Ilyen már nagyon régen volt.

Ez is a munkahelyen történt tegnap.

Délután.

Nem sokkal munkaidő vége előtt.

Vagyis az egész még olyan fél 4 körül kezdődött, de a vége elnyúlt negyed 5-ig.

Az történt, hogy a mellettem ülő kolléganőhöz jött egy ügyfél. Persze sorszám nélkül, csak úgy. Ami még említésre méltó, hogy csak 3 óráig van egyébként ügyfélfogadás. De mivel az ügyfél az első..., nem zavarta el a szobatársam. Lehet ilyet, ha meg van beszélve, pl. igazolást kér csak és előtte telefonon megbeszéljük.

De itt nem arról volt szó.

Itt egy nagyon bonyolult ügyről, ahol még a munkaviszony vége sem tisztázott, messziről költözött ide az ügyfél és a másik kirendeltség még nem zárta le, nem költöztette át az anyagát, stb.

A legnagyobb nehézség azonban maga az ügyfél volt.

Egy mérnökember ugyan, de olyan, aki helyett az ember inkább 10 db öt osztályos  végzettségűt kíván....

Próbált a kolléga dolgozni az ügyében, ám az úriember az a fajta, aki folyamatosan késztetést érez arra, hogy beszéljen. Nincs pont egyik mondata után se, a levegőt vélhetően a fülén veszi. És a mondatok sem feltétlen függnek össze egymással. De a lényeg, hogy ne legyen a mondandójában szünet.

Eleinte idegesített és szemlátomást a kollégát is. Aztán később már csak Ő idegeskedett. Mert amikor elkezdte mondani, hogy már mennyi helyen dolgozott, és milyen pozíciókban, de sehol sem fogadták be, és fogalma sincs hogy miért? Akkor azért már elkezdtem mosolyogni (vizuális típus vagyok) . Elképzeltem a kollégáit... Megértem őket!

Aztán jött az amiért zokogásba törtem ki végül.

 

Jött a bankszámla szám egyeztetés. Vagyis jött volna. Mert kb. így zajlott:

Tudja a bankszámlaszámát? Vagy lakcímre menjen a pénz?

Bankszámlára kérte. De negyed óra sem volt elég, hogy mérnök ember létére 3X8 számot fel tudjon olvasni. És ez már annyira mókás volt végül.

Elmondja a számot, kolléga visszaolvassa. - Jaj az úgy nem jó, vagy nem jól figyeltem - mondja az ügyfél. Olvassa akkor Ön. (nem sikerült). Jó, akkor olvasom én, erre az ügyfél, ja, ez már a régi számom, ez már nem jó. Másik van. Kezdődik elölről minden. A szám nem stimmel, aztán kevesebb számot diktál, nem találja melyik hiányzik. Itt már annyira pukkadoztam a nevetéstől (bár igyekeztem elbújni a monitor takarásába, hogy a szemben ülő kolléga hallva mindezt és látva engem, kirohant a szobából röhögni. Én vagyok a legmesszebb az ajtótól, nekem nem olyan könnyű. A kollégám feje már szemlátomást szétrobban, de még mindig kedvesen igyekszik ecsetelni az ügyfélnek, hogy mindjárt munkaidő vége, és nem fog itt maradni számlaszámot egyeztetni.

 

Én pedig ezen a ponton vettem elő a "leszarom tablettámat" melyet jól látható helyen az asztalomon tartok egyébként és megkínáltam vele az asztalszomszédomat :)

Nem kért belőle, a belső egymás közt használt cseten csak annyit írt, inkább egy nagy vaslapátot szerezzek, amivel pofán tudja verni ezt a "drága embert".

Aztán a számlaszám egyeztetés ment még egy ideig, hiszen próbálta az okostelefonjáról lediktálni a számot, de mire elért a feléig, elsötétült a képernyő, kezdődött minden előlről. Aztán magához ragadta a kezdeményezést a kollegina és végre, négy óra magasságában megszületett a jó számlaszám. Nehéz szülés volt.

De az ügyfél elbizonytalanodott és azt mondta: inkább telefonál egyet, hogy biztosan az-e a szám. A kolléga igyekszik lebeszélni, hogy majd bediktálja, most nincs rá idő, de az ügyfél ragaszkodott hozzá. A kolléga feje füstölt. Az ügyfél pedig a telefonba is elmondja, hogy már mennyi ideje nem tudja lediktálni a számlaszámot, bla, bla, bla.

A kolléga határozottan leinti, igyekszik megállapitani az ellátás összegét. 

És ekkor derül ki, hogy az ügyfél nem is jogosult ellátásra. HA-HA-HA Tehát teljesen felesleges volt az elmúlt fél órát a számlaszám egyeztetésre pazarolni.

Nos ebben a pillanatban már nem tudtam türtőztetni magam, és bizony kitört belőlem a zokogva nevetés.

 

Próbáltam orrfújásnak álcázni, de nem sikerült. Rohantam ki a szobából feltépve az iroda ajtaját, mindenen keresztül, és a szemben lévő irodába törtem be, mivel látszólag ott már nem volt ügyfél, és Kata is ott ül közvetlen az ajtónál.

Ő meg szegény nagyon megijedt, mert el nem tudta találni, hogy miért zokogok? Mi történt? Mi van??? Csak ezt kérdezgette folyamatosan. 

Aztán már sejthetett valamit, mert megkérdezte, Te most sírsz vagy nevetsz? Nem lehetett egyértelműen eldönteni. Úgy szakadt ki belőlem a dolog. 

 

Nevettem.

Ilyen jót már nagyon régen.

Ha eszembe jut, most is nevetek.

Itthon sem sikerült elmesélni úgy, hogy ne röhögjek annyira, hogy a család azon röhögött, ahogy én röhögtem.

 

Megosztás a facebookon