avagy igyekszem alkalmazkodni a helyzethez.

A foglalkozási szocializáció azt jelenti, hogy elsajátítjuk a foglalkozási szerepet jelentő viselkedési formákat, vagyis megtanuljuk, hogyan viselkedjünk az adott pozícióban.

Eleinte nehezen ment, de mára egész belejöttem.

Megszoktam, hogy nem tölti ki az egész munkaidőmet a tényleges munkavégzés.

Megszoktam, hogy délután kimegyek és ebédelek, aztán kávézok mielőtt visszajövök "dolgozni".

Eleinte zavart ez a sok "kihasználatlan idő", de mára már igyekszem megtalálni azokat a hasznos dolgokat, melyek örömet okoznak és a munkahelyen is rendelkezésemre állnak. Pl. online olvasok olyan könyveket, melyeket eddig kölcsönkértem vagy könyvtárból kölcsönöztem. Így végre van időm olvasni, és örömmel tölt el.

Eleinte zavart, és nem is tudtam, hogyan kommunikáljam a volt munkatársaimnak a helyzetet, mikor arról érdeklődtek, "milyen az új munka"? Gondolkodtam, hogy elmondjam-e egyáltalán nekik, bizony fele annyit se dolgozok, mint ők. Aztán nem kerteltem, tudomásukra hoztam, mert semmiképp se szerettem volna "nagyítani", hogy milyen rossz nekem..., hozzátéve, hogy ezért ne utáljanak, hiszen nem én akartam ezt a munkát, a körülmények miatt alakult így a helyzet.

A jelenlegi munkatársaim tekintetében még mindig tartom a véleményem, hogy messze nem olyan jó csapat, mint a korábbi kollégák, de úgy tűnik, hogy nincs gond a beilleszkedéssel.

Ma pl. konkrétan megkérdezték tőlem, hogy mit csináltam a szobatársammal, mert általában olyan szokott lenni, mint a vakbélgyulladás, ma meg hallották, hogy velem vihogott.

Igazából semmi mást nem tettem, mint magam adtam.

És mi volt a vihogás tárgya konkrétan???

Nos az egyáltalán nem vicces!!! (Egyébként de :), mégis az!

Az egyik férfi beteg anamnézisébe az alábbiak voltak leírva:

Baleset során a beteg jobb csiklója sérült. - Ezen kifakadtam. - Hogyan történhetett ilyen??? Férfi létére??? Jobb csikló???

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez csupán egy elírás! De mekkora!

Persze ez még nem a beteg jelenlétében történt, hanem amikor az előzményeket tanulmányoztuk.

Szerencsére!

Elég kínos lett volna a beteg előtt, és nem is tudom, hogy akkor mennyire tudtam volna visszafogni a nevetésem, vagy visítva rohantam volna ki a szobából...

Visszatérve az anamnézisre. A terápiás javaslat ez volt: gipsz sín javasolt. 

És azt mégis hogyan???

Miképp???

Vizuális típus vagyok, de elképzelni se tudom vagy inkább nem akarom!

Tegnapra is jutott mókás helyzet. Akkor a beteg magyarázkodni kezdett, hogy még nincs meg minden lelete, mert még másnap megy asztrológushoz :) 

Nahát!

Az asztrológus is ad leletet??? 

Nyilván nem, csak szegény beteg nem tudta megjegyezni vagy kimondani, hogy gasztroenterológus. Így egyszerűbb volt neki, hogy asztrológus. 

Minden napra jut valami hasonló. Azt hiszem nyitok egy füzetet és abba jegyzem az ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemeket. 

 

Megosztás a facebookon

Tegnap volt egy hete, hogy új területen dolgozok. Hivatalosan továbbra is a korábbi helyemen vagyok státuszba, de a létszámstop miatt teljesen más területre helyeztek. Nem utasítottak, hanem felkértek, én meg igent mondtam.

Jelenleg itt dolgozom a városközpontban:

 

Szakértőként nincs olyan sok dolgom, mint a korábbi feladatkörömbe.

 

Az új szobám elég puritán, és bár felajánlották, hogy szóljak ha bármire szükségem van, vagy nyugodtan átvariálhatom a mostani elrendezést, egyelőre még nem érzem a sajátomnak, és amíg nem tudom, hogy itt maradok-e, addig nem gondolom, hogy bútorokat akarok tologatni, meg szobát szépítgetni, stb.

