Először egy kis móka. Vagy nem is tudom...

Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem vicces vagy mókás, de mégis akkorát nevettem rajta, mert a "mentalitás, a dolgok kijátszása, a kiskapukeresés" abszolút jellemző a magyar emberre.

Az egyik kolléganővel beszélgetve kiderült, hogy hétvégén lagziba megy, de mivel ugye este 11-kor be kell zárni a vendéglátóhelyeknek, így náluk folytatják a "bulit". Bár a 120 fős meghívotti seregből addigra nyilván már "csak" a fele vagy negyede marad. De nem ez a vicces, hanem az, hogy elmesélte, hogy a jegyző, a polgi és a rendőr is azt javasolta nekik, hogy 11-kor kapcsolják le a villanyt, a zenekar tartson 1 óra szünetet és 0 óra 1 perckor "folytathatják", azért már senki sem szólhat, hiszen az már nem 23 óra után van, mert az már egy másik nap!

Még ekkorát? Az már egy másik nap! És tényleg! Szétröhögtem magam a találékonyságon.

A móka után egy kis visszaemlékezés az elmúlt pár napra, mert szerencsére ismét itt a péntek, jön a hétvége.

A múlt hétvége ismét nem a pihenés ideje volt számomra.

Szombaton természetesen a piacon kezdtem. Nem sok mindent találtam, de pár száz forintért hozzájutottam Szabó Győző könyvéhez. 

Bár pont előző nap vettem ki a könyvtárból 4 könyvet is magamnak, szóval van/lenne mivel tölteni a szabadidőt.

A fiamnak is hoztam ki könyvet. Hallott, illetve már olvasott is róla, ezért mindenhol keresni kezdte. A címe: Egyvilágrend. Könyvesboltba nem kapható, neten se találtuk, de 1 példányt a könyvtár adatbázisába láttam. Be is mentem érte, de hiába kerestem a helyén, nem volt. Segítséget kértem (bár úgy tűnt, hogy nem annyira örült neki a hölgy, hogy fel kell állnia az egész napos tespedésből), de végül ő is megállapította, hogy nincs a helyén. De ha már felkelt, gondolom úgy volt vele, hogy na jó, akkor megkeresi. Végül a raktárba találta meg, de meglett és ez a lényeg. Imádja olvasni, ámuldozik rajta, hogy az író milyen sokfelé ágazó tudással rendelkezik "iszonyú tudású ember, fel sem fogom, hogy tudhat ennyi mindent... Elképesztő. Sokszor újra kell majd olvasnom, mert vannak benne olyan politikai fogalmak amiket gyakran hallok, de meg sem jegyzem, vagy nem tudom a jelentését." 

Imádom, hogy szeret olvasni. Mondtam is neki, hogy olyan büszke vagyok ezért. Ami persze hülyén hangzik, de már alig van vele egykorú fiatal, aki valóban könyveket olvas. Erre azt felelte: Ha már megtanultam anno, akkor csak hasznosítom. :) 

Szombaton piac után anyukámhoz mentem és körbejártuk vele a várost, vásároltunk. Orchidea virágföld volt az, ami miatt annyi üzletbe voltunk, hogy a végén már mindketten untuk. Sok virágja van, és át szerette volna ültetni őket. De ahol jártunk, mindenhol csak 5 literes virágföldet találtunk.

A sokadik és végül utolsó helyen a Flóraladba egy nagyon kedves idős úr volt az eladó, aki felvilágosított minket, hogy orchidea virágföld csak ekkora kiszerelésbe van, ebből kell sokat venni.

Ha ezt az első helyen is tudtuk volna, akkor sok km-t és időt spórolhattunk volna. 

Aztán rohantam haza, hiszen már dél volt és ebédet is terveztem főzni. A férjem elvileg bevásárolt reggel a másnapi vakoláshoz a lányom párjával, de utána úgy tervezte, hogy egy ismerősével elmegy a testvéréhez, és csak másnap jön haza. 

