3 nap szabadság (fodrász, barinős kávézás és árucserés turizás) után tértem vissza a munkahelyemre.

Már tegnap este azon gondolkodtam, hogy észre se vettem ezt a három napot, kellene még pár nap... Kellene, mert készülődni kéne az ünnepekre, takarítani, előkészülni, bevásárolni... 

Aztán gyorsan túllendültem a hétfő reggeli letargián és belevágtam a munkába. Ma "sokat" dolgoztam, hiszen az elmúlt 3 nap szakértését is be kellett pótolnom iratok alapján. Ez kissé macerásabb, mint amikor itt van az ügyfél és személyes kontakt is van, de nem okoz ez sem problémát. 

A kolléganőm szokás szerint lelépett fél 12 körül, én meg kb. fél 1-re végeztem mindennel. Aztán azon tanakodtam, hogy vajon elkéredzkedjek a főnökömtől, vagy csak simán lépjek le fél órára, az ebédidőre való hivatkozással? A gond ugyanis az, hogy elvileg meghatározott időben lehet csak elhagyni az épületet, 2 óra után már csak engedéllyel. Nekem meg ugye 2-kor kellett elindulnom a kb. 20 perces dolgomra. Végül úgy döntöttem, hogy nem járulok a főnököm elé. A kollégáknak úgy tálaltam, mintha csak 2-re végeztem volna a három napos szabadságom iratanyagával, és ugye "muszáj" kiszaladnom ebédelni! Mondtam nekik, ha bárki keres (gondoltam itt a főnökre), akkor mondják meg, hogy nem volt időm ebédelni, ezért mentem ki 2 órakor. De nem keresett, csak fél 4 felé, akkor meg már régen ott voltam. Akkor is csupán azért, mert kapott valakitől egy nagy rakás rétest, és meghívott.

Mi dolgom volt 2 órakor? A lányomat kellett a Mazdától elhozni, mert a barátja által szombaton vásárolt autót ő vitte teljes átnézésre az öcsémhez a szervizbe. Mondtam is, hogy bizony sok férj se adja oda a feleségének még a régi autóját sem, vagy legalább is nem szívesen, nemhogy 1 nap után a barátnőjére bízzon egy ilyen több milliós szuper autót.

Tegnap este amikor hazaért a lányom az autóval, természetesen felajánlotta, hogy próbáljam ki és vezessem. Nem tudom elmondani az érzést, de komolyan problémát okozott. Egyszerűen nem ment. Ez a kocsi nem nekem való! Ez már számomra "űrtechnológia".

Este, sötétbe amikor beszálltunk, csak azt láttam, hogy csupán a kormányon legalább 10 gomb világít, azon kívül a műszerfal úgy néz ki, mint egy komputer, és még ott van az óracsoport, meg annyi minden, hogy egyszerre nem is tudtam felfogni és feldolgozni a látottakat. Mi tetszett a legjobban? Hát az elektromosan állítható vezetőülés, az androidos érintőképernyős navigáció, a tolatókamera, és a számos vezetési asszisztens. Van benne sávtartó asszisztens, meg lejtmenet asszisztens, és a táblafelismerője a navigáció mellett a központi kis színes kijelzőre is kiírja az érvényes korlátokat, illetve előzési tilalmakat,vagy azok feloldását. Van benne intelligens Stop & Go rendszer, ami a jármű megállásakor kikapcsolja a motort, például egy városi lámpánál, majd a kuplung lenyomásakor újraindítja. Ez már annyira jó, hogy nem nekem való, így hát hiába ajánlgatták, nem ültem a vezető ülésbe. Egyszerűen frászt kaptam tőle, hogy ezt a majd 5 méteres autót vezessem. De azért mentünk vele egy kört, csak a lányom vezetésével. Ő úgy kezelte, mintha mindig is ilyet vezetett volna :) 

Aztán a mai délutánom többi részét azzal töltöttem, hogy kiderítsem, miként tudok legolcsóbban hozzájutni a saját pénzemhez.

 

Mert ugye szerdán ki kell fizetni az autót (az enyémet), és a bankba lévő pénzemhez csak úgy jutok hozzá, ha fizetek a banknak, hogy ideadja azt, ami egyébként az enyém.

De nem hiába fektettem nem kevés energiát a dologba, úgy néz ki, hogy talán 500 Ft-ból megúszom. És ez hihetetlen! Akinek eddig meséltem, az nem is akarta elhinni.

Na persze majd holnap derül ki, de elvileg egyszeri limitmódosítással, aminek a költsége a fenti összeg, vagyis 500, azaz ötszáz forint, hozzájutok a pénzemhez. Ha pénzintézetbe venném fel akkor kb. 15.000. Ft-ba kerülne, hogy ideadják. 

De!!!

A Sberbanknál, ahol bankolok limit nélkül tudok felvenni havi 2 alkalommal pénzt. Ez meglepett. Többször is rákérdeztem, hogy bármennyi pénzt ki tudok venni? Erre pedig az volt a válasz, hogy 2 alkalommal amennyit kiad az automata, annyit ingyen!

Persze nem bármennyit, de ami nekem kell most, annyit igen.

