlen pillanatokra készültem, meg egy kis énidőre is, de nem ez lett. Nagyon nem!

Kb. 3 napig még jónak tűnt, vásároltam, terveztem, hogy merre is fogunk elmenni nyaralni a családdal legalább egy pár napra. Foglaltam szállást, hiszen a fiam 14-15-én is indult a Spartan Race-n Nagykanizsán. A férjemet is elengedte a főnöke pár napra és a fiam is örült, hogy végre az apja is velünk jön egyszer, neki is "bizonyíthat". Nagykanizsa meg már ugye nincs messze a Balaton dél-nyugati részéhez ezért oda is terveztünk átruccanni.

A szabadságom harmadik napján, vagyis szerdán délután elmentem körmöshöz, mivel oda még az esküvő miatt foglaltam időpontot és nem mondtam le. Aztán mikor hazaértem, akkor derült ki, hogy a férjem édesanyja megint kórházba került. Azt mondták, hogy nagyon súlyos az állapota. Másnapra átszállították egy másik város kórházába COVID osztályra, bár állították, hogy nem covidos (egyébként már igazoltan többször volt korábban covid pozitív, úgy, hogy megkapta már mindkét oltását). 

Csütörtökön amikor érdeklődtünk telefonon, akkor annyit mondtak, hogy "haldokló terminális állapotban lévő beteghez egy hozzátartozó bemehet 10-15 percre elköszönni". A férjem hallotta ugyan amit mondtak, de nem értette, nem akarta megérteni. Tőlem kérdezgette mikor letette a telefont, hogy mit mondtak??? Én meg próbáltam finoman közölni vele, hogy szedje össze magát és köszönjön el az édesanyjától. Aztán telefonálgatott a testvéreinek, és úgy érezte, hogy képtelen arra, hogy bemenjen az édesanyjához...

Aztán nem sokkal később magamhoz vettem az irányítást. Utasítottam a férjem, hogy készülődjön, mert indulunk. Felhívta a húgát, aki szintén akkor indult. Ekkor egy kis űr támadt, mert ugye azt mondták, hogy 1 hozzátartozó mehet be... A húga meg már elindult, miközben mi még csak készülődtünk. De ellentmondást nem tűrő módon kijelentettem, hogy akkor is megyünk és ha nem engedik be a férjem, akkor elmegyünk potyára, de szerintem nem vehetik el ezt a lehetőséget senkitől, hogy elbúcsúzzon a haldokló édesanyjától. És így is tettünk. 

A várost még el sem hagytuk, mikor a  férjem váratlanul azt mondta, hogy mégse tud odamenni, forduljunk vissza! De mivel ugye nálam volt a kormány, én bizony mentem tovább. Közben próbáltam lelket önteni belé, megmagyarázni, hogy ezt most meg kell tennie, bármilyen nehéz is. Elfogadta, megértette és hazafelé jövet már meg is köszönte. Amikor odaértünk, már ott volt a húga, és kétséges volt, hogy a férjem is felmehet-e? 

Nem szoktam, vagy csak ritkán igénybe venni kapcsolatokat, de úgy voltam vele,  ha mégse engednék, akkor felhívom a volt kolléganőt, aki abba a kórházba betegjogi képviselő... Majd Ő segít. De végül nem kellett igénybe venni segítséget, mert felengedték a férjemet is. Beöltöztek a húgával együtt és bemehettek a covid osztályra. Anyósom elmondásuk szerint már egyáltalán nem reagált semmire, egyetlen reakciója annyi volt, mikor a férjem megfogta a kezét és elmondta neki, hogy ott van vele, akkor egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, de nem tudni, hogy ez tudatos volt-e vagy egyébként is ez történt volna. Ők, mármint a férjem és a húga úgy értelmezték, hogy "megismerte" a férjemet anyósom és így tudott reagálni. 

Az orvosok elmondták, hogy nagyon súlyos az állapota, ki van száradva, nagyon magas a láza, melyet nem tudnak csillapítani és tüdőgyulladása is van. 

Féltem, hogy a férjem rosszul lesz vagy nem bírja majd tartani magát,  hiszen még a "kórház szagot" se bírja, se az injekciós tűt vagy a vér látványát, semmi ilyesmit. Mikor a fia született, akkor is őt kellett ápolgatni, pedig nem apás szülés volt, csupán bejött hozzám és rosszul lett. 

Hazaérve megköszönte a férjem és akivel telefonon beszélt (rokonok) mindenkinek elmondta, hogy milyen jó  hogy elvittem és nem hagytam hogy ne menjen, és el tudott búcsúzni. 

Kétséges volt, hogy ezek után másnap eljön-e velünk Nagykanizsára? Péntek reggel telefonáltunk a kórházba, ahol azt mondták, hogy változatlan anyósom állapota, ezért átbeszéltük itthon, hogy segíteni sajnos nem tud anyósomnak, látogatni nem látogathatja, ezért a legjobb megoldás az lenne, ha nem maradna egyedül itthon, hanem jönne velem és a fiunkkal. 

Elindultunk és bár nem énekeltünk, vihogtunk és nem mókáztunk az úton, de együtt voltunk.

Nemrégen még az unokahúgom esküvőjére készülődtünk, ami 27-én lett volna, de most e helyett temetésre készülünk, mert vasárnap éjszaka feladta anyósom szervezete és nem sokkal éjfél előtt meghalt.

Hajnali negyedegy körül csörgött a férjem telefonja, és akkor már sejtettük, hogy ilyenkor csak egy dolog miatt hívhatnak...Sajnos a férjem édesanyja meghalt. Idős volt, beteg, de mégis nyilván megviseli a családot.

A férjem hétfőn reggel elindult ugyan dolgozni, de nem sokkal később már itthon volt, rosszul lett és hazahozták. A vérnyomása össze-vissza ugrált, ezért elvittem orvoshoz. Csináltak neki EKG-t, meg elküldték pár vizsgálatra is, de igazából mindenki sejtette, hogy a haláleset viseli meg. 

A temetés időpontja már megvan, jövő hét után hétfő délután. 

Szóval ennyit a két hét szabadságról, pihenésről, kikapcsolódásról...

Félreértés ne essen, nem magamat sajnálom, hiszen én csak asszisztálok, de ez is elég megterhelő... 

 

Megosztás a facebookon