Az igazság előbb vagy utóbb kiderül...

avagy igaz a mondás: a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát!

Mivel megígértem, hogy megírom a

fejleményeket, íme:

Azt hiszem a szakmai tudásom legjavát nyújtottam ma, de ennek ellenére mégsem vagyok elégedett. Valamiért az kattog a fejembe,  hogy mégse jól van ez így... A javaslattal nem vagyok igazán elégedett, nem érzem, hogy így kellett volna lennie, pedig mindenki elfogadta, jónak tartotta (persze a körülményekhez képest).

 

Kezdem az elejétől: reggel 8 órakor ahogy kértem, jött anyuka, apuka, és a kislány. Bevonultam velük a tárgyalóba, és beszélgetni kezdtünk. A szülők ma is együttműködők voltak, apukával és a kislánnyal most találkoztam először. Legnagyobb meglepetésemre a kislányon egyáltalán nem látszott, hogy 8 hónapos terhes. Nem mondom, hogy egyáltalán semmi sem látszik, de a testalkata alapján nem egyértelmű. A ruházata is olyan, mely takarja az állapotát. Apuka nagyon össze volt zuhanva, anyuka volt a szószóló, a kislány hallgatott, semmit sem szólt. 

Hagytam anyukát beszélni... Elmondta, hogy valóban bebizonyosodott, hogy terhes a lánya. Érdekessége a dolognak, hogy az a gyermek-nőgyógyász, aki csütörtökön még azt írta le, hogy a 12 éves gyermek SZŰZ, nos ugyanaz az orvos írta le másnap, idézem: "Néhány napja jelentkezett a gyermek nőgyógyászati szakrendelésen (nem tudom miért nem azt írta, hogy tegnap?) édesanyjával, hogy az utóbbi időben sokat hízott. A szexuális életet negálja. (ezt értem, hogy azt mondták nem él szexuális életet, de ha már ott volt a gyermek, nem kellett volna megvizsgálni? Mert kérdésemre anyuka és a gyermek is egyszerre mondta, hogy nem vizsgálta meg az orvos!) A lelet így folytatódik: A mai elvégzett UH 35 hetes terhességet írt le a jelenleg még 12 éves kislánynál. A teherbe esés pillanatában már betöltötte a 12 évet. Diagnózis: Titkolt terhesség, Fiatalkorú gravida, Grav. in s. 35.

A szőrnyű a dologban, hogy szerintem egyáltalán nem érintette meg mindez az orvost, nem borult ki tőle, úgy mint pl. én.

Szóval anyuka ott tartott, hogy bemutatta az UH leletet és a nőgyógyász leletét, elmondta, hogy meg sem vizsgálták a kislányt. 

Ekkor közbekérdeztem, hogy mit gondol erről a dologról? Van-e sejtése, hogy ki lehet a születendő gyermek apja? Anyukának volt sejtése, ezt adta elő: a lányát kifaggatta hazafelé pénteken, és a kislány elmondta neki, hogy szeptemberbe megismerkedett egy fiúval, akiről csak annyit tud, hogy Bécinek hívják. (Lehet nézik az Éjjel-nappal Budapestet?) Az anya szerint csak néhányszor találkoztak, a fiú még "tanköteles korú" - ezeket a szavakat használta - úgy tudják román állampolgár, és már nincs a városban, valószínűleg visszament Romániába. Azért engem se ejtettek a fejemre, olyan kérdéseket tettem fel, amiből elég egyértelművé vált elég hamar, hogy ez a Béci nem létezik. Pl. amikor megkérdeztem, hogy hol került sor az aktusra?  Na azt biztos nem beszélték meg, mert ugye azt állították, hogy nem tudják hol lakik a Béci, viszont náluk se történt... De kevés gondolkodás után anyuka rávágta, hogy az egyik közli utcánál van egy kiserdő és biztos ott. Éreztem, hogy ez is labilis terület, amit érdemes feszegetni, mert ezt sem beszélték meg. Aztán az is ellentmondásos volt, hogy egyszer azt mondták, hogy a Béci tanköteles, de nem tudják, hogy járt-e iskolába, aztán máskor már arról volt szó, hogy idénymunkás volt, és még sok apró szösszenet nem stimmelt, amit látszólag elengedtem a fülem mellett. Úgy tettem, mintha elhinném, de tudtam ezekre a kérdésekre vissza kell térni, mert össze fognak zavarodni és borulni fog a rendszer. Egyébként a későbbiek folyamán így is lett, csak a könnyebb ellenállás felé mentem, a kislánynak tettem fel ezeket a keresztkérdéseket.

Anyukáékat megkértem, hogy szeretnék a kislánnyal maradni és beszélgetni, ha beleegyeznek. (Mondjuk ha nem egyeztek volna bele, akkor is így tettem volna, de így látszólag ők döntöttek.) Beleegyeztek. 

