Mert akinek sok ideje van, az nem ér rá???

Nem tudom megmondani, hogy miért is nem írtam az elmúlt 3 hónapba, de talán tényleg az az oka, hogy a túl sok szabadidő miatt nem jutott rá időm.

Sok változás nincs, továbbra is ott "dolgozom", ahol az előző bejegyzéskor. Annyi mégis változott, hogy talán még kevesebb lett a munka, pedig lehetne több is, csak ugye ahhoz orvoskapacitás kellene, az meg ugye nincs. Amikor idejöttem dolgozni, akkor még 4 orvos dolgozott. Most, mai napon az a helyzet, hogy 1 orvos van, és még 1 szabadságon. Egy felmondott, egy másik ha még vissza is fog jönni valaha dolgozni, az is csak hosszú hónapok múlva lesz, mivel elég komoly műtétje volt, ami minimum fél-egy év felépülést jelent.

Ma pl. 2, azaz kettő beteg jött át hozzám. És akármilyen precízen is akarom csinálni a szakértést, az sem tart tovább max. 1 óránál. Ez a 9 órás munkaidőből azért valljuk be, jelentősen kevés. Persze ezért lehet utálni, de én bizony isten úgy szeretném, ha jobban kitöltené a munkaidőmet a munka. Tudom az se jó, ha valaki megszakad a munkába, de az sem, ha nincs mit csinálni.

Ma is pl. nekifogtam anyukám szülinapjáról készült pár képből egy emlékvideót csinálni, mikor máskor ha nem munkaidőbe?

Mit is kaphatott volna 70. szülinapjára, mint egy okostelefont :) Egyébként nem kitolás, már gondolkodott rajta, hogy ha lesz rá pénze, akkor vesz magának. Sőt kapott hozzá egy kártyát is, mely korlátlan internethasználatot is biztosít :)

Amikor végeztem a videóval, akkor meg persze nekifogtam írni ide pár sort, ha már ugye volt aki szóvá tette :)

Nos hirtelen nem sok minden jut eszembe az elmúlt 3 hónap történéseiről.

Vagyis, DEHOGYNEM!!!

A férjem két hete dolgozik!

 

FÉL ÉVIG VOLT OTTHON!!! Április 6-án volt ugye az autóbalesetünk, és a kezelések és műtétek után végre október 7-én munkába állhatott. Ettől mindenki boldog! Ő azért örül, mert már nehezen bírta az otthoni semmittevést (na ugye, másnak se jó, ha hosszútávon nem tud értelmes dolgot csinálni). A főnökének és a munkatársainak is jó, várták vissza nagyon és már szinte minden hétvégén megy túlórázni, sőt holnap munkaszüneti nap lesz, de Ő akkor is megy dolgozni. Jó nekem is, mert már kezdett az idegeimre menni, túl "kipihent volt", sőt a családi költségvetésnek is jó lesz, hogy végre már nem csak az én fizetésemet kell beosztani, nem csak abból kell vásárolni, csekket és minden egyebet fizetni :)

Mi is van még?

Kocsim sajnos továbbra sincs. Ez elég furi, mert néha rám tör a vágy, és akkor rákattanok a dologra. Aztán meg alább hagy a lelkesedésem, és rájövök, hogy tök jól elvagyok kocsi nélkül is, addig is van pénzem a számlámon, amíg a kocsira szánt pénzt nem költöm el. A lányom kocsiját logisztikázzuk úgy, hogy mindketten használjuk. A munkába biciklivel járok.

Ez sokkal egyszerűbb, mint a kocsi (ja, és olcsóbb is). Reggel és délután is csúcsidőbe jövök, megyek, és konkrétan megtapasztaltam, hogy autóval kb. 20 perc kell a be- vagy a hazajutáshoz, míg kerékpárral ez mindössze 8-10 perc, és nem is olyan stresszes. Az autósok csúcsidőbe borzalmasak. Nem számít a záróvonal, tolakodnak, bevágnak, elmebaj amit csinálnak. Kerékpárral meg tudok suhanni, nem kell akár 3-4 lámpaváltást is megvárni.

A fiam és a lányom továbbra is otthon lakik.

A lányomék vállalkozásba akartak fogni, de nem tudták eldönteni, mi is lehetne az, amit szeretnének is és még haszna is lenne, így feladták ezt egyelőre. Aztán következett, hogy belevágnak esetleg egy építkezésbe. De jelenleg áll a dolog, mivel a párja megpályázott egy pesti állást, és ha felveszik, akkor tolódik a dolog. A lányom nemrég ismét tanulásba fogott. Úgy gondolta, ha már szinte úgyis minden nap jár kondiba és sokszor segítséget is kérnek ott tőle, hát belevág egy személyi edző képzésbe. Vagyis ez sem ilyen egyszerű, mert ott is a pénzlehúzásról szól a dolog. Ahhoz, hogy személyi edző lehessen, előtte el kell végeznie egy fitness instruktor képzést, majd utána mehet személyi edző képzésre.

