Ott kezdem, hogy a mai napom is jól indult, és azt hiszem, hogy jól is végződött.

Bár kissé mókásnak tartom a történteket, valójában nem tudom mit is gondoljak?

Reggel jól indult a nap, ma írtuk ugyan a közigazgatási eljárásból a vizsgát, de még ezt is pozitívan éltem meg, mivel úgy érzem, hogy tök jól összekovácsolta az amúgy is jó kis csapatot. A szobatársam és az én közelembe ült aki csak tehette, mert meg voltak róla győződve, hogy mi mindent tudunk. És bár ez nem teljesen így van, de arról én is meg voltam győződve, hogy ami fontos, azt tudni fogom. Szerintem 100%-os lett a tesztem, és mivel elég közel ültünk egymáshoz segíteni is tudtam pár embernek. Szóval meg kell állapítanom, hogy igenis jól gondolták, annak ellenére, hogy még nem régen vagyok ezen a munkahelyen, valóban jó vagyok!!! Ebbe is :) Mondjuk egy kicsit lehet vissza kéne vennem az önbizalmamból, de így érzem most jól magam!

Aztán jött délelőtt a szokásos havi névnapi buli (szendvics, süti, üdítő, stb.)

Délután pedig ismét sikerült a régi kollégákkal (illetve egy részével) beülni a Frei Kávézóba.

Én egy Cannes-i fagylaltkávét választottam. Isteni volt! Mondjuk nem valami light, DE MEGÉRDEMLEM! NEM??? DE!!! :) 

Aztán pár órával később, mikor már áthelyeztük a székhelyünket néhány méterrel arrébb, egy másik egységbe, egyszercsak megjelent a férjem.

 

Nagyon meglepődtem...

 

Nem is igazán tudtam mire vélni a dolgot. Nem tudtam, hogy hirtelen hogyan kezeljem az adott szituációt? Mert mégiscsak egy csajos délután közepén jelent meg, és nem akartam egyáltalán, hogy csatlakozzon hozzánk, hiszen az már hogy nézne ki??? Senki sem hozta a férjét, ez a pár óra csak a miénk! Punktum!

Amikor megjelent, persze felajánlotta, hogy szívesen meghív minket valamire (kávéra, fagyira), de annyira meglepődtem a felbukkanásától, hogy azt hiszem lefagytam. Ilyen még soha nem történt, soha nem jelent csak úgy meg, ha azt mondtam neki, hogy a csajokkal találkozom.

Annyit azért megkérdeztem tőle félig viccesen: ellenőrizni jöttél?

Persze azt mondta, hogy nem, dehogyis!!!

Szóval pár mondat után Ő jobbra el. (Vagyis távozott.) Mi meg ott maradtunk és folytattuk a csacsogást. 

Aztán mikor pár órával később hazaértem, csak nem hagyott nyugodni a dolog és ismét rákérdeztem, hogy mit is keresett pont ott, ahol mi taliztunk? Csak nem féltékeny? Csak nem ellenőrizni akart? 

Bőszen tagadta, hogy ez így történt volna, bizonygatta, hogy csak a Retro Jeans-be akart pólót nézni magának (és az meg pont ott van azon a szinten, ahol a Frei, és gondolta ha már ott jár, jó fej lesz és fizet nekünk egy kávét). Megmondom őszintén még most sem vagyok meggyőződve róla, hogy ez valóban így van, főleg mivel előtte kétszer hívott (de mivel le volt némítva a telefonom, nem vettem fel). Szerintem mégis csak arra volt kíváncsi, hogy valóban ott vagyok-e ahol mondtam, és valóban azokkal-e akikkel mondtam. Bár nem igazán tudom eldönteni, hiszen eddig nem csinált ilyet. Na meg azzal is védekezett, hogy ha úgy lenne, hogy ellenőrizni akart volna, akkor nem jön oda, hanem leskelődött volna... Nem? Hát mit tudom én... Én még soha nem leskelődtem utána...

 

Nos ezek után nem tudom, hogy megsértődjek és háborodjak fel, vagy boldog legyek és büszkeség töltsön el, hogy 25 év házasság és közel 30 év ismeretség után talán még mindig félt(ékeny)?

Pedig tudhatná, hogy eszem ágában sincs félrelépni. Nincs rá időm, nincs rá energiám, és elég egy férfi is az életembe, sőőőőőőőőőőt, néha még sok is :)

De arra jutottam, hogy amennyiben mégsem csak a pólóvásárlás volt a célja, akkor is a pozitív energiáknak engedek teret, mert ezek szerint még mindig szeret! 

És bár nem vagyok egy "jó nő", a férjemnek vélhetően mégis az vagyok. És ez jóóóóóó! 

 

Megosztás a facebookon