Persze ha enyém lesz a döntés joga...

Ha rajtam múlik, akkor nem fogok visszamenni a korábbi munkahelyemre, hanem maradok itt, már persze ha megkérdeznek.

Nem volt ez egyébként ilyen egyszerű döntés, mint amilyennek most látszik. Kezdődött azzal, hogy nem akartam igazán jönni, de végül mégis jöttem.

Nem volt egyszerű a döntés, mert ugye a korábbi kis „csapat”, az felülmúlhatatlan. A mai napig hiányoznak, és már szervezés alatt van a tali! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj van a jelenlegi kollégákkal, csak messze nem olyanok, mint a korábbiak. Ami a legjobban hiányzik, hogy itt nincs „összetartás”. Nem véletlen mondták, hogy a korábbi munkahelyem a kormányhivatalon belül a legjobb, legösszetartóbb csapat! 

 

Az első nehézség számomra a szobatársam volt. Az első napon amikor kezdtem, nem találkoztam vele, éppen szabadságon volt. Aki helyettesítette, az felhívta a figyelmemet, hogy „kissé fura a stílusa”, meg ha nem akarok bajt magamnak, akkor úgy csináljam a dolgokat, ahogy a szobatársam mondja. Hát ez nem igazán hangzott jól, de megfogadtam a tanácsot. És valójában nem is eszik olyan forrón a kását! Bár egy kicsit tényleg fura, de ez inkább másoknak szól. Azoknak, akiket nem igazán kedvel. Mondjuk ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem sok ember van, aki azt mondhatja, jól kijön vele. De azért akad. Itt vagyok mindjárt egynek én. Aztán az egyik főorvossal is viszonylag jól kijön, illetve egy másik orvos asszisztensével is úgy tűnik, hogy rendezettek a dolgai. Mondjuk, ha figyelembe vesszük, hogy a többiek a másik csoportba tartoznak, akkor majdnem kétszer annyi emberrel van problémája, mint akivel nincs. De én úgy vagyok vele, hogy ez az Ő problémája. A mi viszonyunk egyelőre jó, és ezt mások is észreveszik. Sőt, örülnek is neki, mert amíg én elszórakoztatom, addig nem velük van elfoglalva és békén hagyja őket. Legfőbb probléma egyébként azzal van, hogy imád másoknak beszólogatni, pikírt megjegyzéseket tenni, ezért inkább elkerülik.

Nekem múlt héten csütörtökön „vallott szerelmet”. Akkor is jó hangulatba telt a napunk, sokat nevetgéltünk (ami tőle nem megszokott mások szerint). Aztán délután valahogy elkezdte mondani, hogy nem szokott ilyet, de szeretné elmondani, hogy meg van elégedve a munkámmal (és velem is), és nagyon örül neki, hogy egy szobába kerültünk. Mielőtt idekerültem, a foglalkoztatási- és a szociális szakértő külön szobába volt. Most pedig egy szobába vagyunk. Ez gondolom a betanítás, helyettesítés és egyéb megfontolások céljából alakult így. De a legnagyobb dicséret, hogy elmondása szerint: „én vagyok a jutalom neki az elmúlt időszak nehézségei miatt”. Ezen mindenki meglepődött, én is. Mert dicsérni nem igazán szokott (másokat).

Azon kívül, hogy az elvileg nehezen kezelhető kolléganővel is tök jól elvagyok, a másik indokom a maradásra, hogy egyre inkább kezdem megszokni, értékelni és kihasználni, hogy nem szakadok meg a munkába. Ma is sikerült délre végezni. Aztán a papírmunkával még elmolyoltam 1 óráig, de aztán már „Happy Hawaii” volt. Elmentem ebédelni, majd szétnéztem, mert szeretnék egy új szép piros pénztárcát, aztán gyorsan bevásároltam, majd visszatérve olyan dolgokat csináltam, amit egyébként a korábbi munkahelyen esélyem se lett volna.

Van még további indokom is. Péntek este azt álmodtam, hogy feloldották a létszámstopot, és jöttek jelentkezők az állásra. Rossz volt, azt éreztem, hogy vége a jó világnak, mert valamelyik jelentkezőt fogják felvenni, én meg „mehetek vissza a balettba táncolni.” Amikor felébredtem, akkor ezen gondolkodtam. Azon, hogy miért is álmodhattam ezt?

Arra a következtetésre jutottam, hogy a szívem visszahúz ugyan a korábbi kollégák közé, de az eszem (tudatalattim) tudja, hogy bizony itt sokkal jobb nekem rövid és hosszútávon is. Amint ezen gondolkodtam az is eszembe jutott, hogy ez az állás egy egyszemélyes állás. Vagyis nincs választási lehetőség, hogy leépítésnél kit küldjenek el, hiszen járásonként csak egy-egy szakértő van. 

És nem utolsó sorban azért is e mellett az állás mellett fogok dönteni, ha megkérdeznek, mert itt valóban arra a tudásra van szükség amit tanultam, amit évekig csináltam. Eleinte azt gondoltam, hogy nem is kell ide tudás, bárki megtudná ezt csinálni. De aztán saját magam rájöttem, hogy bizony ez nem így van. Találkoztam olyan szakértői papírokkal (korábban készült, más járásban, stb.), amibe akkora nagy hibák voltak, hogy a hajam is égnek állt! Pedig még egy hónapja sincs, hogy ezt csinálom, de azonnal észrevettem. Meg is kérdeztem a szobatársamtól, hogyan lehetséges az, hogy ezt senki nem vette eddig észre rajtam kívül? Hogyan lehetséges,  hogy nem vonták felelősségre? Hogyan lehetséges, hogy ezt elfogadták így? Erre azt válaszolta: a szociális szakértéshez senki sem ért rajtunk kívül (értsd alatta: orvosok és egyéb szervek). Tehát amit a szakvéleménybe leírok (leírnak) abba nem kételkednek. Nos ezért kell jól megcsinálni, mert igenis láttam, hogy bizony lehet rosszul is. Vagyis ezért kell hozzá a szakmai tudás, a törvények-, jogszabályok- és az ellátórendszer ismerete. Tudni kell, hogy ki mire és milyen feltételekkel lehet jogosult, és ismerni kell az ügyfeleket és a játszmáikat is. Ehhez pedig igenis szükséges a tapasztalat és a tudás.

És végül nem utolsó sorban az is motivál, hogy a jelenlegi helyemen naponta kérdezik, hogy döntöttem-e már, mert ők "lobbiznak" értem. Szeretnék ha maradnék. Volt aki azt is megsúgta, hogy a főnök azért nem meri még tőlem megkérdezni, hogy hogyan döntenék, mert fél attól, hogy még nem mondanék igent. Pedig már igen! Csak még ezt nem tudja! És másoknak se mondtam még, hogy döntöttem, de én már tudom! Ha rajtam múlik, most úgy érzem maradok!

Megosztás a facebookon