Ráadásul ennél a számlánál nem kell a saját bankom atm-jét használni, bármelyik más bank automatájából felvehetem ingyen, ez is a számlacsomag része. Úgyhogy utána jártam, hogy mely bankok engedik felvenni ezt az összeget. Nem lepődtem meg, hogy természetesen az OTP az nem engedi. Ott az "egyéb bank ügyfelei", csak napi százezret vehetnek fel. De pl. a Budapest Banknál, vagy az Ersténél fel tudom venni, és az UniCreditnél is.

A felső limit, amit egy alkalommal fel lehet venni, napi 800.000. Ft. Azért ennyi, mert az automata 40 bankjegyet tud max. kiadni. De másnap is le tudok venni ismét annyit, ingyen, hiszen havi 2 pénzfelvétel automatából ingyenes!

De annyira már nem is lesz szükségem, mert a férjem is beszállt a vételárba, és már az előleget is kifizettük. Szóval csak a mai limitmódosítás került 500 magyar forintomba, hogy két nap erejéig erre állították be. 

Azért néha kifizetődő, ha az embernek van ideje és idegrendszere a bankkal kommunikálni.

Ma legalább 4-szer hívtam őket, mire végre olyan ügyintézőhöz kerültem, aki vette a fáradságot, és kiszámolta, utána nézett és el is mondta, hogy mi a legolcsóbb megoldás.

Köszönöm magamnak és a Sberbanknak! 

Ez itt a reklám helye :) 

 

 

Megosztás a facebookon

avagy el kellene dönteni, hogy írok rendszeresen, vagy hagyom a ....

Ismét itt. Valahogy amikor eszembe jutott, hogy írni kellene, akkor mindig valami közbe jött. Nem, nem a munkám lett olyan pörgős, hogy nincs időm, hanem a körülmények nem kedveztek.

Az elmúlt hetek megviseltek egy kicsit. Nem volt fáklyásmenet, ahogy mondani szokták.

A legnagyobb lelki traumám a fiam pszichés állapota miatt volt/van.

Nem könnyíti meg a helyzetemet az sem, hogy a kolléganőm ismét nagymama lett, amit inkább nem is minősítek, mert én még ilyet nem láttam, tapasztaltam. Elvileg értelmes, több diplomás ember, aki kinyilvánította, hogy egyáltalán nem örül az újabb unokának, mert így mennyire sérülni fog az elsőszülött unoka. Az elsőszülöttről annyit, hogy bár elmúlt 3 éves, de valószínűleg a túlgondozás miatt még a mai napig sem szobatiszta, "nem akarják erőltetni, majd ha késztetése lesz rá..." És még sorolhatnám, hogy mi mindent nem csinál a túlgondozás miatt...

Az nem vitatható, hogy imádja az elsőszülött unokáját, de nem jól csinálja! De nem csak ő nem csinálja jól, hanem az egész család ilyen.

Naponta hallgatom, hogy csakis ezért megy, azért segíti, támogatja anyagilag is és minden téren a lányát, hogy az elsőszülött unokának mindene meglegyen. Még meg sem született a második unokája, de már nem szerette. És ezért a lányát és a vejét is hibáztatta, hiszen mindenről ők tehetnek! Heti szinten legalább 2-3 alkalommal van komoly konfliktusuk, ami akár ordibálásba, zsarolásba megy át. Olyan se veled, se nélküled kapcsolatba vannak. A kolléganőm mindig kifejti, hogy legszívesebben mit és hogyan tenne a lányával, rá se nyitná az ajtót, sőt egy forintot se adna legszívesebben nekik, de hát az unokája miatt mégis mindig mindent megkapnak. A házat is ők vették, a kocsikat is, a mai napig is ő fizeti a lánya telefonszámláját, havonta patronálják őket nem kevés pénzzel. Ezért cserébe nyilván el kell viselniük a fiataloknak, hogy a nagyszülők napi szinten ott vannak, esetleg bele is okoskodnak a "gyereknevelésbe" és minden másba is. Én kívülállóként úgy látom, hogy ez bizony nagyon egészségtelen és mindenki számára káros.

Ismét megerősítődött bennem a gondolat, hogy a pénz bizony nem minden. (Persze nyilván jó, ha van, de...) De ha valaki érzelmi intelligenciája a béka segge alatt van, nos azzal azt hiszem nem lehet mit tenni. Meghallgatom, néha finoman jelzem, hogy én másképp gondolkodom, de azért naponta hallgathatom a számomra elképesztő történeteket. De amíg ez engem csak annyira érint, hogy meghallgatom, mennyi mindenre futja másnak és mégis mennyire boldogtalan, mennyire elégedetlen, mennyire frusztrált, mennyire nincs kibékülve az életével, így erre nem is fordítanék több szót. 

Visszatérve a fiamra. Véget ért az első "komoly" kapcsolata. Még most sem ismertek előttem bizonyos részletek, de a lényeg, hogy vége lett, és bizony ez annyira megviselte, hogy én még ilyet nem tapasztaltam. Nem csak nála, de a környezetembe sem. Depressziós lett a szakítás után. És bizony, amit nagyon szégyellek, hogy nem én vettem észre először, engem csak akkor avatott be, amikor segítségre volt már szüksége. Valamelyest mentesít, hogy azon a héten éjszaka dolgozott, ami azzal jár, hogy nappal alszik, tehát be van csukva a szobájának az ajtaja nappal, és ezeken a heteken szinte nem is találkozunk, hiszen ellenkező napirendünk van. 

