Hétfő reggel van.

4.40-kor fog ébreszteni a telefonom, mert 5-kor viszem a fiam dolgozni. Mától már élesbe indul a munka neki, azt követően, hogy kb. másfél hónapig itthon volt a leállás miatt.

Nem engedem busszal. Igyekszem mindent megtenni, hogy minimalizáljuk továbbra is a rizikót, amit a vírus jelent.

Még csak 4 óra, de már melegszendvicset csinál, meg matat a konyhába, ami miatt nyilván én se tudok már aludni... Éppen azon morfondírozom, hogy egész héten így lesz. Este általában 10-11 óra mire lefekszem és hajnalba korán ébresztő lesz. De nem baj. Megéri. Csak mindenki maradjon egészséges!

5 óra. Indulunk. A lányom még nem ért haza Tiszakécskéről, pedig ilyenkor már itthon szokott lenni. Biztos később indult, végül is csak 6-ra megy, még van egy kis ideje... Amint kilépünk a lépcsőházból, meglátom a lányom a ház előtti kanyarba, a kocsija mellett áll. Nem értem a szituációt, egészen addig, amíg fel nem szakad belőle egy hang, szinte sírva, hogy gyertek már ide gyorsan. És szinte sír, hallom a hangján. Nem látok semmit, mi lehet? Elütött valamit??? Látom, hogy pánikol, remeg a hangja és szinte sír...

Szaladni akarok, de egyszerre van jelen a dermedtség és az indulni akarás... Majdnem orra bukok.

Amint odaérünk, akkor már látszik, kitört a jobb első kerék, vagy valami ilyesmi..., a jobb első kerék jobbra fordult, míg a bal első balra.

A kép csak illusztráció

Megmondom őszintén, a tavalyi autóbalesetünk után ez a látvány nem ráz meg. Nincs senkinek semmi baja, csak az autónak... A lányom nem mozdul. Próbálja a lehetetlent, mozdítani az autót. Én meg mondogatom, hogy hagyd a francba, tedd ki az elakadásjelzőt, szaladj fel a cuccodért és elviszlek téged is a munkahelyre.

De nem mozdul. Odajön egy idősebb pasi, azt mondja a lányomnak, próbálja meg hátramenetbe, hátha akkor megmozdul az autó. De hiába, nem mozdul. Próbálják megemelni, hogy az út közepéről elhozzák, de hiába.

A lányom meg csak áll és látszólag sokkos állapotba van. Nem értem. Megint elmondom neki, hogy menjen fel a lakásba, hozza ami kell és ne foglalkozzon a kocsival. De hiába beszélek. Remegő hangon csak annyit mond: nem tudok elmenni a kocsitól! És basszus tényleg, látszólag nem tud mozdulni. Lefagyott. Pedig hála, hála hála az égnek, vagy nem tudom kinek vagy minek, de nem akkor történt mindez, amikor 90-el jött, hanem itt, ahol 20-al fordult be.

Nem, bele se akarok és merek gondolni, hogy mi lett volna, mi lehetett volna, ha. Nincs ha... Csak hála!

A lényeg, hogy nem lett baja. De nem tud megmozdulni, csak ismételgeti, hogy "nem tudok eljönni a kocsitól, nem tudok...". Látva és hallva ahogy mondja, (valamint fejbe lejátszva, hogy mi is lett volna, ha ez nem itt történik) hirtelen én is pánikolni kezdek.

És mit csinálok? Amit a múltkori balesetnél is. Hívom az öcsémet. Eszembe se jut, hogy szegény még biztos alszik... Csak amikor felveszi, és hallom, hogy valószínűleg én ébresztettem. De akkor már mindegy. Szégyellem magam, de ha már így alakult, elmondom mi történt,  hátha van ötlete, hogy mit tehetnénk. Persze mire végigmondom, akkorra már rájövök, hogy hülye ötlet, hiszen "béna vagyok", nem tudok úgyse semmit se tenni. Még ha lenne is ötlete, akkor se tudnám vélhetően megcsinálni.

Amint hazaértem a gyerekek munkába szállításából, vinném a férjem dolgozni, de azt mondja, hogy felhívta a főnökét, hogy később megy. Nem értem... Pont annyit ért a kocsihoz, mint én. SEMMIT. Ezért aztán kár itthon maradnia...

De azt mondja, hogy felhívja az öcsémet, és megkéri, hogy munkába menet előtt kanyarodjon felénk, nézze meg, hátha tud segíteni.

6 óra. Telefonál. Az öcsém, akinek egyszerűen nem tudok elég hálás lenni, mert bármi van, azonnal jön, segít, miközben én semmivel nem tudom ezt megköszönni, meghálálni neki. Nem tudom visszasegíteni, hiszen semmihez se értek, amit viszonzásul adhatnék. Szóval az öcsém most is azt mondja, hogy persze, nemsokára jön.

Mire leérek a kocsihoz, az öcsém már a kocsi alatt fekszik és próbálja a lehetetlent. Én meg marhára szégyellem magam, mert miattunk fog elkésni a munkahelyéről. Ami talán a múlt héten még nem lett volna baj, de mától új főnök van. Soha nem késett még, és pont most, miattunk, az első nap... Már bánom, hogy szóltunk. De nem tudok más megoldást, hogy miként tudtuk volna megoldani a dolgot. Ezért hát hála, hála, hála az öcsémnek is. Remélem a sors megjutalmazza. Én ebbe hiszek, vagy legalábbis reménykedek. Abba, hogy a jó emberekkel, jó dolgok történnek. Nagyon szeretném, hogy így legyen!

Sokáig szenvedett szegény, mire úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog annyira helyrehozni a dolgot, hogy pár méterrel arrébb tudják tenni a kocsit a parkolóba.

Felszaladtam a lakásba, készítettem a kézmosót ami erősen szennyezett kézre van, meg sötét törölközőt, hogy mire feljön már csak a csapot kelljen megnyitni, de hiába vártam. A férjem jött csak. Az öcsém kézmosás nélkül rohant a munkahelyére, olajos kézzel. De így is biztos elkésett. Még megköszönni se volt időm vagy lehetőségem neki.

Most már itt ülök a munkahelyen, majdnem folynak a könnyeim, és az jár a fejembe, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy mindez ami történt, így történt, hogy milyen hálás vagyok azért is, mert jó testvérem van, akire számíthatok.

Ma (is) el fogok menni anyukámhoz (persze maszkba, meg ahogy kell) és megköszönöm neki is a testvéremet!

Olyan hálás vagyok! Az öcsémnek és az életnek!

Megosztás a facebookon