Szombaton a férjem családjához mentünk látogatóba, hiszen valamelyest enyhültek a karantén szabályok, így már az édesanyját is meg tudtuk látogatni. Szombaton oda-vissza kb. 200 km-t vezettem, ami egyáltalán nem megterhelő, kivéve, ha az autópályán haladsz olyan felhőszakadásba, ahol a látótávolság szinte nulla.
Én így jártam.
Az autóbaleset óta is vezetek, nem félek, de valamelyest változtattam a stílusomon és "kényelmesre" vettem a figurát, vagyis kiszemelek egy viszonylag jó tempóba haladó járművet és beállok mögé. Nagyon kényelmes. Most is így tettem, egészen addig, míg az előttem haladók mind félre nem húzódtak a leálló sávba.
Ekkor egy kis gombóc lett a gyomromba, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Leálljak én is? Vagy inkább haladjak tovább? A motorosok mind (már aki befért) a felüljárók alá álltak le, a kamionok meg a leálló sávba. De tényleg szinte nem lehetett látni, mert annyira zuhogott az eső. Viszont az is eszembe jutott, hogy a leállósáv veszélyes, és ha le is kell húzódni, érdemes minél előbb elhagyni a járművet. Nos végül úgy döntöttem, hogy nem állok félre, hanem próbálok kijutni ebből a helyzetből, ezért a külső sávban igyekeztem haladni. Páran beálltak mögém és követtek. Pedig utálok a sor elején haladni :) De végül Cegléd előtt pár kilométerrel kiértünk a csapadékzónából.
Másnap pedig Orfűre vittem a fiam, Spartan Race versenyre, ami valamivel több, mint 400 km oda-vissza.
Ez a nap nekem is küzdelmesre sikeredett, még úgy is, hogy nem is indultam a megmérettetésen.
Előző nap mindent elterveztünk, rászámoltunk kb. fél órát, hogy kényelmesen odaértünk. Csak éppen azzal nem számoltunk, hogy teljes útzár lesz egy baleset miatt, ami veszélybe sodorja az egész napot.
Terv szerint haladtunk egészen Dunaföldvárig, ahol teljes útzár volt, mert egy motoros fékezés nélkül, egy mezőgazdasági munkagépnek ütközött, és a motor vezetője a helyszínen életét vesztette, ezért a 6-os főutat teljes szélességében lezárták.
Megviseltek a történtek, de sürgetett az idő, megoldást kellett találni, hogy eljussunk Orfűre. Már napokkal előtte vacilláltam, hogy melyik úton menjek? Dunaföldvár felé vagy Soltvadkert felé? Sajnos rosszul döntöttem, de ezt nem tudhattuk előre.
Amikor a rendőr visszafordított minket, a GPS mondta az utat. Csakhogy rövid kerülő után ismét visszavitt minket a 6-os útra, és megint ott kötöttünk ki a balesetnél. Ekkor már ideges voltam. Tudtam, hogy a fél óra vészesen fogy, amit rászámoltam az odaérésre, sőt talán már késésbe is voltunk. Hiába próbáltam más útvonalat keresni, nem adott más lehetőséget a navigáció. (Persze ez azért történt, mert a fizetős utak nem voltak elérhetővé téve, csak ez akkor még nem jutott eszembe.) De igyekeztem megoldani a helyzetet, megkerestük a legközelebbi benzinkutat, ahol "szőke nősen" bementem és segítséget kértem.
Elmondtam, hogy Pécsre (Orfűre) tartunk, de a 6-os le van zárva, segítsenek már, hogy merre lehet még elmenni??? Tanácstalanul néztek, mert ők is csak ezt az utat ismerték, de egyszer csak fény gyúlt, majd a következő kérdés merült fel: "pályamatrica van?" Erre én: "még nincs, de ha az a megoldás, már fizetem is." Ez volt a megoldás. M6 autópálya.
A probléma az volt csupán, hogy a pályán jóval hosszabb az út. Nem a távolság volt a baj, hanem az, hogy már így is késésbe voltunk...
Fel kellett hát tennem magamnak a kérdést: elkésünk vagy jobban rálépek a gázra, mint lehetne? Ez a látott baleset után nem biztos, hogy logikus döntés, de az utóbbi mellett döntöttem.
(Na jó, ennyire azért nem nyomtam neki, kicsit haladtuk meg a 150-et, többet nem mertem... :) Ennek köszönhetően sikerült is odaérni, bár csupán 8 perccel a verseny indulása előtt. Akkor még a fiam nem volt átöltözve, a cucca a csomagtartóba volt. A bejárathoz legközelebbi parkolóba próbáltam megállni, hogy 2 perc alatt átöltözzön és még legyen 6 perce besprintelni a regisztrációhoz és még a rajthoz is odaérjen. De amint be akartam fordulni, egy rendőr elém állt és azt mondta, hogy a parkoló le van zárva, nem hajthatok be.