Kedden hajnalba telefonált rám, hogy tudnék-e érte menni a munkahelyére? Kissé fura volt, mert hamarabb elengedték, mint ahogy lejárt volna a munkaideje. De hiába kérdeztem, hogy valami baj van-e? Csak annyit válaszolt, hogy nincs, csak fáradt. Én meg el is hittem. Hazavittem. Aztán este amikor ébresztettem volna, hogy indulnia kell dolgozni, még akkor sem mondta meg, hogy mi a helyzet, csak annyit mondott, hogy szabadságon van, nem megy dolgozni. Fura volt, mert előtte beszélgettünk, hogy már alig van szabadsága... Amikor hazaértem, ismét aludt. Aztán végül csütörtökön fedte fel a lapjait. A szívem majdnem beleszakadt, amikor olvastam amit írt. 

"El tudnád nekem intézni keddtől-péntekig a táppénzes papírt? Úgy néz ki nem sikerült a fizetetlen szabadság, hiába próbálta intézni a főnököm. A jelenlegi érzelmi állapotom miatt megengedte, hogy kicsit kikapcsolódjak és pihenjek. Ugyan mondtam neki is, hogy nem tudom melyik a jobb itthon vagy a munkahelyen rágódni, de úgy néz ki jobb itthon. Már több mint egy hete magam alatt vagyok. Itthon próbáltam tartani magam, de a munkahelyen nem tudok mást csinálni csak rágódni dolgokon. Egyre jobban felerősödött a dolog és már nem bírtam tovább. Kedd reggel ezért is tudtam, hamarabb eljönni, mert elengedett az Imre, sőt ő mondta, hogy amíg nem szedem össze magam, addig maradjak itthon fizetetlen szabadságon, majd ő elintézi. Meg nagyjából a fél napot nem dolgoztam át, hanem ültem meg a friss levegőre járkáltam ki. Nem szeretnék belemenni részletesen és nem szeretnék egyenlőre beszélni róla, annyit mondok, hogy párkapcsolati probléma... Szombaton megbeszélek mindent az Eszterrel, ami bosszant és társai. Nem említettem eddig neked ezt, de nem is akarok erről beszélni senkivel most. Mindössze annyit kérek, ha megoldható kérlek intézd el keddtől péntekig a táppénzes papírt számomra. Ha hazajössz sem szeretnék erről most beszélni, majd a hétvége után esetleg..."

Persze elintéztem neki a táppénzt, és tiszteletben tartottam a kérését is, hogy most nem akar beszélni a dologról. Arra azért felhívtam a figyelmét, hogy rám mindig és mindenben számíthat. Ha nem velem akarja megosztani a párkapcsolati problémáját, azt elfogadom, de nagyon szeretnék tudni róla, ha bármilyen problémája van, hogy tudjak segíteni (ha tudok). Az orvosnál nagyon megértőek voltak és ajánlották, hogy nem ártana valami enyhébb nyugtató... De ettől teljesen elzárkózott a fiam, mondván, hogy szerinte a nyugtató nem fogja megoldani a problémáját. Azért vettem neki Valeriána relaxot, ami mégse gyógyszer, de hátha segít... Szedte is pár napig, de azt mondta, hogy nem érzi, hogy bármit is javítana a helyzetén.

Aztán jött a hétvége, amikor is úgy volt, hogy elutazik Eszterhez és megbeszélik a dolgokat. Kissé aggódtam, mert ilyen lelki állapotba egyedül vonatozni 170 km-t, nos szerintem nem túl megnyugtató egy szülő számára. Már olyan dolgok is megfordultak a fejembe, amit inkább le se írok... De aztán valahogy minden jóra fordult. A barátai eltalálták, hogy menjenek fel Pestre valami szabadulószobába, meg bulizni, és Eszter is oda tud menni, meg tudják beszélni a dolgokat. Vettek ki egy szuper szállást is (amit egyébként külföldieknek szoktak kiadni, a tulaj nem is beszélt, csak angolul). Valamelyest megnyugodtam, mert a barátai szuper jó fejek. Ismerem őket, figyelnek a másikra, segítenek egymásnak. 

A kapcsolatot lezárták, a fiam még a mai napig sincs teljesen jól, de igyekszem trenírozni. A teljes apátiából már kirángattam, mára már odáig jutottunk, hogy ismét jár edzeni, most a barátaival van Szegeden, tehát kimozdul ismét itthonról. Az edzést hanyagolta, és ezt szóvá is tettem. Nem azért, mert meglátszana rajta, hogy nem jár edzeni... Hanem azért, mert jót tett neki mentálisan is, amikor futott, készült a versenyekre. De amíg eljutottunk idáig, azért volt pár hosszabb beszélgetésünk. A lényege a dolognak, hogy azért nem akart menni futni, edzeni, kondizni, mert azt mondta, "nincs motivációja". Én meg eleinte finoman, majd már nem annyira finoman elmagyaráztam neki, hogy a legfőbb motivációja az legyen, hogy jól érezze magát a bőrében. Magáért csinálja!

