mert azért néha voltak jó pillanatok is...

Az elmúlt két hét szabadság nem a felhőtlen pihenésről és kikapcsolódásról szólt, de azért a keserűség közt is akadt néhány jó pillanat.

Múlt hétvégén Spartan Race-n voltunk Nagykanizsán, ahol a fiam két távon (két nap is indult). A férjem is jött velünk és jó volt együtt lenni hármasban, jó volt fürkészni az akadályoknál, hogy megpillantjuk-e a gyereket, hogy biztassuk, hogy odakiáltsunk neki: Hajrá, ügyes vagy, meg tudod csinálni!

Az első nap annyira kimerítő volt számára, hogy az is kérdéses volt, a kocsiig el tud-e majd menni. Amint célba ért összeroskadt, és jártányi ereje se volt. Na persze az se tett túl jót, hogy délbe indult a futama. A legnagyobb melegbe, mikor árnyékba is majd negyven fok volt, ők meg akkor futottak és gyűrték le az akadályokat. Ráadásul mivel ez egy viszonylag rövidebb táv, 10 km alatt, 25 akadállyal, úgy gondolta, hogy nem veszi fel a futómellényt, amibe vizet is tud tenni. Úgy kiszáradt mire beért a célba, hogy elég ijesztő látványt nyújtott. Nem a sáros, csapzott kinézete, hanem a beesett, karikás szeme. Még jó, hogy reggel letúratta a haját, legalább az nem melegítette. A fotóst is megihlette a látvány, mert amint összerogyott és próbált inni pár kortyot, a hivatalos fotós is lekapta. 

Másnapra összekapta magát és tanult az előző nap hibáiból. Persze a táv is hosszabb volt, meg az akadályok száma is több, de valamivel korábban fél 11-kor rajtolt, ami szintén már elég meleg, de mégse dél. Mi is jobban felkészültünk, vittünk fagyasztott vizet műanyag flakonba, ami kb. félig olvadt ki, mire szükség volt rá, tehát a legnagyobb melegbe is volt hideg, valóban hideg vizünk. Előző nap az is gond volt, hogy hiába ért be a célba, hiába kapott inni, az bizony meleg volt. Hiába vettünk a rendezvényen fél literes "hűtött vizet" 500 Ft-ért, az is meleg volt. Szóval tanultunk az előző napból. 

A szállásunk egyébként klassz volt, 30 km-re Nagykanizsától. Még két család lakott velünk egy udvarba, ők is a versenyre érkeztek. Volt velük egy mini kutya is, mindössze 9 hetes. Imádtuk. 

 

Vasárnap a verseny után el szerettünk volna menni a Balcsihoz egy kicsit pancsolni, ha már úgyis ott voltunk közel, de végül nem ez lett. Elterveztük, hogy elmegyünk fürdünk egyet, eszünk valahol, aztán hazafelé pályán szerettünk volna jönni, mert bizony odafelé se pályán mentünk, tekintettel arra, hogy az utazás előtti minden egyes napon legalább egy, de inkább több baleset is volt az M5-n, aztán még onnan M0 és M7 lett volna végig, és bizony elég bármelyiken egy kis nüansz és már ácsoroghatunk is órákat a pályán. Ezért inkább nem mertük megkockáztatni odafelé, hogy pénteken ráhajtsunk az M7-re. Hiszen mindenki akkor megy a Balatonhoz. Odafelé elég rossz utat választottam, szerpentines, hatalmas hepe-hupákkal, olyan úton, ahol ha egy teherautó ment előttünk, akkor azt bizony csak követni tudtuk, de megelőzni nem. Tanulva ebből úgy döntöttem, hogy hiába a vasárnapi hazavonulás a Balatontól, én akkor is pályán fogok hazajönni! Igen ám, de a hazaindulás reggelén, amint megnéztem az útinfót, akkor olvastam az M7-n történt 8 halálos áldozatot követelő busztragédiáról. Szóval lemondtam a pályán történő hazautat és kerestem más alternatívát. Találtam is, az út se volt rossz, csak sok településen kellett áthaladnunk, ami ennél fogva jelentősen visszafogta a tempót. De szerencsésen hazaértünk.

Aztán a múlt hét első fele úgy telt ahogy, de igyekeztünk összeszedni magunkat.

Augusztus 20-át én azzal "ünnepeltem", mivel egyedül voltam otthon (a fiam elutazott a barátaival pár napra Szentesre, a férjemet pedig elhívták "maszekolni") így rendbe vágtam a lakást. Tök jó lett, úgy szeretem ilyenkor, mikor rend és tisztaság van. Jó hazamenni, jó otthon lenni. Pedig először "csak" a fürdőszobát és a wc-t akartam kitakarítani, de úgy igazán. A fürdőszoba szekrényekből kipakoltam mindent, selejteztem, kidobáltam a majdnem üres ilyen-olyan flakonokat, a lejárt piperéket, csillogóra suvickoltam a kádat a csempét és a csaptelepet, kiszedtem a mosdó alatti kis szekrényt, az alatt is kitakarítottam, és persze a szekrényeket és tükröket is lemostam, stb., szóval fél napot kb. erre a két helyiségre szántam. Aztán ha már belelendültem, akkor a fiam szobájába is selejteztem, pakoltam, porszívóztam, ágyneműt cserlétem, és így haladtam a többi helyiségbe is. Jó is volt ez így, hiszen 22-én volt a szülinapom, és jött a család, legalább a lakás rendbe volt. Nem is akartam egyáltalán szülinapot tartani, hiszen most halt meg anyósom, nem illett a történtekhez és a hangulatomhoz se. Pedig ez az 50. szülinapom, és bizony másképp képzeltem még pár hete. A család szerette volna, ha elutazunk valahová és beülünk valami étterembe, eszünk-iszunk és jól érezzük magunkat. De én ezt nem akartam, nem volt hozzá kedvem, és nem is éreztem helyénvalónak. Még 21-én is győzködött a férjem és a lányom barátja, hogy menjünk el valahová, de belátták, hogy most nem alkalmas.

Hirtelen kellett improvizálniuk, de megoldották. Pedig nem vártam el tőlük. Nem is utalt semmi arra, hogy készülnek valamire. Úgy gondoltam, hogy megértették, ez a szülinap most elmarad. De a férjem valószínűleg 22-én az ismerősétől rendelt sültes tálat (pedig normál esetben a rendelést minimum két nappal korábban kell leadni), a lányom és a barátja csinált tortát, és kaptam virágokat és ajándékokat, és elhozták anyukámat is.

 

A család az fontos! A férjem is számíthat rám ha kell, és viszont is így van, még akkor is, ha néha egymás agyára megyünk, de mégiscsak 30 éve lesz idén, hogy házasok vagyunk és 34 éve ismerjük egymást. Erre azt szokták mondani, hogy ennyi még gombócból is sok.

A családom szerencsére biztos pont az életembe.

Jó, hogy vannak nekem! 

 

Megosztás a facebookon