Jelenleg így néz ki, tipikus hivatali szoba:

 

Az ablakból ha kinézek pedig ez tárul a szemem elé:

 

A munkára visszatérve messzemenő következtetést persze még nem vonnék le, hiszen egy hét tapasztalatom van csupán. De ez alatt az egy hét alatt azt tapasztaltam, hogy itt sírnak-rínak (főleg a szobatársam), hogy milyen sok a munka, miközben fogalma sincs arról, hogy bizony máshol tényleg nem elég a munkaidő a munka elvégzésére. Még úgy se, hogy esetleg nincs ebédidő, vagy kávézás. Itt ezekre is jut idő.

A csapat sajnos nem olyan jó, mint a korábbi helyemen. 

A jelenlegi szobatársam kicsit se hasonlít a korábbi szobatársaimra. Ők nagyon közvetlenek voltak, mindent megbeszéltünk, segítettünk egymásnak akár magánéleti dolgokba, akár munkaügybe. A jelenlegi kollégám teljesen más. Én egyelőre tudom kezelni, (kaptam hozzá kezelési utasítást). Sőt, még egy kissé szórakoztat is a viselkedése, és ez a helyzet. Még azon is jót mosolyogtam tegnap, mikor kissé agresszívvá vált, mert több volt a dolga, mint szerette volna, hiszen "csak" fél 2-kor végeztünk. No de bakker! 4-ig tart a munkaidő... Teljesen ki volt borulva, és azt hajtogatta, ha ez így megy tovább, akkor valami más munka után néz... Én egy szót se szóltam, hiszen nekem pihenés az itteni munka. Sőt! Tegnap amikor az új főnököm félrehívott, hogy megkérdezze hogy érzem magam, van-e valamire szükségem, stb.? Akkor én őszintén megmondtam neki, (persze diplomatikusan) hogy igazából nekem nagy változás, hogy itt nem kell munkaidő után bent maradnom, 4 órakor "eldobhatom a tollat", mert a munka belefér a munkaidőbe. Azt már nem mondtam neki, csak gondoltam, hogy kissé furán érzem magam a miatt, hogy még plusz pénzt is kapok azért, hogy sokkal kevesebb munkát végzek. Arról viszont beszéltünk, hogy ez a munka sokkal közelebb áll hozzám, hiszen sok évet eltöltöttem szociális területen, és mégis csak ezt tanultam. Szociális anamnézist felvenni, nekem gyerekjáték, és abból következtetéseket levonni se nehéz. Erre alapozva szakvéleményt írni pedig elég egyszerűnek tűnik számomra. Azt hiszem tetszett neki, amit hallott. 

A munkával kapcsolatba egyre többen kérdezik, hogy miként fogok dönteni, ha feloldják a létszámstopot? Vissza megyek a munkaügyibe, vagy itt maradok? A (volt?) főnököm már hétfőn hívott a magán telefonszámáról, hogy hogy érzem magam? És biztosított róla, hogy várnak vissza, ha innen majd "engednek". :)

 

Őszintén mondom, hogy még nem tudom, hogyan fogok dönteni. Azt se tudom, hogy mennyire lesz/lehet majd az én döntésem?

Itt kevés a munka (ma pl. egyetlen beteg került hozzám), és bármennyire is alapos voltam, még így is fél óra alatt végeztem. Aztán egész nap semmi más hivatalos dolgom nem volt. Ez ugye elvileg jó, de nekem egyelőre  frusztráló. Nem ehhez vagyok szokva... De ki tudja, lehet megszokom. Itt valójában nem tervezhető a nap, hiszen nem tudhatom, hogy az orvosszakértők hány beteget fognak átküldeni? Lehet egyet, de az is lehet, hogy akár tizenötöt vagy többet. A tegnapi tíz beteg nekem pont megfelelőnek tűnt, hiszen amint végeztem fél 2-kor, kimentem a városba ebédelni, aztán megkávéztam, majd átnéztem a következő napra behívott betegek anyagait és már mehettem is haza. Csak ugye a szobatársam rinyált...