Kb. egy órába telt, mire eljutottam oda a kislánnyal, hogy ugyan nem kommunikált, mármint verbálisan, nem vette fel a szemkontaktust még kérésemre sem, de már bólogatással valamelyest kommunikált, majd legvégül ki is mondta, ki tette ezt vele. 

Eleinte ragaszkodott a "Béci" verzióhoz, de aztán a kérdéseimmel ráébresztettem, hogy tisztában vagyok vele, a Béci nem létezik. Ugye nem létezik - kérdeztem. Ekkor tört meg talán, és megerősítette, nem, a Béci nem létezik. Aztán az óra végére eljutottunk oda, hogy egyértelműen rázta a fejét, hogy nem apa volt és nem is a kisebb tesó. A nagyobb tesóra mikor rákérdeztem, akkor nem válaszolt, nem rázta a fejét, hogy nem, csak elvörösödött, majd végül eljutottunk oda amikor megerősítettem benne, hogy bármit elmond, azt titokban fogom tartani, nem mondom el az anyukájának amit megoszt velem, hogy kibökte a nagyobb tesó nevét, bár nagyon halkan. Meg is lepődtem, ezért rákérdeztem, hogy mit mondott? Ekkor megismételte, hogy a bátyja volt, de anya attól fél, hogy így börtönbe fog kerülni, és lecsukják, ezért találta ki anya a Bécit, de nem a Béci volt, hanem a tesó (aki szintén kiskorú), akinek papírja van róla, hogy középsúlyos értelmi fogyatékos (ezt már nem a kislány mondta, hanem az adatfelvétel során derült ki). Amikor megnyílt valamelyest, akkor már azt is elmondta, hogy nem délutánonként vagy éjszaka, hanem hétvégente történt mindez, amikor ők otthon voltak, de a szülők nem. Arra nem tudott válaszolni, hogy mióta tart már ez a dolog. A szörnyű az, hogy szerintem azért nem tudta megmondani, hogy mióta folytatja vele mindezt, mert vélhetően nagyon régen. Megkérdeztem azt is, hogy tud-e valaki erről? Elmondta, hogy csak anya tudja péntek óta, apa most sem tudja.

Mivel tudtam, hogy a kislánynak ma van az osztályfotózása, így beépítettem a kapcsolat kiépítésébe, hogy átkísértem az iskolába. Út közben belekaroltam és úgy sugároztam felé, hogy elfogadom és nem hibáztatom (egyébként szóban is elmondtam neki), hogy a kislány megnyílt. Nyilván az is elősegítette mindezt, hogy letehette végre ezt a nagyon-nagy terhet, amit cipelt. Az addig teljesen kifejezéstelen arcú gyerek, hirtelen kivirult. Megbeszéltük, hogy kik a barátai, milyen zenét szeret, mik a tervei, stb. Az iskolában már arról beszélgettünk, hogy segítségnek tartaná, ha elkerülne addig a városból, amíg a baba megszületik (persze ő nem ezeket a szavakat használta, hanem a maga egyszerű nyelvezetét), de elmondta az is, hogy imádja a szüleit és szeretne visszakerülni majd hozzájuk, szeretne jövő tanévben ebben a városban 7. osztályba járni. Az osztálytársai szeretik, 8 lány van az osztályba és vele az összes lány jóba van annak ellenére, hogy nagyon zárkózott. Soha, semmilyen magatartási problémája nem volt, a szülők érdeklődők, járnak nyílt napra és szülői értekezletre. 

A kislány egyébként magát hibáztatta, ezt szóban is kifejezte. Sok energiámba telt, hogy megpróbáljam meggyőzni arról, Ő nem hibás, hanem egy áldozat. A beszélgetésből az szűrtem le, hogy nem haragszik a tesóra. Elmondta, hogy a bátyja 180 valahány centi magas, és nagyon erős és nagyon agresszív. Aztán hozzátette, hogy a kisebb tesója is nagyon agresszív.

A terhességről és a baba születéséről elég ambivalensnek tartom az érzéseit. Egyik alkalommal azt érzem, hogy érti, tudja, hogy terhes, de mégis azt érzem, hogy nem fogja fel. Nem tudja, hogy ez mivel jár, mi fog történni, hogy fog megszületni a baba. Annyit már tudok elmondás alapján, hogy nagyon "anya típus", mert a babáit is sorba rakja otthon. ÚRISTEN! Nem, mégsem tudja miről van szó! Nem szerepel a jövőbeli elképzeléseiben, hogy neki egy gyermeke fog születni! Nem érti! Csak annyit ért, hogy baba van a hasába és meg fog születni. Nem tud többet. Fogalma sincs semmiről ami ezzel kapcsolatos.

