Mert akinek sok ideje van, az nem ér rá???

Nem tudom megmondani, hogy miért is nem írtam az elmúlt 3 hónapba, de talán tényleg az az oka, hogy a túl sok szabadidő miatt nem jutott rá időm.

Sok változás nincs, továbbra is ott "dolgozom", ahol az előző bejegyzéskor. Annyi mégis változott, hogy talán még kevesebb lett a munka, pedig lehetne több is, csak ugye ahhoz orvoskapacitás kellene, az meg ugye nincs. Amikor idejöttem dolgozni, akkor még 4 orvos dolgozott. Most, mai napon az a helyzet, hogy 1 orvos van, és még 1 szabadságon. Egy felmondott, egy másik ha még vissza is fog jönni valaha dolgozni, az is csak hosszú hónapok múlva lesz, mivel elég komoly műtétje volt, ami minimum fél-egy év felépülést jelent.

Ma pl. 2, azaz kettő beteg jött át hozzám. És akármilyen precízen is akarom csinálni a szakértést, az sem tart tovább max. 1 óránál. Ez a 9 órás munkaidőből azért valljuk be, jelentősen kevés. Persze ezért lehet utálni, de én bizony isten úgy szeretném, ha jobban kitöltené a munkaidőmet a munka. Tudom az se jó, ha valaki megszakad a munkába, de az sem, ha nincs mit csinálni.

Ma is pl. nekifogtam anyukám szülinapjáról készült pár képből egy emlékvideót csinálni, mikor máskor ha nem munkaidőbe?

Mit is kaphatott volna 70. szülinapjára, mint egy okostelefont :) Egyébként nem kitolás, már gondolkodott rajta, hogy ha lesz rá pénze, akkor vesz magának. Sőt kapott hozzá egy kártyát is, mely korlátlan internethasználatot is biztosít :)

Amikor végeztem a videóval, akkor meg persze nekifogtam írni ide pár sort, ha már ugye volt aki szóvá tette :)

Nos hirtelen nem sok minden jut eszembe az elmúlt 3 hónap történéseiről.

Vagyis, DEHOGYNEM!!!

A férjem két hete dolgozik!

 

FÉL ÉVIG VOLT OTTHON!!! Április 6-án volt ugye az autóbalesetünk, és a kezelések és műtétek után végre október 7-én munkába állhatott. Ettől mindenki boldog! Ő azért örül, mert már nehezen bírta az otthoni semmittevést (na ugye, másnak se jó, ha hosszútávon nem tud értelmes dolgot csinálni). A főnökének és a munkatársainak is jó, várták vissza nagyon és már szinte minden hétvégén megy túlórázni, sőt holnap munkaszüneti nap lesz, de Ő akkor is megy dolgozni. Jó nekem is, mert már kezdett az idegeimre menni, túl "kipihent volt", sőt a családi költségvetésnek is jó lesz, hogy végre már nem csak az én fizetésemet kell beosztani, nem csak abból kell vásárolni, csekket és minden egyebet fizetni :)

Mi is van még?

Kocsim sajnos továbbra sincs. Ez elég furi, mert néha rám tör a vágy, és akkor rákattanok a dologra. Aztán meg alább hagy a lelkesedésem, és rájövök, hogy tök jól elvagyok kocsi nélkül is, addig is van pénzem a számlámon, amíg a kocsira szánt pénzt nem költöm el. A lányom kocsiját logisztikázzuk úgy, hogy mindketten használjuk. A munkába biciklivel járok.

Ez sokkal egyszerűbb, mint a kocsi (ja, és olcsóbb is). Reggel és délután is csúcsidőbe jövök, megyek, és konkrétan megtapasztaltam, hogy autóval kb. 20 perc kell a be- vagy a hazajutáshoz, míg kerékpárral ez mindössze 8-10 perc, és nem is olyan stresszes. Az autósok csúcsidőbe borzalmasak. Nem számít a záróvonal, tolakodnak, bevágnak, elmebaj amit csinálnak. Kerékpárral meg tudok suhanni, nem kell akár 3-4 lámpaváltást is megvárni.

A fiam és a lányom továbbra is otthon lakik.

A lányomék vállalkozásba akartak fogni, de nem tudták eldönteni, mi is lehetne az, amit szeretnének is és még haszna is lenne, így feladták ezt egyelőre. Aztán következett, hogy belevágnak esetleg egy építkezésbe. De jelenleg áll a dolog, mivel a párja megpályázott egy pesti állást, és ha felveszik, akkor tolódik a dolog. A lányom nemrég ismét tanulásba fogott. Úgy gondolta, ha már szinte úgyis minden nap jár kondiba és sokszor segítséget is kérnek ott tőle, hát belevág egy személyi edző képzésbe. Vagyis ez sem ilyen egyszerű, mert ott is a pénzlehúzásról szól a dolog. Ahhoz, hogy személyi edző lehessen, előtte el kell végeznie egy fitness instruktor képzést, majd utána mehet személyi edző képzésre.

