Még múlt hónapba írtam, kb. 3 hete, amikor elég ramaty állapotba voltam.

Remélem, hogy én már akkor túlestem a COVID-19-en. De ki tudja? Lehetett más is.

Most mindenesetre van egy negatív tesztem, ami fizetős volt.

 

Nem csak úgy jókedvembe csináltattam, hanem mert hazaküldték múlt hét szerdán délelőtt a fiamat a munkahelyéről, mivel nem érzett ízeket és szagokat. Ott a cégnél amikor jelezte a problémát, azonnal csináltak neki egy gyorstesztet (ami negatív lett), de a tipikus tünetek miatt hazaküldték. 

Én erről tájékoztattam a főnökömet, aki engem is hazaküldött, vagyis megkért, hogy maradjak otthon legalább csütörök és péntek, aztán majd meglátjuk. Tájékoztattam arról is, hogy a háziorvos nem ír ki táppénzre, ha nincs tüntem, hiába élek egy háztartásba a fiammal, már nincs kontakt kutatás. A férjem és én mehetünk dolgozni, nem kell otthon maradnunk, viszont a fiamnak megkérte a hatósági PCR tesztet, amire másnap mehetett. Legnagyobb meglepetésünkre néhány percen belül közölték a fiammal a mintavétel után, hogy az eredménye pozitív, tehát megfertőződött a vírussal. Csodálkoztunk, mert mindenhonnan azt hallottuk, hogy napokat, heteket kell várni az eredményre. De szerencséje volt, őt már a gyors PCR teszttel vizsgálták. (Lehet már az elejétől ez kellett volna...) 

Én meg fogtam magam és magánlaborba csináltattam PCR tesztet. Nekem negatív lett. Szinte biztos voltam benne, hogy az lesz, mert szerintem én már átestem a betegségen. (Nekem íz- és szaglásvesztésem nem volt, de magas láz első nap, aztán 3 napig az ágyból se tudtam felkelni, egész nap feküdtem sőt, szinte egész nap aludtam, ami egyáltalán nem jellemző. 4-5. nap pedig mély lélegzetet se tudtam venni, azt is újra tanulnom kellett, csak pihegni tudtam. A második emeletre csak úgy tudtam felmenni, hogy félemeltenként megálltam pihenni és erőt gyűjteni, majd mikor felértem, akkor köhögőroham jött rám. De azon a héten a kolléganőm szabadságon volt, így kénytelen voltam dolgozni. Viszont mivel egyedül voltam, így nem kellett attól félni, hogy megfertőzök valakit. Egyedül ültem az irodába, gyakran szellőztettem, maszk, fertőtlenítés, stb., ami ilyenkor kell.)

Visszatérve a múlt szerdára, szóval az egyébként is elég problémás nap volt. A kolléganőm hétfőn, kedden otthon volt szabadságon, ezért gondoltam, hogy kisimúlva jön majd dolgozni szerdán és egész nap be sem áll a szája, hogy mennyit vadászott, meg a lánya is férjhez ment szombaton (két tanuval) és az unokájának is szülinapja volt vasárnap, szóval lett volna miről beszélnie. E helyett már reggel úgy jött be, hogy csapkodott, és úgy viselkedett, mint egy elmebeteg. Kénytelen voltam megkérdezni tőle, mi a baj? 

Bár sejtettem, hogy talán mégse kellene, de úgyis egy szobába ülünk, ha nem kérdezem, akkor is elmondta volna előbb, utóbb. Így előbb mondta el. Zokogásba tört ki és nem volt olyan mondata, ami ne a rosszat, a bajt az elégedettlenségét vagy valami negatívumot tartalmazott volna. Ehhez még a zaklatott lelkiállapota is hozzájött, ami által félelmetes volt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy megnyugtatom valamelyest és felmegyek a főnökhöz, hogy beszéljen a kolléganővel vagy küldje haza, de ekkor jött a fiam levele cseten, hogy haza kell mennie. Eleinte azt hittem, hogy hülyéskedik.

Mivel olyan helyen dolgozom, kénytelen voltam értesíteni a főnökömet, hogy közvetlen családtag, aki velem egy háztartásban él, így járt.

Amikor írt a fiam, jeleztem a kolléganőnek is, hogy mi a helyzet, aki arra kért, hogy ha lehet legalább addig maradjak, míg a vizsgálatokat megcsináljuk, mégha a papírmunkát ott is hagyom. 

Nekem mindegy volt, meg voltam róla győződve, hogy a főnököm úgyse küld haza, hanem tudomásul veszi a dolgot. Főleg, mivel akkor még a fiam gyorstesztje negatív volt. De nem így lett.

A főnök engem is hazaküldött, sőt megkért, hogy a lehető leghamarabb hagyjam el a munkahelyet. Én azért még megcsináltam az aznapi papírmunkát, hiszen ha már fél napot ott töltöttem, akkor az a kis idő már úgyis mindegy.

Csütörtökön és pénteken otthon voltam szabadságon. Szerdán amint hazaértem, elkezdtem hívogatni a magánlaborokat, hogy mikorra tudnának időpontot adni PCR tesztre? A magánlaborokba is elég kaotilus volt a helyzet, általában már csak a következő héten tudtak volna fogadni. De végül nem sokkal az előtt, hogy az öcsémhez vittem volna a kocsit gumicserére, találtam egy labort, ahol legnagyobb meglepetésemre azt mondták, hogy már másnap 1 órára mehetek és 48 órán belül meg is kapom az eredményt. Gyanús is lett a dolog, ezért rákérdeztem, hogy "és mennyibe került?' De azt mondták, hogy természetesen hatósági áras, tehát 19.500. Ft. 

