Most látom, hogy már több, mint két hete nem írtam. Pedig lett volna miről, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem is igazán van miről, mert minden megy a maga medrében, átlagosan telnek a napok. 

Van új munkatársam (aki régi, mert már dolgoztunk együtt korábban). Úgy terveztem, hogy csinálok első nap egy közös szelfit, de ez a mai napig se történt meg. 

Annak viszont nagyon örülök, hogy aki először jött volna mellém, az visszamondta, mert máshová ment, amit nagyobb szakmai kihívásnak tartott. Így mindenki jól járt. 

 

Jól jártam én, mert imádok a régi-új kollégával "dolgozni". A nap gyorsan eltelik, miközben azért nem szakadunk meg a munkába. Nyilván ha vége lesz a korlátozásoknak, akkor a munka is több lesz, de addigra már belejön és profi lesz, tud majd egyedül dolgozni, akkorra már vélhetően nem kell minden szakértői véleményét átolvasnom és jóvá hagynom. Odafigyel, mindent jegyzetel, ha nem ért valamit akkor kérdez. A délelőttök el is szoktak telni így, mert 1-2 beteg általában van naponta. 

Szépen alaposan megcsináljuk az interjúkat és a szakértői véleményt, megbeszéljük és mire végzünk, már ebédidő van. Délután pedig felkészülünk a másnapra, én megkávézok és közben beszélgetünk. Néha csak azon kapom magam, hogy már menni kell hazafelé. 

Szerintem jól járt Ő is, mert nem kell stresszelnie az új munkahely és a beilleszkedés miatt. Van ideje betanulni, egyébként nagyon ügyes, hiszen már önállóan is meg tudja csinálni amit kell, csak persze még a jegyzetekből és lassan, de amikor leellenőrzöm és megbeszéljük, akkor egyre inkább látom, hogy kisimul. Tegnap már egy betűt se kellett belejavítani abba, amit csinált, és még csak két hete dolgozik itt. Az előző munkahelyén nagyon nem jól érezte magát, ami az egészségének se tett jót, de talán lassan sikerül elhinnie, hogy nem vele volt a baj ott se. Persze azért megviselte. Ja, és a legnagyobb nyeresége, hogy velem dolgozhat :) Na jó, ez talán túlzás. (Vagy mégse??? :) )

A cég és a főnök is jól járt szerintem, mert pont a kolléganő életkorából adódóan nem igazán akar már "karriert építeni", még az is lehet, hogy innen fog nyugdíjba menni :) Ez pedig nem mellékes. Jó, persze az még sok év múlva lesz.

A kolléganőt is egy közös ismerősünknek köszönhetem, aki a lányom barátjának is segített a férjén keresztül munkához jutni. 

Ő most a jótevőjük.

Igen, a lányom barátjának is sikerült elhelyezkednie. Nem éppen az "álom munka", és a fizetés is jóval kevesebb, mint amit korábban keresett, de legalább van munkája. Az új helyen már az állásinterjúja is furára sikeredett, egy idő után azt nézte, hogy lehet, hogy kandikamera? De nem az volt. Múlt héten szóltak a lehetőségről és a héten már kezdett is. Örül neki, hogy van munkája, de azért továbbra is jár állásinterjúkra. Ma is volt. Ez is három körös lesz, majd meglátja, hogyan alakul. Azt mondta, egyébként azt se bánja, ha úgy alakul, hogy itt marad, mert ha már letett valamit az asztalra akkor a főnök elé áll, és megpróbál jobb fizetést kialkudni. De nem elégedetlenkedik, örül, hogy dolgozhat, csak amikor odament nem igazán volt alkupozícióban. Munkanélküli volt, akit persze a szlogen ellenére "az út szélén hagytak", mert hiába van diplomája, vezetői tapasztalata, nyelvtudása, szakértelme, bizony nem teremtettek annyi állást, mint amit a vírus elpusztított. Sőt a beígért 3 hónap munkanélküli segély után oda jutott, hogy 0 forintból még a Tb-jét is fizetnie kellett volna. Mert bizony ez nálunk így megy. Mert ugye "nem adnak ingyenpénzt". Csak a focistáknak, meg a csókosoknak, meg a... hagyjuk.

Magamba nézve azt tudom mondani, hogy még jól vagyok, de a korlátozásokat egyre nehezebben bírom. Utálom, hogy nem ülhetek be egy kávéra a Freibe vagy a Vincentbe a volt kolléganőkkel vagy csak úgy egyáltalán. Utálom, hogy nem vihetem el a fiamat este dolgozni, mert 8 után nem lehetek az utcán, ezért kénytelen a tömött buszon utazni. Utálom hordani a maszkot, és utálom ezt a mostani rámkényszerített "lekiskorúsítást", amikor megmondják, hogy mi a jó nekem, még akkor is ha egyáltalán nincs benne logika.

