Még az előző munkahelyemen dolgoztam, de már nagyon kerestem a lehetőséget arra, hogy változtatni tudjak. Akkor az egyik sokat látott kolléganő ezt a bölcsességet osztotta meg velem. 

Én akkor csak annyit mondtam, hogy "de mikor már"??? Erre ismét türelemre intett, hogy  higgyem csak el, minden a legjobb időben érkezik... És bizony igaza lett. Teljesen véletlenül kerültem a mostani munkahelyemre, úgy, hogy igazából nem is adtam be oda álláspályázatot.

A jelenlegi kollégáim pedig valóban megérték a türelmet. Nos ezzel nem a régi kollégáimról szeretnék véleményt formálni, mert velük is imádtam együtt dolgozni, csak ugye szinte mind korábban elment ilyen-olyan okból (mármint úgy értem, hogy aki számított nekem), mint én. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a munka minősége is teljesen más lett. Amikor ide kerültem, akkor jöttem rá, hogy lelkileg mennyire terhelt voltam, és hogy az a munka bizony kihatott a mindennapjaimra is, és nem jó irányba. A régi kollégákkal a mai napig is tartom a kapcsolatot és remélem ez így is fog maradni, mert imádom a velük töltött órákat, hiszen ajándék minden perc.

De visszatérve a jelen helyzetre, ismét a legjobb időben érkezett hozzám egy lehetőség. Ez is véletlen, hiszen nem kerestem az alkalmat, mert imádok itt dolgozni, csak a mostani feladatköröm ami elvileg csak átmeneti, de ugye a létszámstop miatt nem lehetett tudni a végét, szóval amiatt egy kissé túlterhelt lettem. 

Tegnap, vagyis a szabadságom első napjának reggelén sms-t kaptam az osztályvezetőtől, hogy hívjam fel, majd mikor ezt megtettem, akkor megkért, hogy még aznap menjek be a főosztályvezetőhöz, mert "beszélni szeretne velem". Ez akkor nem hangzott túl jól, igazából ideges is voltam egy kicsit, bár tudtam, hogy a munkámat rendesen végzem, azzal elvileg nem lehet gond.

Amikor megérkeztem, a főosztályvezető elmondta, hogy mennyire meg vannak velem elégedve és nem szívesen engedne el az osztályról, de mégis szívességet szeretne kérni. Vagyis nem Ő kéri ezt a szívességet, csupán a hivatalvezető kérését tolmácsolja. Kihangsúlyozta, hogy természetesen mondhatok nemet a kérésre, nem lesz semmi negatív következménye, nem lesz harag, retorzió.

A kérés, vagyis a felkérés egy szociális szakértői állásra történt. A rehabilitációs bizottságba eddig dolgozó szakértő munkaviszonya szeptember 12-én meg fog szűnni és a létszámstop miatt nem lehet felvenni senkit a helyére. (Amint hallgattam, először az jutott eszembe, hogy nem, nem akarok innen elmenni, szeretek itt dolgozni, még inkább a jelenlegi nehezebb feladatomat is meg fogom szeretni ha kell, de nem akarok innen elmenni! Nem akarok megint más közösségbe menni ahol senkit se ismerek, és különben is miért én?!)

De mire ezt végiggondoltam, a főosztályvezető már meg is válaszolta. Azért engem kérnek, mert már hetek óta keresik az embert, de a járásba dolgozó 700 ember közül !CSAK NEKEM! van olyan végzettségem, amivel az állás betölthető. Ezt nem igazán akartam elhinni, és szóvá is tettem, hogy a gyámhivatal is tele van szoc. végzettségűekkel... Igen ám, de egyrészt a gyámhivatalban nem is olyan sokan vannak szociális végzettséggel, ahogy én gondoltam, másrészt állítólag egyikőjüknek sincs meg a szociális szakvizsgája. Hiszen minek is lenne? Nekik a közigazgatási szakvizsgára van szükségük. 

Szóval állítólag csak nekem van felsőfokú szociális végzettségem, szociális szakvizsgám és közigazgatási szakvizsgám is. Márpedig ahhoz, hogy a rehabilitációs bizottságba szociális szakértőként aláírásjoga legyen valakinek, annak ez a feltétele. 