Ha visszamennék, ott meg ugye ennek pont az ellenkezője van, mert ott egy percet se unatkoznék, hiszen a munkaidő se elég a munka elvégzésére. Ott azért voltam frusztrált, mert sok volt a munka és nagy volt a felelősség. 

Jó lenne valami középút. 

Megosztás a facebookon

Éppen a fiamnak mentem pizzát venni, amikor az Izsáki úton nagyszabású közúti ellenőrzésbe futottam. Kissé izgatott lettem, mert előttem egymás után terelték ki az autókat. Már én következtem, éppen kitettem az indexet és rámosolyogtam a rendőrre, amikor a karjelzés megváltozott és tovább intett. Pedig már olyan izgi volt, hogy meglesz életem első közúti ellenőrzése, talán még a szondát is megfújatják velem, és már lelki szemeimmel azt is láttam, hogy milyen jó, hogy szép rendet vágtam a kocsiba, még a csomagtartó is olyan patent, mint talán csak akkor volt, amikor megvettem, no és a kesztyűtartóba is rend van.

De mégsem sikerült, de majdnem megvolt :)

Ki is posztoltam a Sebességmérés/Útinform Kecskemét  face zárt csoportba: 

Mentünk is a megbeszéltek szerint. A franciaágyat amin eddig hencseregtünk, sikerült elajándékozni és ma el is szállítottuk. Szóval amint odaértünk a bútorért az eladó azzal fogadott, hogy ne tudjam meg, miket kapott a garnitúra miatt. Mert ugye feltette az oldalára (hiszen én is onnan tudtam meg, hogy ismét van egy "álomgarnitúrám"), és többen is mentek, hogy megvegyék, de mivel én már addigra megvettem, így a pórul járt vevőjelöltek mindenfélét vágtak a fejéhez, pl: hogy megtéveszti a vevőket, meg miért hirdet olyat, ami nincs is, stb. Én meg csak mosolyogtam, de legbelül megértettem azokat akik hiába mentek, hiszen én is így jártam korábban.

Ő az (vagyis ez a hirdetés volt feltéve, de a sok szidás után már levette az eladó az üzlet oldaláról): 

Megosztás a facebookon

Még az előző munkahelyemen dolgoztam, de már nagyon kerestem a lehetőséget arra, hogy változtatni tudjak. Akkor az egyik sokat látott kolléganő ezt a bölcsességet osztotta meg velem. 

Én akkor csak annyit mondtam, hogy "de mikor már"??? Erre ismét türelemre intett, hogy  higgyem csak el, minden a legjobb időben érkezik... És bizony igaza lett. Teljesen véletlenül kerültem a mostani munkahelyemre, úgy, hogy igazából nem is adtam be oda álláspályázatot.

A jelenlegi kollégáim pedig valóban megérték a türelmet. Nos ezzel nem a régi kollégáimról szeretnék véleményt formálni, mert velük is imádtam együtt dolgozni, csak ugye szinte mind korábban elment ilyen-olyan okból (mármint úgy értem, hogy aki számított nekem), mint én. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a munka minősége is teljesen más lett. Amikor ide kerültem, akkor jöttem rá, hogy lelkileg mennyire terhelt voltam, és hogy az a munka bizony kihatott a mindennapjaimra is, és nem jó irányba. A régi kollégákkal a mai napig is tartom a kapcsolatot és remélem ez így is fog maradni, mert imádom a velük töltött órákat, hiszen ajándék minden perc.

De visszatérve a jelen helyzetre, ismét a legjobb időben érkezett hozzám egy lehetőség. Ez is véletlen, hiszen nem kerestem az alkalmat, mert imádok itt dolgozni, csak a mostani feladatköröm ami elvileg csak átmeneti, de ugye a létszámstop miatt nem lehetett tudni a végét, szóval amiatt egy kissé túlterhelt lettem. 

Tegnap, vagyis a szabadságom első napjának reggelén sms-t kaptam az osztályvezetőtől, hogy hívjam fel, majd mikor ezt megtettem, akkor megkért, hogy még aznap menjek be a főosztályvezetőhöz, mert "beszélni szeretne velem". Ez akkor nem hangzott túl jól, igazából ideges is voltam egy kicsit, bár tudtam, hogy a munkámat rendesen végzem, azzal elvileg nem lehet gond.