Nem értem, hogy miért mehetek a plázába a boltokba, üzletekbe és miért nem mehetek ugyanabba a plázába a kávézóba? Nem értem, hogy miért nem vihetem el a fiamat este dolgozni, vagy miért nem maradhatok este anyukámnál 8 után, hiszen addigra haza kell érnem. De miért? Mi az ami 8 előtt nem veszélyes, de 8 után már igen? Nem értem, hogy az egyik ember miért dolgozhat kb. olyan vagy rosszabb körülmények között, mint amit a másiknak nem engednek? Gyárba akár több ezer ember is dolgozhat, mert az nemzetgazdasági érdek, hogy az autógyárak működjenek, de az étterem nem  nyithat ki. Nem értem, hogy miért teszik ezt az érettségizőkkel? Nem értem, hogy egyesek miért kapnak milliárdos támogatást, miközben a megmaradásért küzdő kis cégek meg kénytelenek lehúzni a redőnyt. Nem értem, hogy ... szóval nagyon sok mindent nem értek és nagyon sok mindent egyre nehezebben bírok. És akkor én még ne szóljak, mert van munkám, van miből bevásárolni is kifizetni a számlákat, sokaknak most ez is probléma. 

És igen, én itt magamba füstölgök, de megértem azokat akik azt mondják, hogy nem lehet tovább húzni a nyitást. A Tescoba vagy Auchanba nem veszélyes a tömeg, de a vendéglátóhelyek értsék meg, hogy nem nyithatnak ki! MIÉRT??? A kiskiskolások mehetnek iskolába, de az érettségire készülők nem! MIÉRT??? 

Áááá, hagyjuk is. 

Még jó, hogy a magánéletem és a munkám rendbe van, egyébként azt hiszem "megborulnék". 

A munkahelyen a főnök egyre gyakrabban rendel magához. Ezt kellene még valahogy fejbe átértékelnem, helyre tennem. Valahogy úgy kellene hozzáállnom, hogy pozitív legyen, mert Ő ezt annak szánja, de én meg nem így élem meg. Amikor látom a nevét a telefon kijelzőjén, csak annyit tudok mondani, "jajj, ne!".

Pedig tudom, hogy nem ez a jó hozzáállás. Ezen dolgozom most. A héten is kétszer hívott fel bírósági ügy miatt, hogy nézzem át és véleményezzem. Korábban ilyet soha nem tett. A volt kolléganőmet egyszer se kérte meg ilyenre, engem meg egyre többször. És ez egyébként tök jó, hogy kikéri a véleményem, sőt el is fogadja amit mondok. De az már nem olyan jó, amikor hétfőn reggel így indul a hét. Egyszer azt mondták, hogy "nem a hétfő a sz@r, hanem a munkád...

De én még csak ezt se mondhatom, mert se a munkám, se a kollégáim, se a fizetésem nem az. Ettől függetlenül a hétfő reggeleket nehezen viselem. Főleg ha úgy indul, hogy már reggel a főnök felrendel magához és a kezembe nyom egy vastag bírósági aktát. Nyilván nem mondhatom neki, hogy nem csinálom és ha őszinte akarok lenni, még élvezem is, hogy ilyen dolgokat bíz rám, de közbe meg ott van hátul az agyamba, hogy ha "rámszokik" és majd beindul a munka, akkor nem lesz erre időm. Meg egyébként is, azt hiszem, hogy a legnagyobb problémám ezzel kapcsolatba az, amit nem igazán tudok megfogalmazni, csak érzem. Hiába nagyon jó fej a főnök, hiába bízik bennem, valahol a lelkem mélyén úgy vagyok vele, hogy mégiscsak a főnököm és jobb a tisztes távolság. Soha nem voltam az, aki a főnöknek puncsolt vagy hízelgett, nyalizott. Ez nem ment soha és most se megy, és ez a jővőbe se hiszem, hogy változni fog. És ez az ami valami gátat képez, amikor fel kell hozzá mennem. Persze nyilván aki nem olyan beállítottságú mint én, az nem is érti, hogy miről beszélek, mindegy is. Ezért mondom, hogy nem tudom ezt jól megfogalmazni. Aki érti, az érti, aki nem, annak meg úgyse tudom elmagyarázni.

Na a végére azért csak kiderült, hogy nem is minden olyan sima :) Főleg az idegrendszerem... De elkezdtem szedni már a magnéziumot!

Megosztás a facebookon