de ennek is lehet örülni!

Az van, hogy azért néha egy kicsit megterhelő lelkileg a munkám. Persze messze nem olyan szinten, mint a gyermekvédelembe. Igazából egy kezemen össze tudnám számolni, hogy évente hány ilyen nap van, de azért akad. A mai is ilyen volt egy kicsit. Szociális szakértőként nyilván fel kell tárnom a nálam megjelenő ügyfelek szociális hátterét, ami elég szerteágazó feladat, beletartozik, az önellátástól a társas kapcsolatokon át az érzelmi-, hangulati élet, de akár a napi feladatok ellátásán keresztül az életvezetés, önálló életvitel, problémamegoldási képesség, alkalmazkodás, motivációk, attitűdök, stb.

És mikor egymás után jönnek olyanok, akik persze a mellett, hogy betegek, hiszen azért kerülnek ide, még jócskán padlón is vannak, sirdogálnak vagy próbálják magukat tartani, de nem mindig sikerül, vagy egyszerűen már odáig jutottak, hogy pszichés károsodásuk lett a folyamatos kilátástalanság miatt, az azért megérint.

Még akkor is, ha nekem ezzel mindössze az a feladatom, hogy feltárjam a szociális problémákat és lehetőség szerint megoldási alternatívát ajánljak, vagy megállapítsam, hogy a szociális rehabilitáció nehezített vagy nem lehetséges.

Mikor az autóbalesetben megsérült huszonéves olyan mértékben veszíti el a korábbi életét, hogy ezt már csak úgy tudja feldolgozni, hogy ájulásig issza magát, vagy a munkanélkülivé vált férjjel, két kisgyerekkel élő, sírdogáló beteg nő, akinek árverezik a házát, és fogalma sincs, hogy hová mehetne lakni, mert fizetné ő a hitelt, ha lenne miből, de az isten háta mögötti kis faluba és a környékén sincs munkalehetőség, pedig nem érdekelné, hogy beteg, vagy az sem érdekelné, hogy nem ezért tanult, bizony akár WC-t is takarítana, csak legyen biztos jövedelem, csak ne rakják ki gyerekekkel az utcára, hiszen akkor mi lesz a gyerekekkel?  

Szóval ilyenkor azért mindig eszembe jut, hogy mégse minden fenékig tejfel. És hiába a sok jó szlogen, hogy senkit nem hagyunk az út szélén, meg amennyi munkahelyet a vírus elpusztít, mi annyit teremtünk, meg aki dolgozni akar, az tud, és nincs gyerekszegénység meg hasonlók...

De meg tudok sajnálni olyanokat is, akik igazából a saját problémáik börtönébe zárják magukat és nem is olyan nagy a baj, mint amilyennek ők látják. Mint pl. az az 57 éves nő, aki egy kis településen élt egész életébe, az egyik "helyi kocsmáros" volt, de miután az örökbe fogadott fia talált magának egy párt (fiút) és elköltözött Budapestre, azóta nem tud az emberek szemébe nézni, teljesen beleőrült ebbe a dologba, olyan súlyos pszichés betegsége lett, hogy egyik napról a másikra a nagy társasági életet élő, mindenki által ismert nő, bezárkózott, nem áll szóba senkivel, előttem is úgy szégyellte ezt a dolgot, mintha ennél nagyon baj nem is történhetne. Nem is feltétlen azzal van baja ami történt (bár nyilván azzal is) hanem azzal, hogy mit szólnak? Nem mer emberek közé menni. Saját magát zárja börtönbe. 

De azt sem tudom félvállról venni, amikor magasan kvalifikált emberek, akiket régen sokak irigyeltek, csodáltak vagy felnéztek rájuk, azok ronccsá válnak.

Amikor olyan súlyos depressziós epizód és egyéb pszichés probléma zajlik, hogy azt sem tudja megmondani, hogy hol lakik, vagy egyéb olyan alapvető dolgokat, ami akár egy kisiskolásnak sem okozna gondot. (És nem megjátssza magát, tényleg nem tudja. És sír, mert valahol az emlékeiben azért ott van, hogy régen ez nem így volt, nagyon nem.) Nem könnyű, mikor látom az előzményekbe, hogy osztályvezető, üzemvezető, ügyvezető volt, most meg egy nyálát csorgató zombi, aki üres tekintettel néz ki a fejéből.

Amikor egy másik ügyfél arról beszél, hogy ki volt ő régen, és most már csak annyit szeretne, hogy fel tudjon kelni az ágyból, vagy ne kelljen pelenkáznia magát.

Vagy egy újabb betegről kiderül, hogy annyira rossz passzba van, hogy ha a szomszédok nem adnának neki enni, akkor éhen halna, pedig korábban...

Vagy az a középkorú férfi, aki egész életébe éjjel-nappal dolgozott, hogy a családnak minden meglegyen, lakás, kocsi, nyaralás. Meg is lett minden, csak a lényeg veszett el, az, hogy soha nem volt a családdal, most meg, hogy beteg lett, a családja magára hagyta a betegségbe. Mert így már nem kell. Csak addig kellett, amíg mindent előteremtett. 

Szóval ezekkel a dolgokkal főleg akkor van gond, ha egy nap egymás után sok ilyennel találkozom. 

És ma elég sok ilyen volt...

Persze azért akadnak néha mókásabb beszélgetések is. Ami ha jobban belegondolok nem mókás, csak a szituáció, ahogy az ügyfél előadja. Mikor elmeséli pl. hogy igen, vannak hanghallásai, de őt igazából nem zavarják a hangok, csak a pszichiátert :) 

Szóval az ilyen húzósabb napokon mindig megfogadom, hogy hálát adok a jelenlegi életemért, még akkor is, ha csak középszerű az életem, mert bizony sokan cserélnének velem.

 

Megosztás a facebookon