avagy az idei a leglájtosabb :)

Mint minden évben most is eljött a tábor ideje. Két héten keresztül szoktuk 20-20 fős csoportban a gyerekeket táboroztatni. 

Azt hittem a súlyos szakemberhiány miatt az idei tábor szörnyű lesz, de be kell vallanom, eddig ez a leglazább táborom. 

Mondjuk nagyban hozzájárul a lazaságához a hozzáállásom is. És persze még nem akarom elkiabálni sem a dolgot, hiszen csak 2 nap telt el. 

Tegnap indult az elmebajnak gondolt dolog. Kolléga már szinte alig van, munka annál több, ráadásul a munka, tábor, nyári gyermekétkeztetés hármasát kell megoldani fele létszámmal.

Nos ehhez képest szinte alig voltam még a táborban, pedig ilyenkor már az egész napot ott szoktuk tölteni. De az idő ugye megtanított, hogy miként tudom megoldani a dolgokat úgy, hogy az (főleg nekem) jó legyen. 

Tábor 1. nap: tábornyitás (nos ott megjelentem) majd angolosan távoztam, hiszen úgy ítéltem meg, hogy egy önkéntes és egy kolléga a táborvezető mellé pont elég és nagyon ügyesen meg fogják tudni oldani az esetleg felmerülő gondokat. Azért távozásom előtt minden fontos infót átadtam a mobilszámommal együtt. Délelőtt sportfoglalkozás volt, majd délután múzeumlátogatás. Nos oda se mentem. Úgy döntöttem, hogy egy kolléga ha a táborvezető helyett (aki csak délelőtt van) elmegy, az pont elég. 

Második nap: mivel a kolléga állásinterjúra ment, úgy tűnt a dolog, hogy mégis nekem kell kimennem délelőtt, hiszen fiatal kolléganőm a szakdolgozatát írja, a másik kollégának pedig esetmegbeszélése volt. Nem túl nagy kedvvel elindultam hát, de a mai délelőttöt is megúsztam, hiszen egy tanuló jött, akinek szüksége van 1 hetes nyári tábor gyakorlatra. Nos infókat elmondtam, eligazítottam őket és angolosan távoztam ma délelőtt is. Hiszen a táborvezető és két személy ugye pont elég délelőtt, nem kellek én oda...

Délután már biciklizés volt a program a helyi "strandra". Nos úgy alakult, hogy az állásinterjúról visszaért a kolléga, az esetmegbeszélésnek is vége lett és a harmadik kolléga is rendezte sorait (legalábbis többszöri felszólításra). Tehát az önkéntessel már elegen is voltak. Így ma is a nyári gyermekétkeztetést intéztem inkább, majd szolgálati kocsival kivittem az uzsonnát és innivalót, majd kb. másfél óra után távoztam is, hiszen jött értem a szolgálati kocsi. 

:D Mondom én, hogy eddig ez a leglazább táborom. 

Kicsit más, de mivel tegnap ígértem megírom paranoiás történetemet. Történt ugye, hogy a talált kiskutyát egy pár el szerette volna vinni.

Ez még semmi különös.

A lányom sétáltatta a kutyákat amikor találkozott velük, tetszettek nekik a kutyusok, a lányom elmondta, hogy találtuk pár hete a kiskutyát és elvihetik. Telefonszámot cseréltek, majd meg is beszélték, hogy tegnap jönnek este felé és elviszik a kutyát.

Csakhogy!

Mielőtt elindult a lányom csak kérdezősködtem, hogy mégis milyen emberek szerinte? Jó helye lesz-e a kutyusnak? Ugye nem pitbullnak viszik játékszernek???

Csak addig faggattam, hogy egyre több látszólag érdektelen infót osztott meg.

A párról annyit mondott, hogy egy nagydarab kigyúrt pasi meg egy vékony elég furi cigány nő. Aztán azt is mondta, hogy a "Gyöngy" presszóhoz kell vinnie a kutyát, mert ott fogják várni egy autóval. Majd indult is. Nekem meg eszembe jutott, hogy az említett hely "fura fazonok és stricik" törzshelye.

Elkezdtem kattogni.

Úristen! Lehet nem is a kutya kell nekik... Lehet a lányomat akarják elrabolni... Meghívják egy italra, amibe tesznek valamit és már viszik is... Eladják szexrabszolgának vagy lehet szervkereskedők markába kerül... Annyira belepörgettem magam mindebbe, hogy már tárcsáztam is a lányom és előadtam neki, hogy rossz érzésem van és ilyen fura gondolataim támadtak.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy azt mondta: jah, nekem is megfordult a fejembe...

M I C S O D A ? ? ?

Megfordult a fejébe? Mondtam neki, hogy azonnal indulok, elmondtam hogy merre megyek (egyébként gyalog 2 perc) és felhívtam a figyelmét, hogy ne szálljon be az autóba, úgy álljon, hogy sokan lássák, stb.

Két perc alatt valóban ott voltam és kisvártatva a házaspár is begördült. Gyanakodva néztem az autót, de csak addig amíg ki nem nyílt az ajtaja. Akkor egy cuki, szemüveges kislány ugrott ki és már rohant is a kiskutya felé. Simogatta, becézgette, imádta. Apuka és anyuka is kiszállt és nagyon örültek a kislány örömének. 

Ebben a pillanatban szégyelltem el magam, hogy milyen paranoid gondolataim voltak. De aztán azzal nyugtattam magam, hogy inkább szégyenkezzek, mint sírjak, hogy valami történt a gyermekemmel. 

Nos ennyi... 

 

Megosztás a facebookon