Emlékeztettem rá, hogy nem csak testileg, hanem pszichésen és mentálisan is jót tett neki, amikor a sporttal lefoglalta magát. És belátta, azt mondta igazam van! Na ugye, hogy ugye??? 

Most ismét sportol, közös programokat szervez a barátaival, talán a jobbulás útjára lépett. Remélem.

Egyébként imádom, hogy más, mint a kortársai. Imád olvasni. Most ezt a két könyvet nyüstöli: 

Bizony, bizony :) Petőfi összes 

Róla ennyit, talán a mélyponton már túl van, és minél jobban lesz, annál jobb lesz mindenkinek.

A férjem dolgozik. Élvezi, hogy fél év táppénz után, végre kap fizetést, és nem csak az én fizetésemből kell gazdálkodni. Kártérítést is kapott, amiből a leendő autónkba is beszállt. Mert már az is van. A héten lett lefoglalózva, holnap viszik műszakira, és elvileg szerdán mehetek érte. Nem olyan, mint amilyet szerettem volna, és ezt mindenkinek el is mondtam. Az öcsém szerezte ezt is. Hozzájuk került be a Mazdához. Április óta keressük a megfelelőt. Egy pár kocsinak már megcsinálta az állapotfelmérését, de az eddigiek hiába tetszettek nekem, azt mondta, hogy "felejtsem el". Vagy vegyem meg, de akkor nem vállalja a szervizelését. Nos nem vagyok a magam ellensége... Az öcsém ingyen szervizelte a kocsimat, nyilván erre a továbbiakban is igényt tartok. Így hát mindig lemondtam azokról a kocsikról, amik ugyan tetszettek és ránézésre szépek is voltak, csak ugye a külső nem minden! És ez az autókra is igaz, sőőőőőőőőt!

Szóval a héten szólt, hogy van náluk egy 1.6-os, benzines, prémium felszereltségű Kia ceed, ami első ránézésre nagyon jónak tűnik, és ha érdekel, akkor egy alapos állapotfelmérés keretében átnézi, hogy "komolyan szóba jöhet-e". Tudom gáz, de inkább annak drukkoltam, hogy megint azt mondja, inkább nem ajánlja. De nem azt mondta, hanem azt, hogy nagyon korrekt áron, nagyon jó állapotba van. Ha érdekel, akkor meg sem hirdetik, nem teszik ki a sorra, és rá való tekintettel a meghirdetett árnál 200.000. Ft-al olcsóbban tudok hozzájutni. Gyorsan kellett döntenem, mert ez a kocsi nagyon ritka, mármint az 1.6-os benzines kivitel. Azt mondta, hogy még a héten döntsem el, mert ha meghirdetik, nagyon hamar lesz gazdája. 

A lányommal mentem megnézni, kipróbálni, és bár a lányom is ellene volt, mert úgy gondolta Ő is, hogy olyan autót vegyek, amilyet szeretnék, de amikor beleültünk, azt mondta, ennyi pénzért ez nagyon jó! És valóban én is azt éreztem, hogy lehet nem ilyet akartam, de mire is kell a kocsi??? Arra hogy nézegessem, hogy milyen szép, vagy arra, hogy megbízható módon eljussak A-ból, B-be? Végiggondoltam, hogy eddig miért is nem vettem meg azokat az autókat amik tetszettek? Azért, mert az öcsém nem ajánlotta, azért, mert a látszat ellenére nem voltak jók. Szépek voltak, de nem jók. Ez meg egy jó és megbízható autó, prémium felszereltséggel, jó áron, amit az öcsém is ajánl. Viccesen még azt is megjegyezte, ha nem veszem meg, akkor megveszi Ő :) Majd később hozzátette, hogy megveszi Ő (nekem). Nos nyilván ezt nem várhatom el. Már ez is nagy segítség, hogy megtalálta, és jó áron megszerezte.

Ő lesz az enyém: (bár én sötétszürkének látom, ez az autó bizony kék:) 

 

Azért kicsit mókás, mert a lányomék is most vettek kocsit. Nos az övék (jobban mondva a barátja) autója még annál is jobb, mint amit én eredetileg néztem. És pont nekem köszönhetően vette ezt. Azért mert az én álmom egy Hyundai I30-as volt, Ők meg nézegették a hirdetéseket, és így akadtak erre a még újabb I40-re. Mondjuk én jelenleg nem adnék ennyi pénzt egy kocsiért, de fiatalok, hagy éljék az álmaikat. Az övék (illetve a lányom barátjáé) ez: 

Mi is van még? 

Nos voltam egyik kedvenc volt kolléganőmmel fodrásznál. Visszajárunk arra a településre, ahol utoljára együtt dolgoztunk. Egy kicsit azért mókás, mert közbe egy megyeszékhelyen élünk, ahol minden utcába van legalább 1 fodrász, de mi akkor is inkább utazunk 20 km-t. Hiába! A jó fodrász megér ennyit! Jövő pénteken pedig tök véletlen de egymás után megyünk kedvenc műkörmösünkhöz is. Ismét lesz idő egy kis pletyire. 

Imádok jó emberek között lenni. Annyira élvezem.

A múlt péntek délutánt a "munkaügyis" csajokkal töltöttük. Nekik is és nekem is munkahelyi buli lett volna, de mindannyian úgy döntöttünk, hogy inkább egymás társaságába múlatjuk az időt. Néhányan már nem ott dolgozunk, de olyan jó csapat!

