avagy el kellene dönteni, hogy írok rendszeresen, vagy hagyom a ....

Ismét itt. Valahogy amikor eszembe jutott, hogy írni kellene, akkor mindig valami közbe jött. Nem, nem a munkám lett olyan pörgős, hogy nincs időm, hanem a körülmények nem kedveztek.

Az elmúlt hetek megviseltek egy kicsit. Nem volt fáklyásmenet, ahogy mondani szokták.

A legnagyobb lelki traumám a fiam pszichés állapota miatt volt/van.

Nem könnyíti meg a helyzetemet az sem, hogy a kolléganőm ismét nagymama lett, amit inkább nem is minősítek, mert én még ilyet nem láttam, tapasztaltam. Elvileg értelmes, több diplomás ember, aki kinyilvánította, hogy egyáltalán nem örül az újabb unokának, mert így mennyire sérülni fog az elsőszülött unoka. Az elsőszülöttről annyit, hogy bár elmúlt 3 éves, de valószínűleg a túlgondozás miatt még a mai napig sem szobatiszta, "nem akarják erőltetni, majd ha késztetése lesz rá..." És még sorolhatnám, hogy mi mindent nem csinál a túlgondozás miatt...

Az nem vitatható, hogy imádja az elsőszülött unokáját, de nem jól csinálja! De nem csak ő nem csinálja jól, hanem az egész család ilyen.

Naponta hallgatom, hogy csakis ezért megy, azért segíti, támogatja anyagilag is és minden téren a lányát, hogy az elsőszülött unokának mindene meglegyen. Még meg sem született a második unokája, de már nem szerette. És ezért a lányát és a vejét is hibáztatta, hiszen mindenről ők tehetnek! Heti szinten legalább 2-3 alkalommal van komoly konfliktusuk, ami akár ordibálásba, zsarolásba megy át. Olyan se veled, se nélküled kapcsolatba vannak. A kolléganőm mindig kifejti, hogy legszívesebben mit és hogyan tenne a lányával, rá se nyitná az ajtót, sőt egy forintot se adna legszívesebben nekik, de hát az unokája miatt mégis mindig mindent megkapnak. A házat is ők vették, a kocsikat is, a mai napig is ő fizeti a lánya telefonszámláját, havonta patronálják őket nem kevés pénzzel. Ezért cserébe nyilván el kell viselniük a fiataloknak, hogy a nagyszülők napi szinten ott vannak, esetleg bele is okoskodnak a "gyereknevelésbe" és minden másba is. Én kívülállóként úgy látom, hogy ez bizony nagyon egészségtelen és mindenki számára káros.

Ismét megerősítődött bennem a gondolat, hogy a pénz bizony nem minden. (Persze nyilván jó, ha van, de...) De ha valaki érzelmi intelligenciája a béka segge alatt van, nos azzal azt hiszem nem lehet mit tenni. Meghallgatom, néha finoman jelzem, hogy én másképp gondolkodom, de azért naponta hallgathatom a számomra elképesztő történeteket. De amíg ez engem csak annyira érint, hogy meghallgatom, mennyi mindenre futja másnak és mégis mennyire boldogtalan, mennyire elégedetlen, mennyire frusztrált, mennyire nincs kibékülve az életével, így erre nem is fordítanék több szót. 

Visszatérve a fiamra. Véget ért az első "komoly" kapcsolata. Még most sem ismertek előttem bizonyos részletek, de a lényeg, hogy vége lett, és bizony ez annyira megviselte, hogy én még ilyet nem tapasztaltam. Nem csak nála, de a környezetembe sem. Depressziós lett a szakítás után. És bizony, amit nagyon szégyellek, hogy nem én vettem észre először, engem csak akkor avatott be, amikor segítségre volt már szüksége. Valamelyest mentesít, hogy azon a héten éjszaka dolgozott, ami azzal jár, hogy nappal alszik, tehát be van csukva a szobájának az ajtaja nappal, és ezeken a heteken szinte nem is találkozunk, hiszen ellenkező napirendünk van. 