Amikor megérkeztem, a főosztályvezető elmondta, hogy mennyire meg vannak velem elégedve és nem szívesen engedne el az osztályról, de mégis szívességet szeretne kérni. Vagyis nem Ő kéri ezt a szívességet, csupán a hivatalvezető kérését tolmácsolja. Kihangsúlyozta, hogy természetesen mondhatok nemet a kérésre, nem lesz semmi negatív következménye, nem lesz harag, retorzió.

A kérés, vagyis a felkérés egy szociális szakértői állásra történt. A rehabilitációs bizottságba eddig dolgozó szakértő munkaviszonya szeptember 12-én meg fog szűnni és a létszámstop miatt nem lehet felvenni senkit a helyére. (Amint hallgattam, először az jutott eszembe, hogy nem, nem akarok innen elmenni, szeretek itt dolgozni, még inkább a jelenlegi nehezebb feladatomat is meg fogom szeretni ha kell, de nem akarok innen elmenni! Nem akarok megint más közösségbe menni ahol senkit se ismerek, és különben is miért én?!)

De mire ezt végiggondoltam, a főosztályvezető már meg is válaszolta. Azért engem kérnek, mert már hetek óta keresik az embert, de a járásba dolgozó 700 ember közül !CSAK NEKEM! van olyan végzettségem, amivel az állás betölthető. Ezt nem igazán akartam elhinni, és szóvá is tettem, hogy a gyámhivatal is tele van szoc. végzettségűekkel... Igen ám, de egyrészt a gyámhivatalban nem is olyan sokan vannak szociális végzettséggel, ahogy én gondoltam, másrészt állítólag egyikőjüknek sincs meg a szociális szakvizsgája. Hiszen minek is lenne? Nekik a közigazgatási szakvizsgára van szükségük. 

Szóval állítólag csak nekem van felsőfokú szociális végzettségem, szociális szakvizsgám és közigazgatási szakvizsgám is. Márpedig ahhoz, hogy a rehabilitációs bizottságba szociális szakértőként aláírásjoga legyen valakinek, annak ez a feltétele. 

Ki gondolta volna néhány éve amikor az egyik kedvenc kolléganőmmel megcsináltuk a szoc. szakvizsgát, hogy egyszer még ennyire fontos lesz?

Tegnap a főosztályvezető sokszor elmondta, hogy gondoljam át, és ha úgy gondolom, mondjak nyugodtan nemet. 

DE....

és ezt is kihangsúlyozta, hogy gondoljam végig a másik oldalt is, hogy ha nem vállalom, akkor megbénul a bizottság, nem tudnak határozatokat hozni, hiszen rajtam kívül nincs olyan a járáson belül, akinek aláírási jogot tudnának jelen pillanatban adni... És azt is sokszor elmondta, hogy ha elvállalom, de nem érzem ott jól magam, nem tudom csinálni azt a munkát, akkor bármikor visszajöhetek. Ezt kissé szkeptikusan fogadtam, hiszen ha visszajövök, akkor ki fog aláírni? Nos erre is megvolt a válasz, de ez nem publikus :) Sőt ma a hivatalvezető is megígérte, hogy bármikor visszamehetek a foglalkoztatási osztályra. Ja, mert már ma mennem kellett hozzá. Ott várt az új főnököm is. Ami jó hír, hogy már találkoztunk korábban, tanított engem a Közszolgálati Egyetemen, és egy tündéri aranyos doktornő szerintem. (Legalább is oktatóként az volt.)

A lényeg, hogy ma miután végighallgattam a megbízott hivatalvezetőt és a leendő főnökömet is, rábólintottam a felkérésre. Technikailag a létszámstop miatt nem tudnak átvenni, hanem helyettesítésként tudom végezni a munkát addig, amíg meg nem lehet hirdetni. Akkor majd eldönthetem, hogy ott akarok-e maradni, vagy visszamegyek a jelenlegi munkahelyemre.

Nagyon furán éreztem magam. Egy kis senki vagyok, egy porszem a hatalmas gépezetbe, nincs semmi extra bennem, most mégis rajtam múlik, hogy a rehabilitációs bizottság tud-e működni tizenharmadikától, tudnak-e határozatokat hozni? 