Ki gondolta volna néhány éve amikor az egyik kedvenc kolléganőmmel megcsináltuk a szoc. szakvizsgát, hogy egyszer még ennyire fontos lesz?

Tegnap a főosztályvezető sokszor elmondta, hogy gondoljam át, és ha úgy gondolom, mondjak nyugodtan nemet. 

DE....

és ezt is kihangsúlyozta, hogy gondoljam végig a másik oldalt is, hogy ha nem vállalom, akkor megbénul a bizottság, nem tudnak határozatokat hozni, hiszen rajtam kívül nincs olyan a járáson belül, akinek aláírási jogot tudnának jelen pillanatban adni... És azt is sokszor elmondta, hogy ha elvállalom, de nem érzem ott jól magam, nem tudom csinálni azt a munkát, akkor bármikor visszajöhetek. Ezt kissé szkeptikusan fogadtam, hiszen ha visszajövök, akkor ki fog aláírni? Nos erre is megvolt a válasz, de ez nem publikus :) Sőt ma a hivatalvezető is megígérte, hogy bármikor visszamehetek a foglalkoztatási osztályra. Ja, mert már ma mennem kellett hozzá. Ott várt az új főnököm is. Ami jó hír, hogy már találkoztunk korábban, tanított engem a Közszolgálati Egyetemen, és egy tündéri aranyos doktornő szerintem. (Legalább is oktatóként az volt.)

A lényeg, hogy ma miután végighallgattam a megbízott hivatalvezetőt és a leendő főnökömet is, rábólintottam a felkérésre. Technikailag a létszámstop miatt nem tudnak átvenni, hanem helyettesítésként tudom végezni a munkát addig, amíg meg nem lehet hirdetni. Akkor majd eldönthetem, hogy ott akarok-e maradni, vagy visszamegyek a jelenlegi munkahelyemre.

Nagyon furán éreztem magam. Egy kis senki vagyok, egy porszem a hatalmas gépezetbe, nincs semmi extra bennem, most mégis rajtam múlik, hogy a rehabilitációs bizottság tud-e működni tizenharmadikától, tudnak-e határozatokat hozni? 

A megbeszélés után átmentem a jelenlegi munkahelyemre, mert szerettem volna, ha a kollégáim tőlem tudják meg, hogy átmenetileg (vagy véglegesen) máshol fogok dolgozni.

Annyira cukik voltak. A protokollnak megfelelően az osztályvezetőnél kezdtem. Ő ragaszkodott hozzá, hogy csak úgy vállaljam, ha visszajöhetek a létszámstop feloldásakor!:)

Ezt követően mentem a szobatársaimhoz. Ők másképp reagáltak, dühösek lettek a hír hallatán. Nem rám voltak mérgesek, hanem a főnökökre, meg a helyzetre, hogy miként fordulhat elő ilyen? Már alig várták, hogy az "ideiglenes helyemről" visszamenjek hozzájuk, most meg ez... Ölelgettek és egy-két könnycseppet is láttam. Aztán már bármerre mentem, mindenki csak jött és ölelgetett.

Volt aki sajnálkozott, de olyan is volt, aki biztatott, hogy ez egy remek előrelépési lehetőség. 

Én még nem tudom, hogy ez jó lesz-e nekem vagy sem? Honnan is tudhatnám?

A feladat nem tűnik nagyon bonyolultnak, de az új főnököm azt mondta, hogy kb. 3-4 hét szükséges minimum a betanuláshoz. Nos ezek alapján sejtem, hogy mégsem lesz ez olyan egyszerű, biztos van sok "apró betűs" rész. 

Ja, és bár nyuszi voltam és nem kértem plusz pénzt azért, mert ugye nélkülözhetetlen vagyok, és nélkülem megbénulna a bizottság munkája, de a hivatalvezető amint igent mondtam, már intézkedett is, hogy szeptember 13-tól helyettesítési díjat fogok kapni. Ott nem kérdeztem rá, hogy ez mit is jelent, de itthon azért rákerestem a törvényre, ami úgy rendelkezik, hogy "A helyettesítési díj mértéke időarányosan a helyettesített kormánytisztviselő illetményének 25-50%-áig terjedhet." 

Azt hiszem jól döntöttem! És nem csak a pénz miatt! Valóban egy remek lehetőség, és elvileg van visszaút!

Megosztás a facebookon