A fiam tekintetébe sincs változás, dolgozik és mellette elég komolyan veszi az edzést. Ebben az évben kezdte el, de máris megcsinálta mind a három távot a Spartan Race-n. Október 5-én Kazincbarcikán teljesítette a leghosszabbat, közel 24 kilométert, 34 akadállyal és majdnem 1000 méter szintkülönbséggel, amit az esős idő még tovább nehezített, hiszen az egész pálya felázott, sáros volt, csúszott és a tó vize se melegedett fel, ahol úszni kellett.

Most nem én vittem a versenyre, hanem az egyik barátja. Nagyon vártam, hogy felhívjon, mert megbeszéltük, ha beér a célba, telefonál, hogy minden OK. Persze végül az lett, hogy én hívtam, amikor már nem bírtam tovább várni, és biztosra vettem, hogy ennyi idő alatt már  teljesítette a távot. Csak pár szót tudtunk beszélni, nagyon fáradt volt, de megígérte, hogy amint hazaér, elmesél majd mindent.

Ezt a telefonbeszélgetés után posztoltam:

"Kezdő szülőként nagy vágyakat dédelgetünk a gyerekeinkkel kapcsolatban: legyen sikeres, népszerű, zseniális. Aztán ahogy múlnak az évek, ezek az igények valami jóval mélyebb vággyá alakulnak. Legyen boldog! És mivel Ő(k) boldog(ok), így én is boldog vagyok! A fiam boldogságának, elégedettségének jelenleg az az oka, hogy bár még csak az idén kezdte, de már teljesítette a Spartan Sprint, Super és Beast távot is, így a TRIFECTA elit klub tagja lett. Gratulálok kisfiam!"

Ő pedig amikor hazaért, ezt írta:

"Egy gondolat, egy elhatározás és három kihívás!
Az idei évemet már most úgy könyvelhetem el, ahogyan az a tavalyi év végén megfogalmazódott bennem, a legsikeresebb év címszóval.
Ez alkalommal a felkészülésre is tudtam elegendő időd fordítani, így a közel 24 kilométeres akadályfutó versenyt 4 óra 14 perc alatt teljesítettem,
mindeközben 1.601 kalóriát égetett el a féreg testem.
A pálya saras és az akadályok többsége csúszós volt, köszönhetően az esőnek. Ennek fényében a 34 akadályból 7 alkalommal büntető feladatot kellett végeznem, ami összesítve 210 darab Burpeet jelentett. (csak mellékesen jegyzem meg, ez négyütemű fekvőtámaszt jelent. 210 négyüteműt)
Elég kiábrándító volt, hogy olyan egyszerű akadályokat elrontottam, amit máskor csukott szemmel teljesítek. Bár már ez is egyfajta fejlődés, hogy mindössze néhány másodpercnyi hamis önkritika után szaladtam is tovább és nem befolyásoltak a negatív gondolataim.
Ha jól rémlik 13 kilométernél jelentkezett az első fájdalom, ami a térdeimet és a jobb bokámat kínozta. Ez alkalommal viszont már nem volt jelen a kétely, hogy mit keresek én itt. Teljes magabiztossággal haladtam tovább és ugyan ez a verseny számomra a saját határaim feszegetéséről szól, azért elég biztató volt, mikor szembesültem vele, hogy olyan embereket hagyok magam mögött, akik előttem indultak 15 illetve 30 perccel. Mire a 18. kilométert elhagytam a lábaimat iszonyatos görcsök övezték, ami közel 3 csodálatos kilométerig még kitartott, ezzel is lassítva az előrehaladásom. A legborzasztóbb számomra viszont a tó átúszása volt, ugyan 100 méternél nem lehetett nagyobb ez a szakasz, viszont olyan hideg volt a víz, hogy egy gyengébb hipotermiával még a végén megküzdöttem.
A kijelölt pálya ahol futottunk, néha lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Az órám szerint a legmagasabb pont, amíg fel kellett vánszorogni 359 méter, viszont a hivatalosan mért szintkülönbség 974 méter volt, így hát az én műszerem nem szuperált megfelelően.
Mindennek a margójára úgy érzem ez alkalommal kiadtam magamból, amit csak lehetett, így több felkészüléssel jövőre jobb eredményeket zsebelhetek majd be"

Róla ennyit.

Mi is van még?

Ja! A volt kollégákkal továbbra is összejárok. Most már 3 csipet-csapat van, akikkel rendszeresen találkozom. Imádom a velük töltött időket.

Ma is megyek és a volt munkaügyis csajokkal beülünk a Vincentbe.

Aztán pénteken megint a Vincentbe, csak akkor már egy másik volt kollégás csapattal.

 

Megosztás a facebookon

avagy amikor az van, hogy nincs semmi...

Nyár van, meleg, és én "dolgozom". A mai napra mondjuk egyáltalán nem vagyok büszke, de nem én tehetek róla. Az van, hogy ma egyetlen ügyfél se került át hozzánk, hiába volt sok beteg berendelve. Vagyis ma a nagy semmiért kapom a fizetésem. Unalmamba gondoltam írok egy bejegyzést, hogy mi is történt az elmúlt hetekbe, de belegondoltam, és igazából velem SEMMI extra, amiről írni érdemes. 