Kedden hajnalba telefonált rám, hogy tudnék-e érte menni a munkahelyére? Kissé fura volt, mert hamarabb elengedték, mint ahogy lejárt volna a munkaideje. De hiába kérdeztem, hogy valami baj van-e? Csak annyit válaszolt, hogy nincs, csak fáradt. Én meg el is hittem. Hazavittem. Aztán este amikor ébresztettem volna, hogy indulnia kell dolgozni, még akkor sem mondta meg, hogy mi a helyzet, csak annyit mondott, hogy szabadságon van, nem megy dolgozni. Fura volt, mert előtte beszélgettünk, hogy már alig van szabadsága... Amikor hazaértem, ismét aludt. Aztán végül csütörtökön fedte fel a lapjait. A szívem majdnem beleszakadt, amikor olvastam amit írt. 

"El tudnád nekem intézni keddtől-péntekig a táppénzes papírt? Úgy néz ki nem sikerült a fizetetlen szabadság, hiába próbálta intézni a főnököm. A jelenlegi érzelmi állapotom miatt megengedte, hogy kicsit kikapcsolódjak és pihenjek. Ugyan mondtam neki is, hogy nem tudom melyik a jobb itthon vagy a munkahelyen rágódni, de úgy néz ki jobb itthon. Már több mint egy hete magam alatt vagyok. Itthon próbáltam tartani magam, de a munkahelyen nem tudok mást csinálni csak rágódni dolgokon. Egyre jobban felerősödött a dolog és már nem bírtam tovább. Kedd reggel ezért is tudtam, hamarabb eljönni, mert elengedett az Imre, sőt ő mondta, hogy amíg nem szedem össze magam, addig maradjak itthon fizetetlen szabadságon, majd ő elintézi. Meg nagyjából a fél napot nem dolgoztam át, hanem ültem meg a friss levegőre járkáltam ki. Nem szeretnék belemenni részletesen és nem szeretnék egyenlőre beszélni róla, annyit mondok, hogy párkapcsolati probléma... Szombaton megbeszélek mindent az Eszterrel, ami bosszant és társai. Nem említettem eddig neked ezt, de nem is akarok erről beszélni senkivel most. Mindössze annyit kérek, ha megoldható kérlek intézd el keddtől péntekig a táppénzes papírt számomra. Ha hazajössz sem szeretnék erről most beszélni, majd a hétvége után esetleg..."

Persze elintéztem neki a táppénzt, és tiszteletben tartottam a kérését is, hogy most nem akar beszélni a dologról. Arra azért felhívtam a figyelmét, hogy rám mindig és mindenben számíthat. Ha nem velem akarja megosztani a párkapcsolati problémáját, azt elfogadom, de nagyon szeretnék tudni róla, ha bármilyen problémája van, hogy tudjak segíteni (ha tudok). Az orvosnál nagyon megértőek voltak és ajánlották, hogy nem ártana valami enyhébb nyugtató... De ettől teljesen elzárkózott a fiam, mondván, hogy szerinte a nyugtató nem fogja megoldani a problémáját. Azért vettem neki Valeriána relaxot, ami mégse gyógyszer, de hátha segít... Szedte is pár napig, de azt mondta, hogy nem érzi, hogy bármit is javítana a helyzetén.

Aztán jött a hétvége, amikor is úgy volt, hogy elutazik Eszterhez és megbeszélik a dolgokat. Kissé aggódtam, mert ilyen lelki állapotba egyedül vonatozni 170 km-t, nos szerintem nem túl megnyugtató egy szülő számára. Már olyan dolgok is megfordultak a fejembe, amit inkább le se írok... De aztán valahogy minden jóra fordult. A barátai eltalálták, hogy menjenek fel Pestre valami szabadulószobába, meg bulizni, és Eszter is oda tud menni, meg tudják beszélni a dolgokat. Vettek ki egy szuper szállást is (amit egyébként külföldieknek szoktak kiadni, a tulaj nem is beszélt, csak angolul). Valamelyest megnyugodtam, mert a barátai szuper jó fejek. Ismerem őket, figyelnek a másikra, segítenek egymásnak. 