A megbeszélés után átmentem a jelenlegi munkahelyemre, mert szerettem volna, ha a kollégáim tőlem tudják meg, hogy átmenetileg (vagy véglegesen) máshol fogok dolgozni.

Annyira cukik voltak. A protokollnak megfelelően az osztályvezetőnél kezdtem. Ő ragaszkodott hozzá, hogy csak úgy vállaljam, ha visszajöhetek a létszámstop feloldásakor!:)

Ezt követően mentem a szobatársaimhoz. Ők másképp reagáltak, dühösek lettek a hír hallatán. Nem rám voltak mérgesek, hanem a főnökökre, meg a helyzetre, hogy miként fordulhat elő ilyen? Már alig várták, hogy az "ideiglenes helyemről" visszamenjek hozzájuk, most meg ez... Ölelgettek és egy-két könnycseppet is láttam. Aztán már bármerre mentem, mindenki csak jött és ölelgetett.

Volt aki sajnálkozott, de olyan is volt, aki biztatott, hogy ez egy remek előrelépési lehetőség. 

Én még nem tudom, hogy ez jó lesz-e nekem vagy sem? Honnan is tudhatnám?

A feladat nem tűnik nagyon bonyolultnak, de az új főnököm azt mondta, hogy kb. 3-4 hét szükséges minimum a betanuláshoz. Nos ezek alapján sejtem, hogy mégsem lesz ez olyan egyszerű, biztos van sok "apró betűs" rész. 

Ja, és bár nyuszi voltam és nem kértem plusz pénzt azért, mert ugye nélkülözhetetlen vagyok, és nélkülem megbénulna a bizottság munkája, de a hivatalvezető amint igent mondtam, már intézkedett is, hogy szeptember 13-tól helyettesítési díjat fogok kapni. Ott nem kérdeztem rá, hogy ez mit is jelent, de itthon azért rákerestem a törvényre, ami úgy rendelkezik, hogy "A helyettesítési díj mértéke időarányosan a helyettesített kormánytisztviselő illetményének 25-50%-áig terjedhet." 

Azt hiszem jól döntöttem! És nem csak a pénz miatt! Valóban egy remek lehetőség, és elvileg van visszaút!

Megosztás a facebookon

Jelenleg itthon vagyok szabadságon. A múlt héten még úgy tűnt, hogy az új munkám miatt nem tudok eljönni a tervezett szabadságomra a héten. De a sors úgy hozta, hogy bár tegnap és hétfőn dolgoztam, de kedden kiderült, hogy jelenleg nincs keret (vagyis pénz) amivel el tudnának indulni elsején a támogatások. Márpedig ha nincs pénz, akkor munka sincs. Fogtam hát gyorsan magam és lecsaptam a lehetőségre, hogy a héten 3 napot és egész jövő héten akkor itthon maradnék szabadságon. A főnök pedig természetesen elengedett.  Tegnap történt az is, hogy közgazdász végzettség nélkül 10 perc alatt keret-gazdálkodnunk kellett, pedig reggel még azt sem tudtuk, hogy mi az. De nagyjából elmagyarázták, hogy miként is kellene kiszámolni, hogy kb. erre az évre még mennyi támogatás indítás várható a különböző támogatási formákba, és ehhez kb. hány millió forintot szeretnénk igényelni. Nos mit mondjak? Megcsináltuk.

Tehát még hét elején kissé magam alatt voltam, de ma már kicsattanok a boldogságtól.

Vagyis...

Az előbb láttam, hogy a főnök sms-t írt, hogy amint tudom hívjam fel...

Nos a szabadságom első napjának reggelén ez nem túl jól hangzik, ezért a fene nagy jókedvem egy kissé lelohadt.

Felhívtam, de csak annyit kérdezett sűrű bocsánatkérés mellett, hogy ma be tudnék-e menni, mert a főosztályvezető szeretne beszélni velem... Nos ez számomra nem túl kecsegtetőnek hangzott, és ezt verbálisan ki is fejeztem. Erre csak annyit mondott az osztályvezető, hogy nyugodjak meg, semmi baj nincs, csak a főosztályvezető szeretne "felkérni". De azt hozzátette, hogy ez TITOK, és el ne áruljam még csak véletlenül se, hogy tudok róla. 