Nos legtöbben figyelünk arra, hogy mit eszünk, de ezen a napon csak élveztük az ízeket és egymás társaságát.

Ilyeneket ettünk:

 

Most pénteken pedig a fodrász után a másik kedvenc volt kollégáimmal ültünk be a CAFE FREI-be, bár kissé megfogyatkozott létszámmal, mert családbővülés miatt volt aki igazoltan hiányzott.

Imádom a velük töltött időt is. Már a férjem is megszokta, hogy a péntek délutánjaimat nem itthon töltöm. Eleinte nem szerette, de már megszokta. Van még egy harmadik kis csapat is, akik szintén volt kollégák, és velük is be szoktunk ülni sütizni, kávézni.

Olyan jó, hogy vannak ilyen volt kollégák. Ebből is látszik, hogy nem csak addig lehet egymással időt tölteni, amíg muszáj, mert együtt dolgozunk. Sőőt! Ha nem lennének értékes emberek, nyilván eszembe se jutna időt szakítani rájuk. De komolyan mondom, én mindig megoldom, hogy szabaddá tegyem magam, ha bármikor találkozni tudunk.

Mi is van még? Ja! Persze megint létszámstop van a munkahelyen. Illetve elvileg már nincs, de mégis. Kiskunhalason jelenleg nincs szociális szakértő és nem is vehetnek fel. Így a főnököm megkért, és komolyan mondom, hogy MEGKÉRT, hogy ideiglenesen megtenném-e, hogy hetente egy délután átmegyek és aláírom a szükséges papírokat, mert megcsinálja az ottani bizottság a szakértést, de mivel nincs aláírási joguk, így szakértőként csak én írhatom alá. Én meg persze igent mondtam. Nem is értettem, hiszen felettesemként nem kell kérnie, utasíthat is. Ezért most minden szerdán jön értem a hivatali autó és visznek aláírni. Hetente kb. ennyit kell szignóznom:

Most egyelőre ennyit. Jó hosszúra sikeredett, pedig sok-sok minden kimaradt. De majd igyekszem legalább heti egy bejegyzést írni. Hiszen majd ha nyugdíjasként valamikor visszaolvasom, akkor nyilván jó lesz látni, hogy mennyi minden történt velem:) 

Megosztás a facebookon

Mert akinek sok ideje van, az nem ér rá???

Nem tudom megmondani, hogy miért is nem írtam az elmúlt 3 hónapba, de talán tényleg az az oka, hogy a túl sok szabadidő miatt nem jutott rá időm.

Sok változás nincs, továbbra is ott "dolgozom", ahol az előző bejegyzéskor. Annyi mégis változott, hogy talán még kevesebb lett a munka, pedig lehetne több is, csak ugye ahhoz orvoskapacitás kellene, az meg ugye nincs. Amikor idejöttem dolgozni, akkor még 4 orvos dolgozott. Most, mai napon az a helyzet, hogy 1 orvos van, és még 1 szabadságon. Egy felmondott, egy másik ha még vissza is fog jönni valaha dolgozni, az is csak hosszú hónapok múlva lesz, mivel elég komoly műtétje volt, ami minimum fél-egy év felépülést jelent.

Ma pl. 2, azaz kettő beteg jött át hozzám. És akármilyen precízen is akarom csinálni a szakértést, az sem tart tovább max. 1 óránál. Ez a 9 órás munkaidőből azért valljuk be, jelentősen kevés. Persze ezért lehet utálni, de én bizony isten úgy szeretném, ha jobban kitöltené a munkaidőmet a munka. Tudom az se jó, ha valaki megszakad a munkába, de az sem, ha nincs mit csinálni.

Ma is pl. nekifogtam anyukám szülinapjáról készült pár képből egy emlékvideót csinálni, mikor máskor ha nem munkaidőbe?

Mit is kaphatott volna 70. szülinapjára, mint egy okostelefont :) Egyébként nem kitolás, már gondolkodott rajta, hogy ha lesz rá pénze, akkor vesz magának. Sőt kapott hozzá egy kártyát is, mely korlátlan internethasználatot is biztosít :)

Amikor végeztem a videóval, akkor meg persze nekifogtam írni ide pár sort, ha már ugye volt aki szóvá tette :)

Nos hirtelen nem sok minden jut eszembe az elmúlt 3 hónap történéseiről.

Vagyis, DEHOGYNEM!!!

A férjem két hete dolgozik!

 

FÉL ÉVIG VOLT OTTHON!!! Április 6-án volt ugye az autóbalesetünk, és a kezelések és műtétek után végre október 7-én munkába állhatott. Ettől mindenki boldog! Ő azért örül, mert már nehezen bírta az otthoni semmittevést (na ugye, másnak se jó, ha hosszútávon nem tud értelmes dolgot csinálni). A főnökének és a munkatársainak is jó, várták vissza nagyon és már szinte minden hétvégén megy túlórázni, sőt holnap munkaszüneti nap lesz, de Ő akkor is megy dolgozni. Jó nekem is, mert már kezdett az idegeimre menni, túl "kipihent volt", sőt a családi költségvetésnek is jó lesz, hogy végre már nem csak az én fizetésemet kell beosztani, nem csak abból kell vásárolni, csekket és minden egyebet fizetni :)

Mi is van még?