Ekkor nagyon udvariasan, de határozottan, mint egy anyatigris rázendítettem, hogy 3 órája utazunk, út közben teljes útzár volt baleset miatt, ezért késésbe vagyunk, és a fiamnak még át kell öltöznie, mert mindjárt indul a versenye... Még a végére se értem a mondandómnak, már mutatta, hogy menjek csak, "de csak amíg átöltözik a gyerek!"
Ezen is túl voltunk, bár rizikós volt, hogy a regisztráció miatt vajon odaér-e a rajthoz?
Futott szegény, de pár perc múlva nagyon szomorúan és dühösen jött vissza. Bevágta az autóba a papírokat és csak annyit mondott, "indulhatunk haza!" Nagyon ideges volt, alig tudtam kiszedni belőle, hogy mi történt? Dúlva-fúlva elmesélte, hogy a kesztyűtartóból a nagy rohanásba nem azt a papírt vitte magával, amit kellett volna. A parkolótól a regisztráció kb. 800 méter, és még onnan pár száz méter a rajt. De így már semmi esélye, mert már elindult a mezőny, ahová regisztrált.
A szívem szakadt meg majdnem, úgy sajnáltam.
Nem kevés pénzt és energiát fektetett bele, hogy itt lehessen. És most ez az egész szertefoszlik?
Hetente többször járt edzeni, a nevezés is több, mint húszezer volt, arról már nem is beszélve, hogy teletankoltam a kocsit, vettem pályamatricát, három órát vezettem, és hiába??? És nem a pénzt sajnáltam, hanem a fiamat. Olyan tehetetlennek éreztem magam, és ez mérhetetlen szomorúsággal töltött el.
Nem sok esélyt láttam rá, de próbáltam megnyugtatni és meggyőzni arról, hogy tegyen egy próbát, vegye magához a regisztrációhoz szükséges papírokat, menjen oda, mondja el, hogy baleset miatt késtünk, és van-e valami megoldás (kiskapu) esetleg, hogy elinduljon? Legfeljebb jóval több lesz a mért ideje, mint a többieknek, akik időbe indultak...
Morgott, csapkodott, és csak azt ismételgette, hogy nem érdekli az egész, üljünk be a kocsiba és induljunk! De csak addig győzködtem, kérleltem, hogy csak a kedvemért próbálja meg, hogy végül dühösen magához vette a papírt és elindul. Én meg a kocsiba mantráztam, hogy "csak sikerüljön". Eltelt már vagy 20 perc, és kezdtem megnyugodni, de ekkor megláttam ismét a fiam. Kivert a víz, mert nyilvánvaló volt, hogy ha itt van, akkor nyilván nem indulhatott a többiek után...
Gyors léptekkel közeledett, majd megkért, hogy kenjem be naptejjel és fújjam le kullancsriasztóval. Megkönnyebbültem. Ekkor elkezdte mondani, hogy az utolsó csapatba át tudták tenni, ami 11.45-kor indul. Ránéztem az órára és két dolog jutott eszembe. Délbe 40 fokba indulni a tűző napon..., hát nem éppen irigylésre méltó, a másik meg, hogy úristen, még 15 perc és indul a mezőnye.
Boldog voltam! Milyen jó, hogy nem hagytam annyiba... Milyen jó, hogy meg tudtam győzni, hogy nem ültünk kocsiba és indultunk haza dolgunk végezetlenül.
Aztán már csak vártam és vártam, hogy feltűnjön a vizes akadálynál. Az a pálya vége előtt kb. 1 km-el volt. Ott még át kellett mászni egy akadályon és marha meredek úton befutni az erdőbe, majd a végén még pár akadály a cél előtt.
A szemem már nem éppen a legjobb, de a tó túlpartjáról felismertem és odafutottam a parthoz, vártam, hogy kijöjjön a vízből és biztassam egy kicsit.
Amint meglátott elmosolyodott, és melegség öntötte el a lelkem, mert a fiam sokakkal ellentétbe még itt is sprintelt, nem vánszorgott, igyekezett a legjobb formáját hozni, a történtek ellenére is. Amikor az erdőbe befutott én is igyekeztem, hogy a finisnél várni tudjam. Olyan büszke voltam rá, mikor beért. Még a végét is megnyomta. És mosolygott!
Hazafelé az úton beszélgettünk és arra jutottunk, hogy jobb lett volna simán, problémák nélkül megúszni ezt a napot, de minden jó, ha a vége jó, mert egy harcos, egy SPARTAN, nem adja fel!!!
Ami még érdekes volt, az a Pécs-Orfű szerpentin. Néha akkora kanyarok voltak, hogy szinte beleszédültem. Jó, mondjuk elég nyomi vagyok, hiszen a körhintát se bírom. Mondtam is a fiamnak, hogy bakker, remélem hamar kiérünk innen, mert már szédülök :) Erre Ő: hát én is :) Na, legalább valamibe hasonlít rám a gyerek...
Belépés Facebookkal