Még mielőtt elindultam az öcsémhez, azért szóltam neki, hogy mi a helyzet, és hogy így is mehetek-e? De azt mondta, hogy persze. Így még azon a napon a téli gumi is felkerült a kocsira. 

Másnap mentem tesztre, levették a mintát és felajánlották, hogy 10.000. Ft. körüli felárért 24 órán belül elkészül a teszt. Nem kértem, hiszen nekem mindegy volt hogy pénteken lesz kész vagy szombaton, negatív eredménnyel úgyis csak hétfőn tudok menni dolgozni...

De amikor a vizsgálat után kikísért az egyébként nagyon kedves és full profinak tűnő fiatal hölgy, úgy köszönt el tőlem, hogy holnap e-mailen megkapom az eredményt. Én még vissza is kérdeztem, hogy de hát én nem kértem sürgősségi felárat. Erre azt mondta, hogy akkor is meg szokott érkezni 24 órán belül. Szóval ennyit a sürgősségi felárról :) Ahogy ígérte meg is érkezett másnap reggel a negatív teszt eredménye. Egyből hívtam a kollégáimat, a főnökömet, a lányomat meg aki hirtelen eszembe jutott.

Hétfőn pedig jöttem dolgozni.

Örültek a kollégák, de a szobatársam azzal fogadott, hogy neki most fel kell mennie a főnökhöz és utána beszélnünk kell!

Kissé fura volt. 

Mi az, hogy beszélnünk kell???

De hamar kiderült a dolog. Felmondott! Nem bírja idegileg... Tipikusan ilyen: 

Pedig nekem ez a munka maga a nyugalom (persze a szobatársam kiborulásait, és dühkitöréseit kivéve). Az előző munkahelyemen sokkal-sokkal többet kellett dolgoznom, sokszor előfordult, hogy azért "dobtam el a tollat" este 6-kor (pedig 4-kor lejárt a munkaidőm), mert a takarítónő ott állt az ajtóba, hogy zárná az irodát és menne haza ő is.

Szóval felmondott! Nem gondoltam volna, hiszen már csak másfél éve lett volna a nyugdíjig. De már nem bírja... Persze itt a munkahelyen egyelőre a többi kolléga még nem tudja. Mivel vizuális tipus vagyok, abszolút el tudom képzelni, hogy amikor megtudják majd örömtáncot lejtenek,

talán még olyan elvetemült is lesz, aki "pénzt dob ezért a templomi perselybe". 

A fónök se marasztalta, egyből elfogadta a közös megegyezést :) 

Amint lehetősége volt rá a főnök felhívott magához és Ő is tájékoztatott, hogy a kolléganőm felmondott, ezért szeretné, ha januártól én venném át a foglalkoztatási rehabilitációs szakértői munkát, mert azt nem tudja olyanra rábízni, aki még nem dolgzott szakértői bizottságba. Ennél fogva megkért, hogy keressek magam mellé szociális szakértőt. Igazából nincs elvárása (kivéve a törvény által előírt felsőfokú képesítést), olyat keressek, akivel szíven dolgoznék.

Persze egyrészt ez jó, hiszen megbízik bennem és elfogadja akit ajánlok, másrészt meg felelősség, hiszen ha nem válik be az illető, az az én saram lesz.

Elkezdett járni az agyam, hogy kik is jöhetnek szóba?

Egy kedves barátnőmtől segítséget is kértem, főleg mentálisan és ötletelés szintjén. Tök jó volt, mert valóban segített, megerősített. 

És az se hátrány, hogy a szerencse vagy a sors, ki hogy nevezi, az is mellém állt. 

Miután összeszedtem kb. 5 volt kollégát, akik szóba jöhetnének, kettővel fel is vettem a kapcsolatot, azután derült ki, hogy "házon belül" meg lehet oldani a dolgot, hiszen dec. 31-el lejár a munkaügyibe az egyik pályázatos kolléga munkaviszonya, akinek ráadásul szociális munkás végzettsége van, fiatal, férfi - ez azért fontos szempont a főnöknek, mert (fiatal - kevesebb besorolási bért kap, mint az elmenő kolléga, marad valamennyi pénz; illetve férfi elég ritka ilyen területen, ráadásul nem valószínű, hogy elmegy szülni, és kisgyerekkel is hamarabb marad otthon az anya...) Ráadásul tud azonnal kezdeni, hiszen pont december végén lesz vége a munkaviszonyának.

Én ugyan nem igazán ismerem, de a volt kollégáim "a munkaügyis csajok" csupa jót mondtak róla és az ő véleményükbe teljesen megbízok. Mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, napi szinten csetelünk, kibeszéljük amit kell, stb. Ha ők azt mondják, hogy jól járok, akkor én elhiszem nekik. És ezzel megoldódni is látszik a probléma, hiszen "hivatalon belül" megoldják a dolgot. 

Most itt tartok. 

Tanulnom kellene ezerrel, hogy át tudjam venni a foglalkoztatási rehabilitációs szakértői munkát januártól, de a kolléganőm se igazán motivált erre, hogy tanítson, ő már csak a december végét várja. Nyilván bele fogom ásni magam a jogszabályokba, mert jól szeretném azt is csinálni.

Abban a feladatkörben nagyobb a lehetősége, hogy a döntésem ellen a beteg bíróságon jogorvoslatot kér, de bele fogok én abba is tanulni.

Addig is tudok kiskaput. Mert az fontos a magyar ember számára, hogy ha valamit nem tud megcsinálni, akkor legyen kiskapu. És itt van :)

 

Megosztás a facebookon