Na jó, mondjuk az valami, hogy megvan a kocsim, csak még nem szállították Magyarországra...

Aztán a fiam ismét teljesítette a Spartan Race-t, sőt.... Mivel elég későn regisztrált, így már nem volt hely a 7 km-es távra, csak a Spartan Superre, ami 14 km és 27 akadály... Nos még ha rendesen felkészült volna... De igazából még annyit sem edzett, mint az előző 7 km-es versenyre. Nem voltam róla meggyőződve, hogy így is sikerülni fog neki. De sikerült! Megcsinálta!

Bár a pálya néhol nagyon meredek volt 

Néhol nagyon sáros:

És akadt, ahol nagyon vizes :) 

A verseny Eplénybe volt, a sípályán. Csak ugye ők nem lefelé jöttek sítalpon csúszva, hanem már a legelső feladat az volt, hogy nyakukba egy homokzsákkal a lejtő aljáról elindultak felfelé (lehetőleg futva).

A 27 akadályból csak 3-at rontott el, ráadásul olyanokat, melyek elvileg könnyűek voltak, csak ugye elfogyott az ereje, vagy begörcsölt a lába :) De nagyon ügyesen végigcsinálta ezt is. Ilyenkor, ha nem sikerül teljesíteni egy-egy feladatot, csak úgy folytathatják a versenyt, hogy teljesíteni kell a büntetést, ami általában 30 Burpee, vagyis szabályosan végrehajtott négyütemű fekvőtámasz. (Nekem azt hiszem 3-szor 30 Burpee se menne, nem hogy csak egy része legyen a sok teljesítendő dolgoknak. Azt hiszem a fiam viszont Spartan fanatikus lett, már készül a következő versenyre, ami októberbe lesz Kazincbarcikán. Na, az sincs éppen közel... De mivel ugye az alföld közepén lakunk, így nem valószínű, hogy a közelbe valaha is lesz ilyen verseny, hiszen az eplényi pályán is 879 méter volt a színt különbség. Ez így magába is sok (nekem), nehogy ingázzak fel-le :)

A verseny azon a hétvégén volt, amikor a szülinapját ünnepeltük volna, így egy héttel későbbre tolódott. Ismét a szokásos "tanyát" bérelték ki, és kb. 35-en buliztak péntek délutántól vasárnap reggelig.

Pénteken a férjem főzött a bográcsba, én pedig segédkeztem. Isteni lett a kaja, nem győzték dicsérni.

Szombatra aki bevállalta a főzést, az kissé "elfáradt" így szombaton nem főztek, hanem pizzát rendeltek. Mellé természetesen volt behűtött sör is :)

Aztán jöttek a "munkás hétköznapok", de azért a volt kollégákkal is csak összehoztunk 1-1 talit.

Első felvonás: szerda munka után a munkaügyis csajokkal.

Második felvonás péntek délután, a lajosmizsei volt kollégák egy részével

 

Megosztás a facebookon

főleg, ha "szőke nő" vagy...

Április elején ugye totálkárosra törtem szeretett kis wolksvagenemet. Azóta a lányom kocsiját kérem el, ha nem tudom megoldani másképp a dolgaimat, munkába biciklivel járok, ami ugye a mozgás szempontjából egy kis pozitívum, és igazából kerékpárral is kb. annyi idő alatt érek be a munkahelyre, mint kocsival.

De nyilván szeretnék kocsit, hiszen mégsem olyan a lányomtól elkérni, mintha az enyém lenne. Kellemetlen amikor miattam kell átszerveznie a programját, hogy ide tudja adni a kocsit. Ezért már a baleset után egyértelmű volt, hogy keresünk valamit. A férjem családja messze él tőlünk, az édesanyja elég beteges, meg egyébként is jó lenne ide-oda eljutni, ahhoz pedig nem árt a saját gépjármű.

Április óta keresem a megfelelőt. Először az volt ugye a kérdés, hogy mennyi pénzt szánunk rá, és kb. mi az elvárás. Mivel az öcsém autószerelő, és az előző szuper kis kocsit is ő szerválta nekem, egyértelmű volt, hogy az ő segítségét fogom igénybe venni. Ja, és persze majd a javítások során is számítok rá, ami ugye azzal jár, hogy a kiválasztásnál felméri, hogy lehetőleg a legkevesebb munkát kelljen majd belefektetnie, hiszen nekem ingyen dolgozik :)

Az összeg és az elvárások meghatározása után, az alábbi viszonylag olcsó fenntartású kocsikat ajánlotta az öcsém: Honda Jazz, Kia C'eed, Hyundai i20, i30. Mi meg elindultunk a családdal és a legelső kereskedésbe, ahová ilyen autókat mentünk nézni, beleszerettünk egy WV Golf 5-be :) De aztán győzött a józan ész, amikor kiderült, hogy olaszból hozták be, és annak ellenére, hogy az eladó nem mondta, észrevettük, hogy az egész kocsi újra van festve, és akkor még nem beszéltem arról, hogy a korához képest elég kevésnek tűnt a kilométer.... Átbeszélve az öcsémmel is, lemondtunk róla.