Kocsim sajnos továbbra sincs. Ez elég furi, mert néha rám tör a vágy, és akkor rákattanok a dologra. Aztán meg alább hagy a lelkesedésem, és rájövök, hogy tök jól elvagyok kocsi nélkül is, addig is van pénzem a számlámon, amíg a kocsira szánt pénzt nem költöm el. A lányom kocsiját logisztikázzuk úgy, hogy mindketten használjuk. A munkába biciklivel járok.

Ez sokkal egyszerűbb, mint a kocsi (ja, és olcsóbb is). Reggel és délután is csúcsidőbe jövök, megyek, és konkrétan megtapasztaltam, hogy autóval kb. 20 perc kell a be- vagy a hazajutáshoz, míg kerékpárral ez mindössze 8-10 perc, és nem is olyan stresszes. Az autósok csúcsidőbe borzalmasak. Nem számít a záróvonal, tolakodnak, bevágnak, elmebaj amit csinálnak. Kerékpárral meg tudok suhanni, nem kell akár 3-4 lámpaváltást is megvárni.

A fiam és a lányom továbbra is otthon lakik.

A lányomék vállalkozásba akartak fogni, de nem tudták eldönteni, mi is lehetne az, amit szeretnének is és még haszna is lenne, így feladták ezt egyelőre. Aztán következett, hogy belevágnak esetleg egy építkezésbe. De jelenleg áll a dolog, mivel a párja megpályázott egy pesti állást, és ha felveszik, akkor tolódik a dolog. A lányom nemrég ismét tanulásba fogott. Úgy gondolta, ha már szinte úgyis minden nap jár kondiba és sokszor segítséget is kérnek ott tőle, hát belevág egy személyi edző képzésbe. Vagyis ez sem ilyen egyszerű, mert ott is a pénzlehúzásról szól a dolog. Ahhoz, hogy személyi edző lehessen, előtte el kell végeznie egy fitness instruktor képzést, majd utána mehet személyi edző képzésre.

A fiam tekintetébe sincs változás, dolgozik és mellette elég komolyan veszi az edzést. Ebben az évben kezdte el, de máris megcsinálta mind a három távot a Spartan Race-n. Október 5-én Kazincbarcikán teljesítette a leghosszabbat, közel 24 kilométert, 34 akadállyal és majdnem 1000 méter szintkülönbséggel, amit az esős idő még tovább nehezített, hiszen az egész pálya felázott, sáros volt, csúszott és a tó vize se melegedett fel, ahol úszni kellett.

Most nem én vittem a versenyre, hanem az egyik barátja. Nagyon vártam, hogy felhívjon, mert megbeszéltük, ha beér a célba, telefonál, hogy minden OK. Persze végül az lett, hogy én hívtam, amikor már nem bírtam tovább várni, és biztosra vettem, hogy ennyi idő alatt már  teljesítette a távot. Csak pár szót tudtunk beszélni, nagyon fáradt volt, de megígérte, hogy amint hazaér, elmesél majd mindent.

Ezt a telefonbeszélgetés után posztoltam:

"Kezdő szülőként nagy vágyakat dédelgetünk a gyerekeinkkel kapcsolatban: legyen sikeres, népszerű, zseniális. Aztán ahogy múlnak az évek, ezek az igények valami jóval mélyebb vággyá alakulnak. Legyen boldog! És mivel Ő(k) boldog(ok), így én is boldog vagyok! A fiam boldogságának, elégedettségének jelenleg az az oka, hogy bár még csak az idén kezdte, de már teljesítette a Spartan Sprint, Super és Beast távot is, így a TRIFECTA elit klub tagja lett. Gratulálok kisfiam!"

Ő pedig amikor hazaért, ezt írta:

"Egy gondolat, egy elhatározás és három kihívás!
Az idei évemet már most úgy könyvelhetem el, ahogyan az a tavalyi év végén megfogalmazódott bennem, a legsikeresebb év címszóval.
Ez alkalommal a felkészülésre is tudtam elegendő időd fordítani, így a közel 24 kilométeres akadályfutó versenyt 4 óra 14 perc alatt teljesítettem,
mindeközben 1.601 kalóriát égetett el a féreg testem.
A pálya saras és az akadályok többsége csúszós volt, köszönhetően az esőnek. Ennek fényében a 34 akadályból 7 alkalommal büntető feladatot kellett végeznem, ami összesítve 210 darab Burpeet jelentett. (csak mellékesen jegyzem meg, ez négyütemű fekvőtámaszt jelent. 210 négyüteműt)
Elég kiábrándító volt, hogy olyan egyszerű akadályokat elrontottam, amit máskor csukott szemmel teljesítek. Bár már ez is egyfajta fejlődés, hogy mindössze néhány másodpercnyi hamis önkritika után szaladtam is tovább és nem befolyásoltak a negatív gondolataim.
Ha jól rémlik 13 kilométernél jelentkezett az első fájdalom, ami a térdeimet és a jobb bokámat kínozta. Ez alkalommal viszont már nem volt jelen a kétely, hogy mit keresek én itt. Teljes magabiztossággal haladtam tovább és ugyan ez a verseny számomra a saját határaim feszegetéséről szól, azért elég biztató volt, mikor szembesültem vele, hogy olyan embereket hagyok magam mögött, akik előttem indultak 15 illetve 30 perccel. Mire a 18. kilométert elhagytam a lábaimat iszonyatos görcsök övezték, ami közel 3 csodálatos kilométerig még kitartott, ezzel is lassítva az előrehaladásom. A legborzasztóbb számomra viszont a tó átúszása volt, ugyan 100 méternél nem lehetett nagyobb ez a szakasz, viszont olyan hideg volt a víz, hogy egy gyengébb hipotermiával még a végén megküzdöttem.
A kijelölt pálya ahol futottunk, néha lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Az órám szerint a legmagasabb pont, amíg fel kellett vánszorogni 359 méter, viszont a hivatalosan mért szintkülönbség 974 méter volt, így hát az én műszerem nem szuperált megfelelően.
Mindennek a margójára úgy érzem ez alkalommal kiadtam magamból, amit csak lehetett, így több felkészüléssel jövőre jobb eredményeket zsebelhetek majd be"