Egy idő után eljutottunk odáig a beszélgetésben, hogy megígértem neki, hogy elkísérem a nevelőszülőhöz, ahová kerülni fog! Nos nekem ezzel van problémám! Nem gondolom, hogy ezt a kislányt kellene eltökíteni nevelőszülőhöz, a tesót kellene, de a kislány maga is így szeretné... Valamiért mégsem érzem ezt jónak! Sok energiát fektettem abba is, hogy hátha találnánk valaki rokont, akihez mehetne, aki vállalná, de a szülők és a kislány is azt erősítették, hogy nincs ilyen ismerős, rokon. Aztán azt gondoltam, lehet előttük is titkolni akarják mindezt, mert ez egy életre szóló bélyeg lenne. Remélik, hogy így nem fog kiderülni. 

Én megtettem amit lehetett, de a gyámhivatal felé mégiscsak javasolni kellett valamit... Az ideiglenes hatályú elhelyezésre tettünk javaslatot, tekintettel a vérfertőzés gyanújára (hivatalosan) zárt adatként pedig megküldtük a kislány által elmondottakat, mely ugye már nemcsak a gyanút erősíti. 

Amikor az iskolából visszaértünk a szolgálathoz, a szülők már vártak. Anyuka nagyon kíváncsi volt, hogy elmondott-e valamit nekem a kislány??? Úgy válaszoltam, mint a politikusok. Hosszú körmondatokkal, de nem mondtam el, hogy igen, én már tudom amit titkolni szeretett volna. A javaslatról tájékoztattam őket, apuka teljesen magába zuhanva elfogadta, anyuka ellenkezett, de végül belátta és elfogadta. 

Megbeszéltük, hogy ma mindenképp szeretnék kimenni hozzájuk a körülményeket megnézni. Nem ellenkeztek, csak annyit mondtak, hogy most NST-re kell menni a kislánnyal, de ha délután hazaérnek, akkor felhívnak és kimehetek. Ekkor észrevettem, hogy a kislány nagyon riadtan néz. Megkérdeztem, hogy mi a baj? De addigra már rá is jöttem, hogy azzal van problémája, hogy milyen idegen szavakat mondanak vele kapcsolatban... NST, meg ilyenek. Ekkor megnyugtattam és elmondtam neki, hogy mi fog ott történni, mire való ez a vizsgálat, mire számíthat, stb. Szemlátomást kisimult az arca, megnyugodott. Erre még tanítani kell a szülőket, hogy mindent magyarázzanak el neki, mert az ismeretlen dolgok megrémisztik.

Délután a szülők, ahogy ígérték, telefonáltak. A védőnővel tudtam kijutni hozzájuk.

Amikor megérkeztem, hirtelen az jutott eszembe, reggel óta ezek az emberek vagy 10 évet öregedtek. Apuka úgy zokogott, hogy férfit még nem láttam így sírni. Anyuka is szinte az elmebaj határán volt. Ezt mondtam is nekik, mármint azt, hogy látom, mennyire megviselik őket a történtek. Reggel óta szinte rájuk sem ismerek. A kislány sem olyan volt, mint amikor elváltunk. Most ott ült a konyha sarkába, ismét annyira magába rogyva, hogy az volt az érzésem, így telnek itt a napok, hogy ő ott ül, nem szólnak egymáshoz, nem beszélnek, csak élnek egymás mellett. Úgy éreztem, hogy szívem szerint fognám ezt a kislányt, hazavinném magamhoz és megmutatnám neki, hogy másképp is lehet élni. Lehet mindenféléről beszélgetni, el lehet mondani ha valami bánt, vagy ha valaminek örül, lehet bármiről kérdezni és választ is kap rá, stb. Kapna dicséretet ha valami jót csinál és néha megfognám a kezét (mint ma délelőtt amikor beszélgettünk) és...., és annyi mindent még. De rájöttem, hogy ez lesz a feladatom, csak a hazagondozás során, hogy mindezekre megtanítsam a szülőket. A szülőket, akik mint kiderült már tudnak róla, hogy én is tudom. Mármint a nagy tesó által művelteket, és már apuka is tudja. Talán ennek is köszönhető, hogy teljesen elfogadták a kislány kérését, hogy hagy menjen el addig, amíg a baba megszületik. Már össze is pakolták a kis holmiját és várják (dehogy várják, de úgy tesznek), hogy a kislány nevelőszülőhöz kerüljön. 

Felajánlottam többször is, hogy bármilyen kérdésük van keressenek és ha csak beszélgetni szeretnének a történtekről, akkor is keressenek. 

Azért a két kolléganőm is nagyon-nagy dicséretet érdemel és nagy-nagy köszönettel tartozok nekik, mert annyit segítettek ma, hogy nem is tudom hol tartanák nélkülük.

Ez van most. Gondozási hely már van, a szállításra holnap kerül sor. Mivel megígértem, el fogom kísérni. Fogni fogom a kezét és remélhetőleg ismét mosolyogni fog, úgy, mint ma.

Kívánom, hogy így legyen!

 

Ajánló
Kommentek
  1. Én