Aztán keresgéltem és végül arra jutottam, hogy a Honda Jazz nem jön szóba, mert a férjemnek nem tetszik, a Kia nekem nem jön be (mármint a belseje), pedig tudom, hogy külsőre olyan mint az i30. Aztán kipróbáltam egy Hyundai i20-at, és tudom én, hogy pár hónapja törtem rommá a kocsimat, de az i20 elég lassúnak tűnt. De mit is vártam az 1.25 motortól? Úgy értem lassan gyorsult, persze ha már felgyorsult, akkor ment mint a golyó, de nem akarok úgy belevágni egy előzésbe, hogy tövig nyomom a pedált, de csak nem akar menni a dolog. Így maradt az i30. Nekem tetszik, és valójában az egész családnak. Mondjuk a 2013 utáni változat az, ami megdobogtatta a szívünket, de az 2.5-3 milliónál kezdődik használtan... Így felejtős. Nézelődtünk Németországba, Ausztriába is, mert ott azért valamivel olcsóbbak ezek az autók, és általában szakszervizbe javíttatják, megkíméltebbek, nem olyan buheráltak, mint itt nálunk. És persze mivel Csehországba gyártják, ott is naponta néztem a hirdetéseket. Azt kell mondanom, hogy ott sem fenékig tejfel a dolog. Mármint az autós hirdetések. Amire egyből rábuktam, hogy tök jó ár, jó felszereltség, stb., arról utólag mindig kiderült, hogy vagy kamu hirdetés, vagy lehúzásra játszanak.

Visszatérve a kocsival szemben támasztott kívánalmakra. Max. 1,5 milliót szánok rá, a klíma nem is kérdés, max. 10-12 éves lehet, és 150.000. km alatt legyen a számláló úgy, hogy lekérdezhető legyen. A színe se mindegy, már az elején leszögeztük, hogy fehér, fekete, vagy grafit szürke kocsi jöhet szóba, piros, kék, zöld, sárga, stb., nem.

Nos ehhez képest most az van, hogy az elmúlt 3 hónap hiábavaló keresgélés után, tegnap kettő lehetőség is adódott.

Az öcsém kollégája Csehországból hozza be a Hyundai-kat, ugyanis ott gyártják és ott sok százezer forinttal olcsóbb. Még a szállítás, honosítás, stb. után is megéri behozni. Tegnap szólt az öcsém, hogy van egy számomra megfelelő kocsi. 9 éves, 130.000. km, vezetett szervizkönyv, és minden extra van a kocsiba (félbőr ülés, digitklíma, ABS, ASR, ESP, stb., meg még sok olyan hárombetűs, amiről jelenleg fogalmam sincs, hogy mi) csak a színe.... adria kék

Aztán délután kaptam egy értesítést, hogy új hirdetést adtak fel, egy 12 éves, Magyarországon üzembe helyezett, második gazdás I30-at. Olyan amilyet szeretnék, mármint a színét illetve. Fekete. Kb. 400.000. Ft-al olcsóbb, mint a másik autó, de ugye annyival öregebb, több benne a km, és nincs benne semmi extra, alapfelszereltség.

És most jön a dilemma!

Melyik legyen?

A feketét szerintem elég gyorsan el fogják vinni, mert nagyon kedvező az ára. A tulaj azt mondta, nyugodtan át lehet nézetni szerelővel (saját költségre), nem volt törve, nem rohad, nem rozsdás, (manuális) klíma jó, vezérlés és fékbetét csere 10.000. km ezelőtt volt. Elvileg tehát költségmentes, csak bele kell ülni és vezetni... Csak ugye, öregebb, és alapfelszereltség.

A másik pár hét múlva jön Magyarországra, az öcsém kollégája átvizsgálta Csehországba, nem talált rajta hibát. Drágább, de 3 évvel fiatalabb, 20.000 kilométerrel kevesebb van benne, tele van extrákkal, tehát az is megérné, csak hát kék :)

Persze pont nem volt otthon se a férjem, se a lányom. A férjemet hiába hívtam, olyan dolga volt, hogy nem tudta felvenni a telefont. Az öcsémet hiába kérdeztem, annyit mondott, ezt nekem kell eldöntenem. Így hát fogtam magam, és megkérdeztem a barátnőimet, kollégáimat és mindenkit aki csak élt és mozgott és szóba állt velem :)

És milyen érdekes az egyes emberek nézőpontja.

Ha férfival beszéltem a kocsikról, nem értette mi a problémám? Mert szerintük ez nem alternatíva. Nem szín alapján kell kocsit választani! Max. ha új autóról van szó. - És igazuk van.

Ha meg nővel beszéltem, akkor nem értették mi a problémám, mert azt kell választani, amelyik nekem tetszik :)

Na ezek után legyen okos az ember!

Megosztás a facebookon

Avagy közelről megismerkedtem az abonyi halálkanyarral.

