Múltkori bejegyzéseimben írtam róla, hogy elvitték a talált kiskutyát. A mi kutyánk vagy két napig depressziós volt e miatt, és hát én is elszontyolodtam. Azon a napon mikor elvitték, akkor azért, mert a szívemhez nőtt, másnap meg azért, mert megosztottak a fészen egy üzenetet. És miről szólt??? Hát az elvitt kiskutya már elkóborolt. Lefotózták, megosztották. Szomorú voltam és mérges. Mérges az új gazdikra. Mérges magamra, hogy miért is adtam oda???

Ezt osztották meg:

Megosztás a facebookon

avagy az idei a leglájtosabb :)

Mint minden évben most is eljött a tábor ideje. Két héten keresztül szoktuk 20-20 fős csoportban a gyerekeket táboroztatni. 

Azt hittem a súlyos szakemberhiány miatt az idei tábor szörnyű lesz, de be kell vallanom, eddig ez a leglazább táborom. 

Mondjuk nagyban hozzájárul a lazaságához a hozzáállásom is. És persze még nem akarom elkiabálni sem a dolgot, hiszen csak 2 nap telt el. 

Tegnap indult az elmebajnak gondolt dolog. Kolléga már szinte alig van, munka annál több, ráadásul a munka, tábor, nyári gyermekétkeztetés hármasát kell megoldani fele létszámmal.

Nos ehhez képest szinte alig voltam még a táborban, pedig ilyenkor már az egész napot ott szoktuk tölteni. De az idő ugye megtanított, hogy miként tudom megoldani a dolgokat úgy, hogy az (főleg nekem) jó legyen. 

Tábor 1. nap: tábornyitás (nos ott megjelentem) majd angolosan távoztam, hiszen úgy ítéltem meg, hogy egy önkéntes és egy kolléga a táborvezető mellé pont elég és nagyon ügyesen meg fogják tudni oldani az esetleg felmerülő gondokat. Azért távozásom előtt minden fontos infót átadtam a mobilszámommal együtt. Délelőtt sportfoglalkozás volt, majd délután múzeumlátogatás. Nos oda se mentem. Úgy döntöttem, hogy egy kolléga ha a táborvezető helyett (aki csak délelőtt van) elmegy, az pont elég. 

Második nap: mivel a kolléga állásinterjúra ment, úgy tűnt a dolog, hogy mégis nekem kell kimennem délelőtt, hiszen fiatal kolléganőm a szakdolgozatát írja, a másik kollégának pedig esetmegbeszélése volt. Nem túl nagy kedvvel elindultam hát, de a mai délelőttöt is megúsztam, hiszen egy tanuló jött, akinek szüksége van 1 hetes nyári tábor gyakorlatra. Nos infókat elmondtam, eligazítottam őket és angolosan távoztam ma délelőtt is. Hiszen a táborvezető és két személy ugye pont elég délelőtt, nem kellek én oda...

Délután már biciklizés volt a program a helyi "strandra". Nos úgy alakult, hogy az állásinterjúról visszaért a kolléga, az esetmegbeszélésnek is vége lett és a harmadik kolléga is rendezte sorait (legalábbis többszöri felszólításra). Tehát az önkéntessel már elegen is voltak. Így ma is a nyári gyermekétkeztetést intéztem inkább, majd szolgálati kocsival kivittem az uzsonnát és innivalót, majd kb. másfél óra után távoztam is, hiszen jött értem a szolgálati kocsi. 

:D Mondom én, hogy eddig ez a leglazább táborom. 

Kicsit más, de mivel tegnap ígértem megírom paranoiás történetemet. Történt ugye, hogy a talált kiskutyát egy pár el szerette volna vinni.

Ez még semmi különös.

A lányom sétáltatta a kutyákat amikor találkozott velük, tetszettek nekik a kutyusok, a lányom elmondta, hogy találtuk pár hete a kiskutyát és elvihetik. Telefonszámot cseréltek, majd meg is beszélték, hogy tegnap jönnek este felé és elviszik a kutyát.

Csakhogy!

Mielőtt elindult a lányom csak kérdezősködtem, hogy mégis milyen emberek szerinte? Jó helye lesz-e a kutyusnak? Ugye nem pitbullnak viszik játékszernek???

Csak addig faggattam, hogy egyre több látszólag érdektelen infót osztott meg.

A párról annyit mondott, hogy egy nagydarab kigyúrt pasi meg egy vékony elég furi cigány nő. Aztán azt is mondta, hogy a "Gyöngy" presszóhoz kell vinnie a kutyát, mert ott fogják várni egy autóval. Majd indult is. Nekem meg eszembe jutott, hogy az említett hely "fura fazonok és stricik" törzshelye.

Elkezdtem kattogni.