OK

Hogyan is árulnám el, ha fogalmam sincs róla, hogy mit is jelent ez???

Felkérni? De mire? 

Na mindegy, majd fél 1-kor kiderül. Kissé félek...

A lányomék is hazavontatták Dabas környékéről a "lerobbant autót", ami jelenleg az öcsémnél van a szervizbe. Így legalább kap egy nagy generált, mert ha már ott van, akkor megnézi a fékeket, meg lecseréli az olajat, és persze a beesett kuplungot is megcsinálja. 

Az esküvőn nagyon jól érezték magukat, mintha semmi se történt volna odafelé menet. Szerintem nagyon jól néztek ki:

Szóval a libikóka náluk is bejátszott, jó kedvvel elindultak, aztán út közben volt mélypontjuk, végül nagyon jól érezték magukat.

És velem is ez a helyzet. Hétfőn még nagyon stresszes voltam, aztán kedden jó kedvem lett mikor megtudtam, hogy másfél hétre szabadságra tudok menni. Most a szabadságom első napján pedig megint stresszelek, hogy mi a francot akarnak tőlem a munkahelyen. De egyszer csak vége lesz ennek a libikókának.

Megosztás a facebookon

avagy 3 nap szabadság, szülinap és esküvő

A múlt hét szerdán volt a szülinapom. Nekem semmi extra, de azért a környezetemben élők megemlékeztek róla és kaptam sok-sok ajándékot. A férjem a könnyebb megoldást választotta, de szerintem így jobban jártam. Ő egy vacsorával és némi készpénzzel lepett meg.

Csütörtökön kihasználtam, hogy a következő napokra lehülést jósoltak, így kimentem az usziba és egész nap lazultam, napoztam és olvastam.

A péntek terheléses vércukor méréssel indult, de jó társaságba gyorsan telt az idő... Majd a nap hátralévő része már a szombati lagzira, vagyis a meghívó szerint a Gatsby partira való készüléssel telt, úgy mint cipővadászat, a még hiányzó kiegészítők beszerzése (szipka, boa, fejdísz, stb.) Persze cipőt Kecskeméten nem sikerült venni. Ami jó lett volna, abból nem volt méret... Péntek este még a lányom ruháját szűkítettem, mert az s-es méret kissé bő volt. És mivel ugye a ruha tele volt flitterrel és gyöngyökkel, egy jó pár varrógéptűt is sikerült eltörnöm. Aztán mint később kiderült, nem is öltözött át, tehát teljesen feleslegesen strapáltam magam. 

Végül már 4 ruhája is volt, abból 2-őt választott, hogy az egyikbe az esküvőn lesz, a másikba pedig a partin. De a dolgok végül nem terv szerint alakultak. 

Kezdődött azzal, hogy kb. 30 km-t mentek, tehát még a táv felét se, amikor az autópályán a belső sávba a lányom arra eszmélt, hogy a kuplung beesett. Szerencsére dugó volt, így nem okozott nagy problémát a dolog. Hívta azonnal az öcsémet (aki ugye autószerelő), hogy ilyenkor mi a teendő??? Öcsém azt javasolta, hogy tegye kettesbe és szépen menjen le az első lehajtón. Ezzel jelentős időt vesztettek, de szerencsére fel tudták őket venni ismerősök, akik szintén az esküvőre mentek. Így persze késve érkeztek, az esküvőt a Mátyás templomba lekésték.

A lagzi (Gatsby party) a Hiltonba volt. De így ugrott az átöltözés. Végül csak ez lett, pedig a másik arany-fekete rojtos ruha ettől sokkal ütősebb. (Ahhoz volt boa, szipka, egyéb dizájn elem). 

Persze én erről mit sem sejtettem, mert nem akartak stresszelni, ezért engem nem hívtak, hogy mi történt az autópályán. Most viszont mióta elmondták teljesen kész vagyok, gyomoridegem van. Pedig tudom, hogy semmi bajuk se lett szerencsére, de mégis...

Holnap mennek az autóért. Remélem minden rendbe lesz. Az öcsémnek pedig ismét lesz egy kis plusz munkája.

De a lényeg, hogy a lagzin nagyon jól érezték magukat! És olyan jól néznek ki együtt! :) Nem??? De! 

Megosztás a facebookon