Mindenki azt hiszi, hogy ilyen vele nem történhet. Én is azt hittem, és még most se értem, hogyan történt... Pedig olyan jó hetem volt. A hangsúly a volton van! Bááááááááár... Végül is élek, élünk!

Pénteken a volt kollégákkal búcsúbulit tartottunk Lakiteleken, munka után. Ottalvós buli volt, de két kolléganővel mi nem aludtunk ott. Én fuvaroztam haza őket, mivel sohasem iszom egy korty alkoholt se. Az a nap se volt kivétel, csak ásványvizet és kávét ittam. Tudtam, hogy szombaton is sok dolgom lesz és már reggel indulnom kell. A fiammal úgy volt megbeszélve, hogy reggel fél 8-ra viszem a magán edzőpályára, aztán elmegyek a vak nagybátyámért és elviszem Helvéciára, majd vissza a gyerekért, és indulunk a férjemmel Karcagra, meglátogatni anyósomat a kórházba.

A buli szuper volt, jól sikerült a bográcsba főzött körömpöri is. A karaoké parti pedig hatalmas volt!

Aztán a szombati nap már nem volt ilyen fergeteges!

Cegléd után az "abonyi halálkanyarba" egy vízátfolyáson megcsúsztunk, és hiába próbáltam ellenkormányozni, a út túlsó oldalán lévő árokba csapódtunk, majd a becsapódás nyomától kb. 15 méterre állt meg a kocsi fejjel lefelé, addig pörögtünk. Végig eszméletemnél voltam, egy percre se volt halálfélelmem, bár tudtam, felfogtam, hogy velünk történik a baleset, és nem csak meghúzom egy kicsit a kocsit. A légzsák nem nyílt ki, így összetört az arcom. Mivel észnél voltam, azt tudtam, hogy én jól vagyok, de próbáltam a férjem felé nézni, hogy mi van vele? Amint megállt a pörgés, láttam, hogy Ő is néz, és egyszerre kérdeztük, hogy jól vagy? Akkor úgy nézett ki,  hogy minden OK, azon kívül,  hogy a kocsinak annyi. 

Saját lábon szálltunk ki a kocsiból, bár a biztonsági övet nem volt könnyű fejjel lefelé kikapcsolni. A férjem felöli ajtó nem nyílt ki, így elmondása szerint az én oldalamon mászott ki. Erre nem emlékszem. Meg arra se, hogy hogyan került az árok partjára. Talán a sokk miatt lehet ez a pár másodperc kiesés. Arra emlékszem, hogy amint kiszálltam, leültem az árokba. Ekkor már az utánunk jövő megállt és hívta a mentőt, tűzoltót, stb. Kérdezte, hogy jól vagyunk-e? Kell-e segítség? Van-e valaki még a kocsiba? Nagyon segítőkész volt. Arra is emlékszem, hogy azt mondtam, én teljesen jól vagyok, én nem sérültem meg! A férjem már fent volt az árokparton és a kezét nyújtotta, hogy álljak fel és felhúz. Ekkor jajjdult fel, és azt mondta, hogy szerinte eltört a válla... Én meg majdnem leszidtam, hogy ha eltört, akkor ne azzal a kezével akarjon már felhúzni, azt ne mozgassa. Arra nem emlékszem, hogy végül ki húzott ki, vélhetően az, aki segítséget hívott. Megállt még egy másik autó is, ők is segíteni akartak, és megvárták amíg a segítség megjön. 

Biztos ilyenkor nem jó az időérzék, de úgy éreztem, hogy két percen belül ott voltak a tűzoltók. Pontosan tudták, hogy hová kell jönni. És a segélyhívó is tudta, hogy pontosan hol történt a baleset. Hallottam amint azt mondta, hogy az abonyi Horthy kanyarba. 

 

A tűzoltók először el se akarták hinni, hogy nincs senki a kocsiba, és saját lábunkon szálltunk ki. Többször is megkérdezték, hogy biztos? És persze meg is nézték. Aztán arra emlékszem, hogy az öcsémet hívom, hogy ilyenkor mit kell tenni? Meg arra is emlékszem (telefonálás közbe hallottam), hogy akik megálltak, azok azon háborogtak, hogy miért ér ki hamarabb a tűzoltó, mint a mentő?

Az öcsém éppen welneszre ment Siófokra a sógornőmmel. Azt hiszem egy kisebb sokkot kapott, de már sorolta is, hogy mit kell(ene) tenni. Azt mondta, hogy minél előbb próbáljuk meg talpra állítani a kocsit, és ha nem sérült annyira, akkor valahová álljak félre. Mondtam neki, hogy ez már nem megy sehová a saját lábán, totálkár. Azt mondta, hogy akkor is vissza kell állítani, vagy a tűzoltók vagy az autómentő vissza kell, hogy állítsa. Megadott egy ceglédi autómentő telefonszámot. Közben aki segítséget hívott, Ő is ajánlott egyet. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt.