A kapcsolatot lezárták, a fiam még a mai napig sincs teljesen jól, de igyekszem trenírozni. A teljes apátiából már kirángattam, mára már odáig jutottunk, hogy ismét jár edzeni, most a barátaival van Szegeden, tehát kimozdul ismét itthonról. Az edzést hanyagolta, és ezt szóvá is tettem. Nem azért, mert meglátszana rajta, hogy nem jár edzeni... Hanem azért, mert jót tett neki mentálisan is, amikor futott, készült a versenyekre. De amíg eljutottunk idáig, azért volt pár hosszabb beszélgetésünk. A lényege a dolognak, hogy azért nem akart menni futni, edzeni, kondizni, mert azt mondta, "nincs motivációja". Én meg eleinte finoman, majd már nem annyira finoman elmagyaráztam neki, hogy a legfőbb motivációja az legyen, hogy jól érezze magát a bőrében. Magáért csinálja!

Emlékeztettem rá, hogy nem csak testileg, hanem pszichésen és mentálisan is jót tett neki, amikor a sporttal lefoglalta magát. És belátta, azt mondta igazam van! Na ugye, hogy ugye??? 

Most ismét sportol, közös programokat szervez a barátaival, talán a jobbulás útjára lépett. Remélem.

Egyébként imádom, hogy más, mint a kortársai. Imád olvasni. Most ezt a két könyvet nyüstöli: 

Bizony, bizony :) Petőfi összes 

Róla ennyit, talán a mélyponton már túl van, és minél jobban lesz, annál jobb lesz mindenkinek.

A férjem dolgozik. Élvezi, hogy fél év táppénz után, végre kap fizetést, és nem csak az én fizetésemből kell gazdálkodni. Kártérítést is kapott, amiből a leendő autónkba is beszállt. Mert már az is van. A héten lett lefoglalózva, holnap viszik műszakira, és elvileg szerdán mehetek érte. Nem olyan, mint amilyet szerettem volna, és ezt mindenkinek el is mondtam. Az öcsém szerezte ezt is. Hozzájuk került be a Mazdához. Április óta keressük a megfelelőt. Egy pár kocsinak már megcsinálta az állapotfelmérését, de az eddigiek hiába tetszettek nekem, azt mondta, hogy "felejtsem el". Vagy vegyem meg, de akkor nem vállalja a szervizelését. Nos nem vagyok a magam ellensége... Az öcsém ingyen szervizelte a kocsimat, nyilván erre a továbbiakban is igényt tartok. Így hát mindig lemondtam azokról a kocsikról, amik ugyan tetszettek és ránézésre szépek is voltak, csak ugye a külső nem minden! És ez az autókra is igaz, sőőőőőőőőt!

Szóval a héten szólt, hogy van náluk egy 1.6-os, benzines, prémium felszereltségű Kia ceed, ami első ránézésre nagyon jónak tűnik, és ha érdekel, akkor egy alapos állapotfelmérés keretében átnézi, hogy "komolyan szóba jöhet-e". Tudom gáz, de inkább annak drukkoltam, hogy megint azt mondja, inkább nem ajánlja. De nem azt mondta, hanem azt, hogy nagyon korrekt áron, nagyon jó állapotba van. Ha érdekel, akkor meg sem hirdetik, nem teszik ki a sorra, és rá való tekintettel a meghirdetett árnál 200.000. Ft-al olcsóbban tudok hozzájutni. Gyorsan kellett döntenem, mert ez a kocsi nagyon ritka, mármint az 1.6-os benzines kivitel. Azt mondta, hogy még a héten döntsem el, mert ha meghirdetik, nagyon hamar lesz gazdája. 

A lányommal mentem megnézni, kipróbálni, és bár a lányom is ellene volt, mert úgy gondolta Ő is, hogy olyan autót vegyek, amilyet szeretnék, de amikor beleültünk, azt mondta, ennyi pénzért ez nagyon jó! És valóban én is azt éreztem, hogy lehet nem ilyet akartam, de mire is kell a kocsi??? Arra hogy nézegessem, hogy milyen szép, vagy arra, hogy megbízható módon eljussak A-ból, B-be? Végiggondoltam, hogy eddig miért is nem vettem meg azokat az autókat amik tetszettek? Azért, mert az öcsém nem ajánlotta, azért, mert a látszat ellenére nem voltak jók. Szépek voltak, de nem jók. Ez meg egy jó és megbízható autó, prémium felszereltséggel, jó áron, amit az öcsém is ajánl. Viccesen még azt is megjegyezte, ha nem veszem meg, akkor megveszi Ő :) Majd később hozzátette, hogy megveszi Ő (nekem). Nos nyilván ezt nem várhatom el. Már ez is nagy segítség, hogy megtalálta, és jó áron megszerezte.