Amint hazaértem, isteni illat fogadott. A férjem főzött. Én meg meglepetésembe csak annyit tudtam neki mondani, hogy hát Te meg? Nem úgy volt, hogy elutazol? Kicsit úgy hangzott, mintha csalódott lettem volna, hogy otthon van. De nem, csak meglepődtem.

Délután beleolvasgattam a könyvekbe, hogy eldöntsem, melyikkel kezdek. A Barbibébi és a Toxikóma lett a befutó, ezeket párhuzamosan olvasom. 

Vasárnap reggel már a lányomékhoz mentünk, a korábban kiszedett cserépkályha helyére épített válaszfalat vakolta a férjem. Ezzel gyorsan kész is lett, akár délre haza is érhettünk volna. 

Csakhogy addigra a lányom párja nekifogott ásni az előkertben, hogy megtalálja a szennyvíz vezetéket, mert nem folyik, illetve alig folyik le a víz a konyhából. 

A férjemnek mondtam, hogy segítsen már neki. De ha nem mondtam volna, akkor is segít. Először rossz helyen keresték a csatornát, aztán úgy döntöttek, hogy a kerítéstől haladva keresik, mert ott látszik hol megy ki a szennyvíz az aknába. Nos az ásás, mire megtalálták, hogy hol a hiba, vagy 2-3 óra volt, ráadásul be kellett ásni a házat körülvevő járda alá..., és még így is boldogok voltak, hogy nem a ház alatt van a hiba...

Aztán szétszedték, kitakarították. Ekkor derült ki, hogy a lányom párja nem bírja a "szagokat". Elkezdett öklendezni. Először azt hittük, hogy viccel, de aztán elmondta, hogy ez sajnos komoly. Apukája is ilyen volt. Előfordult, hogy beleszagolt egy edénybe, amibe már romlott volt az étel és a gyomortartalmát is mellérakta :) Mi meg megállapítottuk, hogy ezek szerint a pelenkázás a lányomra marad majd... 

Aztán mi is volt még? Ja, hát a sógornőm (illetve a férje rajta keresztül) megint hozta a formáját. Nem szegény emberekről van szó, de olyanokról, akikre azt szokták mondani, hogy a saját anyjukat is... 20 fillérért. Az "örökségükről" akartak egyezkedni, úgy, hogy még anyósom él, hála istennek. Remélem megéri a 100. születésnapját is, és jól kitol az "örököseivel". A férjemet teljesen kiborították, és olyan pszichés állapotba került, hogy alig tudtam észérvekkel megnyugtatni. Aztán persze pár nap múlva kiderült, hogy nem tudják a tervüket véghezvinni és így a férjem is megnyugodott. De mélységesen felháborította, hogy ilyen a testvére... Pedig már tudhatná, nem ez volt az első húzása...

Tegnap meg a fiam megvette magának "AZT" az órát, amit már régóta nézegetett.

Pesten látta, itt Kecskeméten nem is volt a Swarovskiba, de lehozatták neki. Kapott rá 10% engedményt, de még így is olyan drága volt, hogy mondtam neki, eszébe se jusson levenni a kezéről csak itthon... Soha de soha nem adnék ennyit egy óráért, még akkor se, ha svájci automata óra, vízálló meg minden. Amikor még nem tudtam az árát, már akkor is sejtettem, hogy drága lehet, de alábecsültem. Megkérdeztem, hogy mégis mennyi? 30 vagy 50.000? De csak nevetett. Jóval több volt...

Na jó, mondjuk még sok olyan dolog van, amiért nem adnék annyit, amennyit a gyerekeim. Nekem jó, a régi "levetett" telefonjuk, soha nem vetemednék arra, hogy előjegyeztessek egy új modellt és a megjelenés napján megvegyem. Vagy sok tízezer forintot adjak egy kabátért, és még sorolhatnám.

De ők ezt másképp gondolják. Talán ennek örülnöm kellene, mert nem tudják milyen az, ha nincs pénze az embernek.

Remélem soha nem fogják megtudni!

Bár csak így lenne!

Megosztás a facebookon