Akkor éreztem magam rosszul, amikor megpróbáltam felírni az autómentő telefonszámát, és a segítő autó hátsó ablakához nyomtam a cetlit, hogy írni tudjak. Akkor láttam, hogy egy kislány van a hátsó ülésen. Akkor nagyon szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam egy pici lányt. Ott láttam meg először az ablaküvegbe, hogy bizony a fejem nem éppen úgy néz ki, ahogy szokott. Az orromból folyt a vér, de mivel fejjel lefelé álltunk meg, így ugye az egész fejem véres lett, hiszen volt amikor felfelé folyt. A kocsi felső kárpitján is látszik. De tudtam, hogy nincs nagy baj, csak a kislány... szegény... nem kellett volna ilyet látnia...

Ekkor megérkezett a két mentő. A férjemet már nem is láttam, Ő már bent volt az egyikbe. A másik mentős odajött hozzám, én meg elkezdtem neki mondani, hogy nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok, csak az autómentőt szeretném felhívni. (így utólag elég gázul hangzik)

Aztán azt mondta, hogy szeretne megvizsgálni a mentőbe, menjek vele. Így tettem. Ott is úgy éreztem, hogy semmi bajom. Már el is felejtettem, hogy véres a fejem. 

Megvizsgált, és többször elmondta, hogy szeretné, ha vállalnám, hogy bevisznek a kórházba, mert nem lehet tudni,  hogy a fejem sérült-e, agyrázkódás, stb.

Őszintén mondom, hogy ott és akkor semmim nem fájt. Bár a mentős mondta, hogy amint a sokk elmúlik fájni fog mindenem... Átkísért a másik mentőbe a férjemhez hogy lássam minden OK vele. Addigra már rögzítették a vállát, mert a kulcscsontja eltört. Azt hittem azért kísért át, hogy azzal a mentővel megyünk. De nem. Egyszer csak szólt, hogy menjek, mert én a másik mentővel megyek.

Közben megérkezett a rendőr is. Elkérte az adatainkat, megkérdezte, hogy ki vezetett? Mondtam, hogy én, mert a férjemnek nincs jogosítványa. Ő ezt először félre értette, hogy micsoda? Nincs jogosítványa? De megmagyaráztam, hogy a férjemnek nincs, de nekem van, és én vezettem. Megszondáztatott. Azt el kell  mondani, hogy ő is nagyon humánus és rendes volt mindvégig.

A mentősök megvárták, míg elintézem az autómentőt. Az öcsém által intézett autómentős azt mondta, hogy 15-20 perc múlva ott lesz. Ennek az ott lévő hivatásosak nagyon örültek, hogy akkor nem kell itt órákat várniuk. 

Elindultunk a mentővel. Közben a rendőr felhívott, hogy majd jön utánunk a kórházba, és ki akar hallgatni.

A kórházba olyan gyorsan végeztünk, hogy hihetetlen volt. Mire mi beértünk a mentővel, addigra a férjemet már meg is vizsgálta az orvos és én következtem rögtön, amint odaértünk. 5 percen belül be is hívtak a röntgenbe. A férjem akkor már tolószékbe volt, bekötözve, és branülön keresztül kapott vénásan fájdalomcsillapítót. Úgy tűnt, hogy rosszul van. De utólag azt mondta, hogy ő jól érezte magát, olyan volt, mintha be lenne rúgva. 

A röntgen után egy kedves ápoló behívott és lefertőtlenítette a fejsebeimet. Mire kiértem, addigra már a férjemnél voltak a leletek. 

Akár mehettünk is volna... De ugye várnunk kellett a rendőrre. 

Közben pörgött az agyam, hogyan jussunk haza? Az öcsém Siófokon, nyilván nem várom el, hogy hazajöjjön. A lányom kézenfekvő lett volna, de tudtam, hogy éjszakás volt és még alig pár órája alszik. Ráadásul,  ha felhívom, akkor valószínűleg teljesen kiborul és olyan idegállapotba nem kellene autóba ülnie. Gondoltam egyet, és ismét felhívtam az autómentőst, hogy az autót úgyis Kecskemétre kell szállítani, esetleg mi is beférnénk a járműbe? Nagyon készséges volt, és azt mondta, hogy természetesen. Egy gond kipipálva. Mivel mi már végeztünk a kórházba, és azt mondták, hogy el lehet menni, visszahívtam a rendőrt, hogy mikor jön, mert mennénk. Kérdezte, hogyan fogunk hazajutni? Mondtam, hogy jön értünk az autómentő... Azt mondta, hogy az még biztos nem, mert Ő még nem fejezte be a helyszínelést, és addig nem nyúlhat hozzá az autómentő, de abba maradtunk, hogy kb. 20 perc, és együtt jönnek.

Így is lett.

A férjemnek "felhívta a figyelmét, hogy nem köteles vallomást tenni", Ez így is lett. Csak én tettem vallomást, és elismertem a felelősségemet. Nem is kérdés... Én vezettem. A vizes, csúszós úton nem a megengedett sebességgel kellett volna haladnom, hanem sokkal lassabban. A kocsi jó műszaki állapotba volt, most hétfőn cserélte le az öcsém a gumikat. Meg is jegyezte a rendőr, hogy ezek jó minőségű és állapotú nyári gumik... Hát igen. A gumik jó állapotúak. De a kocsi totálkáros.