Róla ennyit.

Mi is van még?

Ja! A volt kollégákkal továbbra is összejárok. Most már 3 csipet-csapat van, akikkel rendszeresen találkozom. Imádom a velük töltött időket.

Ma is megyek és a volt munkaügyis csajokkal beülünk a Vincentbe.

Aztán pénteken megint a Vincentbe, csak akkor már egy másik volt kollégás csapattal.

 

Megosztás a facebookon

Tegnap volt a fiam debütálása a Spartan Race-n.

 

 

Mondjuk az nem jött éppen jól, hogy pont aznap reggel kellett az órát előre állítani egy órával, így kevesebbet alhattunk. Reggel 8-kor terveztem az indulást, ami ugye előző nap még csak reggel 7 lett volna... Sejtettem, hogy a tervezés és a kivitelezés nem lesz azonos. A fiam ugyanis nem szokott elkészülni időben. És ez alól a tegnapi nap sem volt kivétel. Aztán amint elindultunk, még lemostuk a kocsit, aztán eszébe jutott, hogy még kellene zsebkendő, meg a magnézium tablettáját se vette be...

Ezért már 9 óra is elmúlt, mire elhagytunk a várost. Mivel az M5-M0 átépítés miatt le volt zárva egy részen, így inkább más útvonalat választottunk, ami nem is volt rossz, csak ugye nem pálya, tehát a sebesség rovására ment. Így történt, hogy az odavezető kb.250 kilométert 3 és fél óra alatt sikerült teljesíteni. Amint megérkeztünk Nagykanizsára, akkor szembesültünk vele, hogy a verseny környéke le van zárva és sok száz méteres körben egy talpalattnyi parkoló sincs. A rendőr, aki a lezárásnál álldogát, annyit mondott, hogy menjünk csak tovább és talán valahol a Spar áruháznál lesz parkoló.. Ühüm... Csak hol a francba van a Spar parkoló? Mert most járunk itt először, fogalmunk sincs róla, hogy merre lehet. Ráadásul, mondta mindezt egy körforgalomba, ahol több kijárat is volt..

De mit tesz ilyenkor egy anya? Hát megoldást keres. Én bizony nem tudom mitől vezérelve, de találtam olyan helyet, ahol bár nem éppen ideális volt a parkolás, de kit érdekel, ha a gyereknek nemsokára kezdődik a versenye?

Megoldottam!

A hely gyönyörű volt, rengeteg ember hömpölygött, több, mint 10.000 induló volt a versenyen. Mondjuk ehhez képest nem igazán hallottam róla se a rádióba, se a tv-be. Pedig ha ennyi ember elmenne egy focimeccsre, az már biztos hír lenne.

Nem volt semmi gond, egészen addig amíg el nem kezdődött a verseny előtti bemelegítés. Hirtelen azt láttam, hogy a fiam (aki egyébként is fehér bőrű) elsápad és karikásak lesznek a szemei. Odafutottam hozzá, hogy "baj van, rosszul vagy?" De azt mondta, hogy minden OK. Persze láttam hogy nem. De végül a rajthoz szólították őket, és elindult. (Mint utólag kiderült, csak az izgalom miatt volt mindez.)

Innen kezdődött a gyomorgörcsöm. Persze ezt nem vallottam be neki, és nem is fogom. Azt mantráztam, hogy nem lesz semmi baj, nem töri össze magát, és ügyes lesz!

És így is lett!

Viszonylag jó idővel 1 óra 20 perc alatt teljesítette a távot és a 20 akadályt :) 

Boldog volt, teli adrenalinnal! Átvette az érmét és a megérdemelt "FINISHER" pólót.

Teli élményekkel indultunk hazafelé, és a nagy élménybeszámoló után hazafelé el is aludt. Nem sokkal az előtt ébredt, hogy hazaértünk, este 8 körül.

Most úgy néz ki, hogy a fiam Spartan függő lesz. Már a következő versenyt tervezi, szervezi, és készül rá!

De inkább ez legyen a függősége, mint az ital vagy a drogok!

Nem?

DE!!!