A fiam tekintetébe sincs változás, dolgozik és mellette elég komolyan veszi az edzést. Ebben az évben kezdte el, de máris megcsinálta mind a három távot a Spartan Race-n. Október 5-én Kazincbarcikán teljesítette a leghosszabbat, közel 24 kilométert, 34 akadállyal és majdnem 1000 méter szintkülönbséggel, amit az esős idő még tovább nehezített, hiszen az egész pálya felázott, sáros volt, csúszott és a tó vize se melegedett fel, ahol úszni kellett.

Most nem én vittem a versenyre, hanem az egyik barátja. Nagyon vártam, hogy felhívjon, mert megbeszéltük, ha beér a célba, telefonál, hogy minden OK. Persze végül az lett, hogy én hívtam, amikor már nem bírtam tovább várni, és biztosra vettem, hogy ennyi idő alatt már  teljesítette a távot. Csak pár szót tudtunk beszélni, nagyon fáradt volt, de megígérte, hogy amint hazaér, elmesél majd mindent.

Ezt a telefonbeszélgetés után posztoltam:

"Kezdő szülőként nagy vágyakat dédelgetünk a gyerekeinkkel kapcsolatban: legyen sikeres, népszerű, zseniális. Aztán ahogy múlnak az évek, ezek az igények valami jóval mélyebb vággyá alakulnak. Legyen boldog! És mivel Ő(k) boldog(ok), így én is boldog vagyok! A fiam boldogságának, elégedettségének jelenleg az az oka, hogy bár még csak az idén kezdte, de már teljesítette a Spartan Sprint, Super és Beast távot is, így a TRIFECTA elit klub tagja lett. Gratulálok kisfiam!"

Ő pedig amikor hazaért, ezt írta:

"Egy gondolat, egy elhatározás és három kihívás!
Az idei évemet már most úgy könyvelhetem el, ahogyan az a tavalyi év végén megfogalmazódott bennem, a legsikeresebb év címszóval.
Ez alkalommal a felkészülésre is tudtam elegendő időd fordítani, így a közel 24 kilométeres akadályfutó versenyt 4 óra 14 perc alatt teljesítettem,
mindeközben 1.601 kalóriát égetett el a féreg testem.
A pálya saras és az akadályok többsége csúszós volt, köszönhetően az esőnek. Ennek fényében a 34 akadályból 7 alkalommal büntető feladatot kellett végeznem, ami összesítve 210 darab Burpeet jelentett. (csak mellékesen jegyzem meg, ez négyütemű fekvőtámaszt jelent. 210 négyüteműt)
Elég kiábrándító volt, hogy olyan egyszerű akadályokat elrontottam, amit máskor csukott szemmel teljesítek. Bár már ez is egyfajta fejlődés, hogy mindössze néhány másodpercnyi hamis önkritika után szaladtam is tovább és nem befolyásoltak a negatív gondolataim.
Ha jól rémlik 13 kilométernél jelentkezett az első fájdalom, ami a térdeimet és a jobb bokámat kínozta. Ez alkalommal viszont már nem volt jelen a kétely, hogy mit keresek én itt. Teljes magabiztossággal haladtam tovább és ugyan ez a verseny számomra a saját határaim feszegetéséről szól, azért elég biztató volt, mikor szembesültem vele, hogy olyan embereket hagyok magam mögött, akik előttem indultak 15 illetve 30 perccel. Mire a 18. kilométert elhagytam a lábaimat iszonyatos görcsök övezték, ami közel 3 csodálatos kilométerig még kitartott, ezzel is lassítva az előrehaladásom. A legborzasztóbb számomra viszont a tó átúszása volt, ugyan 100 méternél nem lehetett nagyobb ez a szakasz, viszont olyan hideg volt a víz, hogy egy gyengébb hipotermiával még a végén megküzdöttem.
A kijelölt pálya ahol futottunk, néha lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Az órám szerint a legmagasabb pont, amíg fel kellett vánszorogni 359 méter, viszont a hivatalosan mért szintkülönbség 974 méter volt, így hát az én műszerem nem szuperált megfelelően.
Mindennek a margójára úgy érzem ez alkalommal kiadtam magamból, amit csak lehetett, így több felkészüléssel jövőre jobb eredményeket zsebelhetek majd be"

Róla ennyit.

Mi is van még?

Ja! A volt kollégákkal továbbra is összejárok. Most már 3 csipet-csapat van, akikkel rendszeresen találkozom. Imádom a velük töltött időket.

Ma is megyek és a volt munkaügyis csajokkal beülünk a Vincentbe.

Aztán pénteken megint a Vincentbe, csak akkor már egy másik volt kollégás csapattal.

 

Megosztás a facebookon