Nehezemre esett szombaton reggel felkelni. Nem tudom igazán az okát, mert ha nem dolgozom, akkor is felkelek hétvégén is ugyan úgy, mint hét közben. De lehet, hogy ez csupán pszichés volt, a tudatalattim lázadt a szombati munka ellen. Mi értelme ennek? 6 beteg volt behívva 2 orvoshoz, akikből 2 jött át hozzánk szakértésre. Ezért bekapcsolni a gépeket, égetni a villanyt, stb. miközben egy csomó dolgom lenne otthon?

De mivel nem tehettem ellene semmit, így beletörődtem.

Szóval reggel nehezen ment a felébredés, és ez később se lett jobb.

Reggel levittem a kutyát, mivel a lányomék már Ausztria felé tartottak, hogy szerdáig a snowboardozásnak hódoljanak. Ezt az otthoni cipőmbe szoktam megtenni (mármint a kutyasétáltatást), amivel nincs semmi baj, csak éppen annyira nem voltam összeszedett reggel, hogy a munkahelyre is abba a cipőbe léptem, nem a megfelelő bokacipőbe... De ezt már csak a munkahelyen vettem észre.

Aztán abból is látszik, hogy kómás voltam, hogy a férjemet ugrasztottam, aki a fürdőszobába készülődött, hogy segítsen már megkeresni a termosznak a tetejét, amibe a kávét viszem. Addigra én már kétszer végigjártam a konyhát, az előszobát, sőt még a hűtőbe is benéztem, hogy a kókusztejjel esetleg nem-e betettem azt is. De nem, nem tettem be. Nem találtam, pedig már indulnom kellett volna. A férjem is kereste, Ő sem találta. Nem értettem, alig pár perccel azelőtt töltöttem a kávét a termoszba, akkor még megvolt a teteje...

Aztán hirtelen odanéztem és láttam, hogy most is megvan, rajta van a termoszon :) Pfffff Jó kis napnak nézek így elébe...

De valamelyest konszolidálódott a helyzet, mert még munkakezdéskor lejött a főnök és szépen csendben mindenkinek megsúgta, hogy amint végzünk a szakértésekkel, szépen egyesével el lehet menni. Na végre! Valami reménysugár :)

Addig is jobban utána néztem annak a vezetéstechniakai tanfolyamnak, amit az öcsém ajánlott.

Azt mondta, a kocsi mellé kérjem azt karácsonyra.

Most persze lehet azon tanakodni, hogy az öcsém miért is ajánlotta?

Bele lehet képzelni ezt is, meg azt is.

Én nem képzelődöm, egyszerűen úgy gondolom, hogy biztos nem akar nekem rosszat, és bár marhára be vagyok fosva attól, hogy még akár kontrollált körülmények között is, de újra átéljem az aquaplaning (vízen siklás) jelenségét, amit áprilisba megtapasztaltam Abonynál, de jót fog az tenni nekem!

Itt helyben találtam egy lehetőséget, ahol elvileg azt ígérik, hogy a tréningen kisebb sebesség mellett száraz úton is elő tudják idézni ezt. Hááááát, mit mondjak? Tényleg nem várom a megcsúszás érzését, de meg fogom tudni csinálni!

Azt mondják, ha ledob a ló, minél előbb vissza kell rá ülni. Én a baleset után is visszaültem, vezettem és nem volt félelemérzésem. De azt hozzá kell tennem, hogy azért nem múlt ám el nyomtalanul a dolog. Ha bármikor eszembe jutott, hogy ismét arra kell menni ahol kisodródtunk, majd az árokba csapódtunk és pörögtünk, akkor igenis gyomorgörcsöm lett! Már a férjemnek is elővezettem, hogy ha megyünk, más útvonalat fogok választani, mert egyszerűen nincs rá erőm, hogy arra menjek!

Abszolút megértette, sőőőt!

Szombaton Ő elutazott vonattal és úgy volt megbeszélve, hogy én megyek érte vasárnap. Ez így is történt. Mielőtt indultam felhívott és elismételte, hogy ne arra menjek, amerre a baleset volt, hanem Nagykőrösnél térjek le a másik irányba. OK, rendben! Megígértem, és így gondoltam én is.

Ám amikor indulásra került a sor, akkor belém hasított a tudat, hogy jól van ez így? Ezentúl nem megyek arra? És ettől megoldódik a dolog? Megnemtörténté tudom tenni? Jobb lesz? Dehogyis!

Fogtam hát magam és mivel egyedül mentem odafelé, úgy döntöttem, hogy már csak azért is arra megyek! Le kell győzni ezt a félelmet!

Amikor megérkeztem a célhoz, elmondtam a férjemnek, hogy a megbeszéltek ellenére a "Horty kanyar" felé jöttem! Kissé ideges lett!

Hazafelé már nem arra jöttünk :)

Lehet már az odaút is tudat alatt stresszes volt, de a hazafelé úton ez már nem csak tudat alatt létezett. Annyira, de annyira koncentráltam, hogy a sötétbe a rossz úton nehogy valami baj legyen, de közbe haladjunk is, ráadásul a rossz úton senki se akart megelőzni, így hosszú-hosszú kilométereken át vezettem a kocsisort, hogy mire hazaértünk én úgy elfáradtam agyilag, mintha vizsgára készülnék és már nem fogna az agyam. De ezen is túl vagyok.

Amint hazaértünk, még átszaladtam anyukámhoz este kocsival, vittem neki frissen fogott Tisza tavi pontyot, amire a férjemnek és anyukámnak is ugyanaz volt a reakciója: "nem vezettél még ma eleget"?  És akkor éreztem, hogy nagyon kellett már ez az út, nagyon kellett, hogy át tudjam élni, hogy meg tudom csinálni, hogy le tudom zárni!

A mai napomat meg hagyjuk! Hétfő van, és qrva sz@r napom. Beszélni se akarok róla...

De amint ezt leírtam, és ki akartam fejteni, üzenetet kaptam a lányomtól. Küldött képeket, videót, mellesleg írt is pár sort is.

És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy az igazán fontos dolgok ezek, úgyhogy vége a hétfői letargiának!

Remélem!

Dolgozom rajta!

Megosztás a facebookon