Úristen! Lehet nem is a kutya kell nekik... Lehet a lányomat akarják elrabolni... Meghívják egy italra, amibe tesznek valamit és már viszik is... Eladják szexrabszolgának vagy lehet szervkereskedők markába kerül... Annyira belepörgettem magam mindebbe, hogy már tárcsáztam is a lányom és előadtam neki, hogy rossz érzésem van és ilyen fura gondolataim támadtak.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy azt mondta: jah, nekem is megfordult a fejembe...

M I C S O D A ? ? ?

Megfordult a fejébe? Mondtam neki, hogy azonnal indulok, elmondtam hogy merre megyek (egyébként gyalog 2 perc) és felhívtam a figyelmét, hogy ne szálljon be az autóba, úgy álljon, hogy sokan lássák, stb.

Két perc alatt valóban ott voltam és kisvártatva a házaspár is begördült. Gyanakodva néztem az autót, de csak addig amíg ki nem nyílt az ajtaja. Akkor egy cuki, szemüveges kislány ugrott ki és már rohant is a kiskutya felé. Simogatta, becézgette, imádta. Apuka és anyuka is kiszállt és nagyon örültek a kislány örömének. 

Ebben a pillanatban szégyelltem el magam, hogy milyen paranoid gondolataim voltak. De aztán azzal nyugtattam magam, hogy inkább szégyenkezzek, mint sírjak, hogy valami történt a gyermekemmel. 

Nos ennyi... 

 

Megosztás a facebookon

Vége az első heti tábornak

Ezen is túl vagyunk szerencsére. Minden gyermek épen és egészségesen élte túl a tábort. Hétfőn amilyen problémásan indult a dolog a homoktengeren át tartó két és fél órás kerékpár húzás-vonással, azt követően már flottul ment minden. A mai nap is nagyon gyorsan lezajlott. 

Reggeli: hot-dog, imádták.

Azt követően bemelegítő játék, majd délelőtt az ún. "kapitány labda". A nehezítés a dologban az volt, hogy ma már bizony a nagyfőnök, vagyis az intézményvezető is ott volt velünk. Alapjába véve egyébként nem jelentett gondot, bár egyik szünetben kiosztotta azokat a dolgokat, amiket a táborzárás alkalmával a gyerekeknek szerettünk volna adni. Ő meg fogta és csak úgy odaadta. Mindegy. Ő ilyen. Nem érdekli a koncepció, ha úgy gondolja akkor úgy csinálja ha a fene fenét eszik is. A kolléganőm majdnem infarktust kapott mikor meglátta mit csinál, de én megint csak nevetni tudtam kínomba.

Végül elérkezett a táborzárás. Minden gyermek heti teljesítménye értékelve lett, és mindannyian kaptak oklevelet (ezt tegnap én csináltam) és mindenki kapott egy-egy aranyérmet is. Mást nem, hiszen azt a szünetben már megkapták, csak úgy... :D

Ezt követően már csak az ebéd volt hátra és már indultunk is a buszhoz, irány az otthon, édes otthon.

A tegnapi történések folyományaként egyébként volt ma reggel megbeszélés. Bár én nem tartottam szükségesnek, hiszen ami miatt "elgurult tegnap a gyógyszerem", azt én még akkor letisztáztam. Ennél fogva utána már nem is foglalkoztam vele. Nem így ifjú kollegina, aki annak ellenére, hogy valóban olyan cserfes, hogy soha be nem áll a szája, nos Ő tegnap óta szinte meg sem szólal. 

A megbeszélésen nem volt semmi extra (szerintem) a főnök is nagyon kedves volt vele, szépen kérte, hogy ne legyen ilyen szeleburdi, figyeljen és próbáljon csapattagként funkcionálni... Én elismételtem, hogy inkorrekt dolognak tartottam amit tegnap (és néhány hete amikor épp itt van és nem vizsgázik) csinált. Az a baj, hogy most is szinte másból sem állt, csak próbált magyarázkodni, hogy az nem így, hanem úgy... Még mindig nem érti, hogy meg kell(ene) hallgatni amit mondanak neki és elgondolkodni rajta, majd ennyit mondani: ok legközelebb megpróbálom úgy csinálni. 

Érdekes volt, hogy a kijelentő mondatomat, mely szerint mindenki tudja a dolgát... azt Ő alpári stílusnak élte meg. Szerinte az ügyfeleimmel sem beszélek így, és kikéri magának. Fura, mert én meg egyáltalán nem éreztem sértőnek, és most visszagondolva sem érzem annak. Nem beszéltem csúnyán, nem használtam obszcén szavakat, csupán annyi történt, hogy ellentmondást nem tűrően kijelentettem a dolgot. 

Szóval ezen is túl vagyunk, de annyira kedvesen próbált vele beszélni a főnök, hogy az már gyanús volt. Láttam már ilyet és mindig rossz vége lett. 

A mai táborképek:

 

Megosztás a facebookon