avagy egyszer hopp, másszor kopp...

Ha valaki pár hete azt mondta volna nekem, hogy ebbe a munkába nagyon nehéz beletanulni, nos valószínűleg kinevettem volna. Hiszen mit lát az egyszerű halandó, hogy begépelnek valamit, aztán mondanak valamit, beírnak egy időpontot a "kiskönyvbe" és kész. És ez így is van. Csakhogy! Már az évtizedek óta ott dolgozó régi motorosoknak sem mindig egyszerű, nekik sem megy sokszor simán a dolog, ők is segítségre szorulnak néha, nekik sem egyértelmű, nem könnyű... 

Talán ez az oka, hogy a múlt heti kezdeti lelkesedésem után a héten bizony voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Meg voltam róla győződve, hogy ez bizony nekem nem fog menni.

A fizetésért itt bizony meg kell dolgozni. Mondjuk ennek az az előnye, hogy észre sem veszem és máris dél van, aztán nemsokára pedig már vége is a munkaidőnek.

A régi munkahelyemen is általában azt a napot szerettem, amikor ügyfeles voltam, mert akkor nagyon gyorsan eltelt a nap. Nos itt, mindig sok ügyfél van.

Csak zárójelbe jegyzem meg, hogy ebből arra következtetek, miszerint a teljes foglalkoztatottság elérésétől még messze vagyunk :).

Az IR-rendszer amibe dolgozni kell, egyelőre még átláthatatlan, felfoghatatlan, logikátlan, borzalmas, szörnyűséges számomra. Pedig nem tartom magam teljesen analfabétának programok kezelésben. A korábbi munkahelyemen is volt nyilvántartási program, igazából kettő is, de azokat összehasonlítva ezzel, kb. olyan mintha az óvoda kiscsoportjából kerültem volna be egy doktori képzésbe... Nyilván esélytelen. Nos ilyen az IR-program.

Hétfő és kedd volt a mélypont. Igazából ha jól belegondolok, akkor a hétfő még nem is annyira, hiszen akkor még csak figyelnem kellett és igyekeztem jegyzetelni. Nos nem volt egyszerű, hiszen mire leírtam volna, hogy a felület mely fülén hová kell kattintani a megjelenő 8-10 lehetőség közül és miért, valamint mit kell beírni mi alapján, ahonnan újabb lehetőségeket ad be a program, majd visszalépve továbblépni, generálni, kiadmányozni, iktatni, nyomtatni, majd folytatva egy újabb fülön, újabb lehetőségeket adnak és így tovább..., majd ezekre alapozva kell jegyzőkönyvet, végzést, határozatot hozni vagy éppen hatósági bizonyítványt kiállítani, hát szóval szemmel sem tudtam követni, nem hogy ép ésszel felfogni. Leírni pedig lehetetlennek tűnt. 

Fentiek miatt kedden még az is megfordult a fejembe, hogy ez bizony nem fog nekem menni és be kell látnom, hogy jobb lesz, ha valami más munka után nézek. Amikor a volt munkatársammal beszéltem, félig viccesen megemlítettem neki, hogy tartsák a helyemet egy ideig :) Persze akinek csak elpanaszoltam a helyzetemet, mindenki azt mondta, hogy majd belejövök... És ekkor jött elő az az érzésem, hogy honnan tudják, hogy bele tudok-e majd jönni?

De a jelenlegi kollégák is azt mondták, hogy nyugodjak meg, menni fog az, csak idő, idő, idő... Sőt azt is elárulták, hogy nekik kb. 2-3 hónap volt, mire kezdték átlátni a rendszert. Volt aki odáig merészkedett, hogy megsúgta, az első hetekben teljesen alkalmatlannak érezte magát (pont, mint én jelen pillanatban - talán mégis van remény). 

Szóval nekik 2-3 hónap volt mire átlátták??? Akkor nekünk miért azt mondta az osztályvezető, hogy szeretné ha már egy hónap múlva egyedül dolgoznánk? Amikor mondta, akkor még sok időnek tűnt az egy hónap... Most nem annyira, sőőőőőőőőőőt. Most bizony azt érzem, hogy az én tudásom itt jelenleg olyan kevés, mint lopótökben a bűnözési hajlam.

Na mindegy... Katával, akivel egy napon kezdtünk, annak ellenére, hogy mindketten tudatlanok vagyunk és így is érezzük, azért sokat tudtunk egymásnak segíteni. Őt pl. aki betanítja, az inkább lépésről-lépésre aprólékosan magyarázza el a dolgokat. Aki pedig engem tanít, Ő inkább gyakorlatias. Tehát nem magyaráz, hanem dolgozik, és azt szeretné, ha közben sajátítanám el a dolgokat. Így ketten amikor összeültünk, akkor abból az lett, hogy Kata ideadta a jegyzeteit, én meg gyakorlatba mutattam, amit én "tudok". Jó párost alkottunk, végül egész jól alakult a dolog. A hét második felében már az egyszerű esetekben (ahol pl. nincs visszakövetelés és az ügyfél a szükséges papírjait be tudja mutatni, korábban nem külföldön dolgozott, stb.) fel tudjuk venni a kérelmét, tudunk döntést hozni a nyilvántartásba vételről, majd fel tudjuk venni a járadékra való kérelmét, meg tudjuk állapítani, hogy mennyi jogosultsági idővel rendelkezik. Erre alapozva pedig a járadék összegét és a folyósítás idejét is meg tudjuk határozni. Sőt tudjuk azt is kezelni, hogy mikorra kell visszahívni. Mindezt az IR-programban. Eleinte egy-másfél óra alatt sikerült egy-egy ügyfélnél az eljárást végigvinni, de ma már előfordult, hogy 20-30 perc alatt. Nos ahhoz képest, hogy kedden még az is eszembe jutott, hogy lehet fel kell adnom, pár nap alatt azért csak fejlődtem. Mondjuk ehhez kell(ett) a mindenáron akarásom, mert egyszerűen nem tudom elviselni, ha analfabéta vagyok. Tegnap például nem dobtam el a tollat munkaidő végén, hanem a gyakorló programban még munkaidő után is próbáltam rájönni a dolog logikájára. Kedden egyébként az is hozzájárult a teljes depresszióhoz, hogy elmondták, pár hete olyan is fogta magát és próbaidő alatt elment, aki a NAV-tól jött át (pedig vélhetően ott sem volt egyszerű a munka, ezt mégsem tudta megtanulni). 

De ma már sokkal jobb a helyzet (számomra). Talán mégis van remény.

Miért?

Egyrészt mert egy iciri-piciri tudást is már elsajátítottam, másrészt, mert PÉNTEK VAN!!!!!!!!!

 

És azért, mert egyik nap hopp, a másik nap kopp..."

 

 

 

Megosztás a facebookon