Aláírtam a jegyzőkönyvet, tájékoztatott, hogy keresni fog egy kollégája és valószínűleg közúti baleset gondatlan okozása és súlyos testi sértés miatt fog eljárás indulni ellenem, mivel a férjem törése annak számít. Tudomásul vettem. 

Közben olyan dolgok jártak a fejembe, hogy milyen jó, hogy a fiam nem jött velünk, mert nem mindig köti be hátul a biztonsági övet, és akkor Ő most....:(

Meg kissé morbid, de az is eszembe jutott, hogy meghalni nem is olyan nagy cucc. Ha nem szálltunk volna ki mi se élve a kocsiból, akkor igazából előtte pár perccel még vígan beszélgettünk... Csak ugye az itt maradók....

Haza indultunk. Már Nagykőrös körül tarthattunk, amikor felhívtam a lányomat, hogy jöjjön értünk a telephelyre, ahová visszük a kocsit. Alig mondtam el, hogy balesetet szenvedtünk, de jól vagyunk, már hallottam, hogy szegény nagyon bőg. Abban a pillanatban megbántam, hogy hívtam. Taxival kellett volna a telephelyről hazamenni. Van ismerős taxis is, de már mindegy volt.

35000 Ft. volt az autómentés. 

Amint megérkeztünk és meglátott minket a lányom, kitört belőle a zokogás, ölelt és zokogott. Nekem meg annyira fájt! Sokkal jobban, mintha testi fájdalmaim lettek volna.

A kicsi kocsi pedig totálkáros. Pedig családtag volt. Imádtam. De búcsúznom kell tőle. Meghalt.

Itthon rákerestem erre a híres, hírhedt Horthy kanyarra. Akkor szembesültem vele, hogy még annál is nagyobb szerencsém van, mint gondoltam. Ilyeneket írnak róla, idézet következik: "Meghalt tegnap egy kedves barátunk Laci. Alig 21 évesen érte a tragédia közlekedési balesetben. A ceglédi "Horthy-kanyar" újabb értelmetlen áldozata Ő. Valamikor, a 90'-es években, közlekedési vezetőként értetlenül álltam a közútkezelő tétlensége felett, ugyanis szinte hetente jártunk ki helyszínelni az ominózus kanyarhoz. Emlékszem, hogy volt olyan nap, amikor két halálos baleset is történt ott. Sok abonyi is pórul járt ebben a szerencsétlen útkanyarulatban. Egyik néhai nyugdíjas abonyi kollégánk gyermeke is itt veszítette életét. Sajnos, a két évtizede kezdeményezett nyomvonal-korrekcióra tett javaslatom, a mai napig nem érte el az illetékes szerv ingerküszöbét, bár több lépés is történt ezen a helyen a közlekedésbiztonság javítására. Néhány kritikus helyen lévő fát kivágtak, az aszfaltra optikai figyelmeztető eszközöket ragasztottak. Az alapprobléma azonban nem oldódott meg. A kanyarív és a mély árkok maradtak, szalagkorlát, megfelelő megvilágítás továbbra sincs. Pedig, pl. a megfelelő ún. bukótér kialakítása sokat segítene, az esetleg kisodródó járművek utasainak megmentésében, a nyomvonal átalakítása nélkül is... Meddig szedi még áldozatait a halál-kanyar?" 

"A helyszín nem mindennapi. A Cegléd és Abony városok közti kanyar nem véletlenül viseli a kormányzó nevét, hiszen ő maga is lovas kocsis balesetet szenvedett itt. Azóta még nagyon sokan lettek a rossz ívű, rossz lejtésű ádáz kanyar áldozatai. Vannak, akik élve megúszták, vannak, akiknek a mécses ugyanúgy jár."

Mi megúsztuk!

De azért csak a képek alapján nem biztos, hogy ilyen egyszerűnek tűnik...

 

 

 

Megosztás a facebookon

Tegnap volt a fiam debütálása a Spartan Race-n.

 

 

Mondjuk az nem jött éppen jól, hogy pont aznap reggel kellett az órát előre állítani egy órával, így kevesebbet alhattunk. Reggel 8-kor terveztem az indulást, ami ugye előző nap még csak reggel 7 lett volna... Sejtettem, hogy a tervezés és a kivitelezés nem lesz azonos. A fiam ugyanis nem szokott elkészülni időben. És ez alól a tegnapi nap sem volt kivétel. Aztán amint elindultunk, még lemostuk a kocsit, aztán eszébe jutott, hogy még kellene zsebkendő, meg a magnézium tablettáját se vette be...

