A héten ismét felültem a hullámvasútra.

A múlt hétvége nagyon klassz volt. Pénteken fodrász a volt kolléganőkkel, pletyi, jókedv és minden egyéb. Olyan jól éreztem magam. A hétvége is jó volt, ezért hát hétfőn valamiért talán még a szokásosnál is rosszabb kedvem volt. Igyekeztem legyőzni a hétfői hangulatot, de nem sikerült egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a kolléganő lánya hamarosan anya lesz. Ez elterelte a figyelmemet és csodáltam a kolléganőt, hogy milyen jól viseli a dolgot. Kissé irigyeltem is, mert úgy éreztem, hogy én nem tudnék ilyen higgadt lenni, én megőrülnék. Persze nyilván annak semmi értelme nem lenne, tehát az a viselkedés volt a helyes, amit tanusított, de mégis azt éreztem, hogy én ezt nem tudnám véghezvinni. 

Szóval mikor a kolléganőm lánya bekerült a kórházba örömmel mutatta nekem is, hogy milyen klassz a német kórházi szoba, saját fürdőszobával ami kicsit sem hasonlít az emlékeimben élő itthonira, ahová legszivesebben még gumicsizmába se menne be az ember. Az ottani felszereltség össze se hasonlítható az itthonival. Megkérdezték, hogy mit kér ebédre? Tésztát vagy halat? A szobában lévő bútorok tiszták és ízlésesek, a fiókokba az újszülöttnek pelenkák, stb.

Végül  hétfőn még munkaidő végéig nem indult be a szülés, csupán azért volt a kórházba, mert elfolyt a magzatvize. Egész éjszaka izgultam érte én is, meg persze a leendő nagymamáért is. Az események végül úgy alakultak, hogy hajnalba mégis megindult a szülés, így a kolléganőm együtt "vajúdott" videóhívás keretében a lányával. Nyilván másnap nem volt kipihent, amire még egy lapáttal rátett, hogy ugye elkezdődött, de nem fejeződött be a dolog, csak kedd délután. Egész nap izgultam én is. De komolyan. Rá kellett jönnöm, ha a lányom fog szülni, vagy nagyon összekapom magam, vagy a közelébe se mehetek, mert folyamtosan bőgni fogok... Remélem előbbi fog bekövetkezni és a segítségére tudok lenni, ha szeretné. De ha nem, akkor ki kell lőni engem a holdra, mert még gondolatba se tudom elviselni, hogy a lányomat szenvedni lássam. Azt hiszem, hogy ezt a fiús anyukák nem úgy élik meg, mint a lányos anyukák. A nagy izgalomba egy kis nyugalom azért mégis adódott, mert mint kiderült a leendő anyuka kapott epidurális érzéstelenítést, így miközben én/mi azt hittük, hogy a fájdalomtól lassan magáról se tud, sikerült neki szülés közbe aludni egy-másfél órácskát. Valahogy ez a gondolat egy kicsit megnyugtatott, hogy lehet ilyet is. :) Persze később ennek is meglett a böjtje...

Végül kedden munkaidő után nem sokkal megszületett a kolléganő unokája. Már itthon voltam, főztem, de a telefont egy pillanatra se tettem le. Úgy izgultam, hogy minden rendben legyen. És úgy is lett. Gyönyörű, pufóka kis angyal született, és az újdonsült anyuka és a baba is jól volt. 

 

Aztán persze nyilván a hullámhegy után jött egy kis hullámvölgy is, mert azért valljuk be, nem egyszerű úgy nagymamává válni, hogy ki tudja mikor láthatja majd a kolléganő az unokáját, ki tudja mikor ölelheti meg a lányát, hiszen Németország nem a szomszéd város és akkor még ugye itt van ez a "vírushelyzet is". Annyira megértettem és sajnáltam szegényt, de azon kívül, hogy meghallgattam, nem tudtam segíteni neki. Nem tudtam semmi biztatót mondani, sőt még itthon is azon gondolkodtam, hogy mennyire nehéz ez, és őszintén mondom megviselt a dolog. Persze nem panaszkodni akarok, mert nem nekem nehéz, én csak az empátia miatt keseredtem el, de a kolléganő mit élhet meg ebben a helyzetbe?

És még nem volt vége a hullámvölgynek, mert éjszaka olyan rossz álmaim voltak, hogy nem is emlékszem régre visszamenőleg ilyenekre. Pl. álmomba egy nagyon közeli rokonom a testvérével együtt, élve temette el egy másik testvérüket, aki dörömbölt a sírból és kétségbeesetten próbált kitörni és majdnem sikerült is kiszabadulnia, de végül mégse. Mikor álmomba odaértem és felelősségre vontam őket, hogy miért teszik ezt, és azonnal engedjék ki, már csak visszaszámláltak, 3, 2, 1, és az eltemetett megfulladt, és ők elégedettnek tűntek és megmagyarázták, hogy ez így jó. Végtelenül rossz érzés volt. Felébredtem és nehezen sokára tudtam csak visszaaludni, de a rémálom folytatódott. A legújjabb rémálmomba egy kedves ismerősöm fia halt meg, leesett egy létráról és úgy ütötte meg a fejét, hogy többé már nem kelt fel. Álmomba tudtam erről a halálesetről, de mikor jött az ismerősöm, hogy elmonja nekem, hogy meghalt a fia, egyszerűen úgy tettem, mint a gyerekek, akik nem akarnak meghallani valami rossz dolgot. Befogtam a fülem, hangosan kiabáltam és nem hallotam amit mond.

Borzasztó volt. Ezután már nem mertem újra elaludni. Még örültem is neki, mikor a férjem hajnalba megkérdezte, hogy elvinném-e dolgozni, hogy ne kelljen a hidegbe gyalogolnia. 

Honnan jönnek ezek az álmok? Miért? Azt még el tudom fogadni, hogy zaklatott volt a lelkem, de ezek az álmok még inkább rontottak a dolgon. 

Ma valami rózsaszín, nyálas könyvet fogok elalvás előtt olvasgatni, mert ilyen álmokat az elkövetkező időszakban nem szeretnék. Remélem beválik.

Holnap meg irány a piac, még akkor is ha semmit se találok, és akkor is ha olyan kutyaordító hideg lesz, hogy belém fagy a sz@r is. Kell egy kis mozgás és a fejemet se árt kicsit kiszellőztetni.

Szép hétvégét!

Megosztás a facebookon