És hogy mi is ez a verseny? Én úgy fogalmaznám meg, hogy olyan játék/küzdelem/erőpróba, melyet azok a felnőttek csinálnak, akik valahol mélyen gyerekek maradtak... Imádnak sárban hemperegni, traktor gumikkal játszani, tüzeskedni, rosszalkodni és olyan dolgokat csinálni, amit egyébként egy sima hétköznap nem tennének :) 

Ilyeneket: 

 

Megosztás a facebookon

avagy vannak napok, amikor nagyon gáz vagyok.

Hétvégén történt. Vagyis azon az egy napon, amit hétvégének lehetett nevezni, hiszen szombat munkanap volt. Szóval vasárnap az itthoni teendőim mellett, ugye amire hét közben nem jutott idő (bevásárlás, főzés, mosás, takarítás) anyukám megkért, hogy a vak nagybátyjámat vigyem haza. Hiszen már szinte anyukámnál lakik, csak néha megy haza, akkor is csak azért, mert "nagyon sok dolga van otthon", aztán pár nap múlva jön is vissza. Szóval még mielőtt hazafuvaroztam volna, neki is be kellett vásárolni. Jött velem anyukám is, és amint tologattuk a nagy bevásárlókocsit, megkért, hogy tegyem el a kulcscsomóját. Amint a pénztárhoz értünk és fizettünk, akkor vettem észre, hogy bizony csak a kocsikulcs van nálam, az ő kulcsait úgy ahogy volt, elhagytam. Visszamentem, végigjártam az útvonalat (már persze amennyire egy ilyen nagy szupermarketbe lehet), de persze nem lett meg. Kezdtem nagyon ideges lenni, főleg azért, hogy miként fog szegény anyukám bejutni a nagy vaskapun? 69 évesen mássza át? Aztán miként fogja zárni az ajtaját, ha feltörjük??? Amint gondolkodtam, azért odasomfordáltam a biztonsági őrhöz, hogy véletlenül nem adtak-e le egy kulcscsomót? Nagyon bunkó volt, böfögött valamit a bajsza alatt, hogy kérdezzem meg máshol, talán a bejáratnál. NO! Ezt mondhatta volna kedvesebben is. Indultam a bejáratnál lévő biztonságiakhoz. Már náluk volt a kulcs :) Halleluja!

Indultunk a nagybátyámhoz. Amint hazaszállítottam, kipakoltuk a vásárolt dolgokat. Persze mivel vak, így nem olyan egyszerű, hiszen neki kell mindent egyesével eltennie, hogy tudja hol keresse majd. De lassan ezzel is végeztünk. Indulás haza! 

Vagyis...

Indulás, de hol a kocsikulcs??? 

 

Ezt nem hiszem el! Először anyukám kulcscsomója, most meg a kocsikulcs??? Kerestük össze-vissza, de nem találtuk. Egészen addig, míg valamiért le nem hajoltam, és akkor vettem észre, hogy a nyakamba van, a ruhám alá csúszott :) 

Na ez is megvan. Most már tényleg indulás.

Amint hazaértem, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy elvisszük lemosni a kocsit. Ez inkább neki mániája, én simán tudok úgy közlekedni, hogy nincs minden héten lemosva, főleg mivel ezüstszürke, így nem is annyira látszik rajta a por, mint mondjuk egy sötét autón. 

 

Az autómosóba elég sokan voltak annak ellenére, hogy vasárnap este volt. Vagy pont azért??? Kb. fél óra várakozás után kerültünk sorra. Szép lett az autó, csillogott-villogott. Indulnánk, de hol a kulcs??? 

Komolyan mondom, ha nem velem történt volna egy fél nap alatt mindez, azt hinném, hogy nem lehet valaki ilyen béna! Már megint nincs meg a kulcs? De meglett! Bezártam az autóba. Sokszor úgy zárom be az ajtót, hogy lenyomom a zár gombot, és becsukom. Ezzel nem is volt eddig gond, mert mindig kivettem előtte a kulcsot. De most nem! Ilyet csak egy szőke nő tud! Bizony bezártam a kulcsot. A kéziféket persze behúztam úgy ahogy kell, tehát még arra se volt esély, hogy szépen kigurítjuk az autót. Mögöttünk pedig állt a sor, mindenki várta, hogy mikor ürül már meg a 3 mosóból valamelyik? 

 

Feltaláltam magam, azonnal hívtam a lányomat, mert nála van a pótkulcs. Nagyon nagy szerencsém volt, hiszen pont abban a pillanatban ért haza Budapestről, ahová a nyeremény belépővel ment a barátnőjével, amit előtte napokba nyertem. Mondtam neki, hogy ki se szálljon a kocsiból, azonnal hozza a pótkulcsot. Mivel a mosó a házunktól pár száz méterre van, így gyorsan odaért. Nekem pedig 200 Ft-om bánta, mert mégse állhattam csak úgy ott, mint egy szerencsétlen, aki bezárta a kulcsát a kocsiba, és nem tud mozdulni :) Szóval amíg odaért, addig ismét levettem a mosópisztolyt és még fényesebbre sikáltam :) 

Amint hazaértünk, a férjem csak annyit mondott: ma már ha lehet, ne csinálj semmit!

 

Megosztás a facebookon

Megosztás a facebookon