Ezért már 9 óra is elmúlt, mire elhagytunk a várost. Mivel az M5-M0 átépítés miatt le volt zárva egy részen, így inkább más útvonalat választottunk, ami nem is volt rossz, csak ugye nem pálya, tehát a sebesség rovására ment. Így történt, hogy az odavezető kb.250 kilométert 3 és fél óra alatt sikerült teljesíteni. Amint megérkeztünk Nagykanizsára, akkor szembesültünk vele, hogy a verseny környéke le van zárva és sok száz méteres körben egy talpalattnyi parkoló sincs. A rendőr, aki a lezárásnál álldogát, annyit mondott, hogy menjünk csak tovább és talán valahol a Spar áruháznál lesz parkoló.. Ühüm... Csak hol a francba van a Spar parkoló? Mert most járunk itt először, fogalmunk sincs róla, hogy merre lehet. Ráadásul, mondta mindezt egy körforgalomba, ahol több kijárat is volt..

De mit tesz ilyenkor egy anya? Hát megoldást keres. Én bizony nem tudom mitől vezérelve, de találtam olyan helyet, ahol bár nem éppen ideális volt a parkolás, de kit érdekel, ha a gyereknek nemsokára kezdődik a versenye?

Megoldottam!

A hely gyönyörű volt, rengeteg ember hömpölygött, több, mint 10.000 induló volt a versenyen. Mondjuk ehhez képest nem igazán hallottam róla se a rádióba, se a tv-be. Pedig ha ennyi ember elmenne egy focimeccsre, az már biztos hír lenne.

Nem volt semmi gond, egészen addig amíg el nem kezdődött a verseny előtti bemelegítés. Hirtelen azt láttam, hogy a fiam (aki egyébként is fehér bőrű) elsápad és karikásak lesznek a szemei. Odafutottam hozzá, hogy "baj van, rosszul vagy?" De azt mondta, hogy minden OK. Persze láttam hogy nem. De végül a rajthoz szólították őket, és elindult. (Mint utólag kiderült, csak az izgalom miatt volt mindez.)

Innen kezdődött a gyomorgörcsöm. Persze ezt nem vallottam be neki, és nem is fogom. Azt mantráztam, hogy nem lesz semmi baj, nem töri össze magát, és ügyes lesz!

És így is lett!

Viszonylag jó idővel 1 óra 20 perc alatt teljesítette a távot és a 20 akadályt :) 

Boldog volt, teli adrenalinnal! Átvette az érmét és a megérdemelt "FINISHER" pólót.

Teli élményekkel indultunk hazafelé, és a nagy élménybeszámoló után hazafelé el is aludt. Nem sokkal az előtt ébredt, hogy hazaértünk, este 8 körül.

Most úgy néz ki, hogy a fiam Spartan függő lesz. Már a következő versenyt tervezi, szervezi, és készül rá!

De inkább ez legyen a függősége, mint az ital vagy a drogok!

Nem?

DE!!!

És hogy mi is ez a verseny? Én úgy fogalmaznám meg, hogy olyan játék/küzdelem/erőpróba, melyet azok a felnőttek csinálnak, akik valahol mélyen gyerekek maradtak... Imádnak sárban hemperegni, traktor gumikkal játszani, tüzeskedni, rosszalkodni és olyan dolgokat csinálni, amit egyébként egy sima hétköznap nem tennének :) 

Ilyeneket: 

 

Megosztás a facebookon

avagy NŐNAP

Nem vagyok híve a nőnap megünneplésének. Abban hiszek, hogy nem kell erre egy nap. Nekem bőségesen elég, ha minden nap megkapom a megfelelő tiszteletet. Nem, nem azért mert nő vagyok, hanem azért, mert éppen olyan embernek érzem magam, mint bárki más.

De azért mégse tagadhatom, hogy igenis jól esett, hogy a "volt kollégáim" gondoltak rám, és a belső postával küldtek nekem pont olyan meglepit, mint amit a jelenleg is munkaügyiben dolgozó kolléganőim kaptak. Az itteni kollégák meg igenis irigykedtek, még akkor is, ha nem mondták. Láttam, éreztem.

Persze itt is kaptunk az egyetlen mai napon is dolgozó főorvostól egy szál fehér rózsát (melyet a saját pénzéből vásárolt, a nem éppen kevés nő kollégájának).

Na de a lényeg. A "régiek" ezzel leptek meg:

Amint ebbe az igényes "csomagolásba" belenéztem, egy borítékot és egy virágot láttam. Megmondom őszintén, hogy a borítéknak jobban örültem. Mert azzal bizony ők dolgoztak, kreatívkodtak :)

A részletekre felhívnám a figyelmet, mint pl. a feladó!!! vagy az elsőbbségi jelzés :)

És a borítékban ez volt:

Szóval a mai napig is tartom, hogy a "régi" csapat a legjobb kollektíva a kormányhivatalon belül. Ehhez azt hiszem nem is kell magyarázat.

De még azért idebiggyesztem a virágot is amit kaptam.

Tehát nőnap szeretem, vagy nem szeretem... A lényeg, hogy az ilyen gesztusok mindig meglágyítják a szívemet.

Azért nőnap alkalmából megosztanék egy gondolatot, mely nem az én fejemből pattant ki...

 

Megosztás a facebookon