Az járt az eszembe, hogy amikor eljöttem az előző munkahelyemről, akkor még nem is éreztem úgy, hogy ennek a pillanatnak mindenképp el kellett jönnie. Nem éreztem akkor, hogy semmi pénzért sem akarom már tovább csinálni. Szerettem a munkámat, szerettem a kollégáimat, szerettem (már amennyire ezt lehet), az ügyfeleimet.

Csupán szerencsés véletlennek gondoltam, hogy úgy alakultak a dolgok ahogy.

Persze hiszek a véletlenekben és abban is, hogy nincsenek véletlenek. Ez így elég ellentmondásosnak tűnik, de valójában azt hiszem, hogy minden ami történik okkal van.

Ezzel kapcsolatban most értem el arra a pontra, hogy nem is értem, hogyan tudtam, szerettem, csináltam ennyi ideig???

Hogy bírtam?

Miért nem éreztem már sokkal hamarabb, hogy ettől sokkal könnyebb utat is választhatok?

Mert azt hiszem, sőt tudom, tapasztalom, hogy annál a munkánál van sokkal jobb és könnyebb.

Könnyebb mentálisan, könnyebb lelkileg és nem vesz el annyi energiát sok más dologtól (pl. nem mellékesen a saját családomtól).

Most úgy érzem, ha maradtam volna, akkor már nem sokáig tudtam volna csinálni (jól csinálni).

Beszippantott volna az a sok negatív tapasztalás, a tehetetlenség, az, hogy csak a felszínt kapargatjuk és a valódi mély problémákat nem tudjuk megoldani akkor sem, ha minden tudásunkat, akaratunkat, szakmaiságunkat beletesszük.

Most ezt érzem és boldog vagyok. Örülök annak, hogy már nem ott vagyok, hogy most más van?

 

 

Amint ezen gondolkodtam a fészen valahogy odakeveredett elém egy videó és véletlen rákattintottam amint pörgetni akartam tovább.

És ezt jelnek veszem, még ha nem is az.

Talán egy kicsit csicsás, talán egy kicsit túltolják, mint Balogh miniszter a biciklit, de akkor is!

Hallelujah

 

 

Megosztás a facebookon