Ő lesz az enyém: (bár én sötétszürkének látom, ez az autó bizony kék:) 

 

Azért kicsit mókás, mert a lányomék is most vettek kocsit. Nos az övék (jobban mondva a barátja) autója még annál is jobb, mint amit én eredetileg néztem. És pont nekem köszönhetően vette ezt. Azért mert az én álmom egy Hyundai I30-as volt, Ők meg nézegették a hirdetéseket, és így akadtak erre a még újabb I40-re. Mondjuk én jelenleg nem adnék ennyi pénzt egy kocsiért, de fiatalok, hagy éljék az álmaikat. Az övék (illetve a lányom barátjáé) ez: 

Mi is van még? 

Nos voltam egyik kedvenc volt kolléganőmmel fodrásznál. Visszajárunk arra a településre, ahol utoljára együtt dolgoztunk. Egy kicsit azért mókás, mert közbe egy megyeszékhelyen élünk, ahol minden utcába van legalább 1 fodrász, de mi akkor is inkább utazunk 20 km-t. Hiába! A jó fodrász megér ennyit! Jövő pénteken pedig tök véletlen de egymás után megyünk kedvenc műkörmösünkhöz is. Ismét lesz idő egy kis pletyire. 

Imádok jó emberek között lenni. Annyira élvezem.

A múlt péntek délutánt a "munkaügyis" csajokkal töltöttük. Nekik is és nekem is munkahelyi buli lett volna, de mindannyian úgy döntöttünk, hogy inkább egymás társaságába múlatjuk az időt. Néhányan már nem ott dolgozunk, de olyan jó csapat!

Nos legtöbben figyelünk arra, hogy mit eszünk, de ezen a napon csak élveztük az ízeket és egymás társaságát.

Ilyeneket ettünk:

 

Most pénteken pedig a fodrász után a másik kedvenc volt kollégáimmal ültünk be a CAFE FREI-be, bár kissé megfogyatkozott létszámmal, mert családbővülés miatt volt aki igazoltan hiányzott.

Imádom a velük töltött időt is. Már a férjem is megszokta, hogy a péntek délutánjaimat nem itthon töltöm. Eleinte nem szerette, de már megszokta. Van még egy harmadik kis csapat is, akik szintén volt kollégák, és velük is be szoktunk ülni sütizni, kávézni.

Olyan jó, hogy vannak ilyen volt kollégák. Ebből is látszik, hogy nem csak addig lehet egymással időt tölteni, amíg muszáj, mert együtt dolgozunk. Sőőt! Ha nem lennének értékes emberek, nyilván eszembe se jutna időt szakítani rájuk. De komolyan mondom, én mindig megoldom, hogy szabaddá tegyem magam, ha bármikor találkozni tudunk.

Mi is van még? Ja! Persze megint létszámstop van a munkahelyen. Illetve elvileg már nincs, de mégis. Kiskunhalason jelenleg nincs szociális szakértő és nem is vehetnek fel. Így a főnököm megkért, és komolyan mondom, hogy MEGKÉRT, hogy ideiglenesen megtenném-e, hogy hetente egy délután átmegyek és aláírom a szükséges papírokat, mert megcsinálja az ottani bizottság a szakértést, de mivel nincs aláírási joguk, így szakértőként csak én írhatom alá. Én meg persze igent mondtam. Nem is értettem, hiszen felettesemként nem kell kérnie, utasíthat is. Ezért most minden szerdán jön értem a hivatali autó és visznek aláírni. Hetente kb. ennyit kell szignóznom:

Most egyelőre ennyit. Jó hosszúra sikeredett, pedig sok-sok minden kimaradt. De majd igyekszem legalább heti egy bejegyzést írni. Hiszen majd ha nyugdíjasként valamikor visszaolvasom, akkor nyilván jó lesz látni, hogy mennyi minden történt velem:) 

Megosztás a facebookon