avagy jól mennek a dolgok, de mindig van valami...

Régen nagyon utáltam, mikor azt kérdezték tőlem, hogy mit mondjak először??? A jó vagy a rossz hírt??? Mert ki szeret rossz hírt hallani??? Akár az elején, akár a végén. De mégis valamiét először a rossz híren szerettem túl lenni. 

Nos először én is a rossz hírt osztom meg. A férjem a szabadságom második napjának kora reggelén rosszul lett a munkahelyén. Megmondom őszintén, nem vettem komolyan, mert nem látszott, hogy rosszul van, ráadásul úgy gondoltam, ha annyira rosszul lett, mint ahogy előadja, akkor miért nem mentőt hívtak hozzá a munkahelyre? Mert nem hívtak, hanem a céges kocsival hazahozták. Először még az is megfordult a fejembe, hogy biztos nincs kedve ebbe a nagy melegbe dolgozni, ezért jött haza. Ezért amikor elkezdett panaszkodni, hogy rosszul lett, és kísérjem be az ügyeletre, hát először "elhajtottam", hogy menjen csak egyedül, mert én semmi baját nem látok... De ami fura volt, hogy valóban készülődött és el is ment. Tudom egy rusnya állat vagyok, de még az is megfordult a fejembe, hogy talán nem is az ügyeletre megy... :) Nem, semmi rosszra nem gondoltam, csak arra, hogy esetleg inkább elmegy sétálni, csak hagyjam békén a kioktatással. Mert ugye, még háziorvosa se volt amióta ideköltöztünk, az pedig kérem szépen kb. 15 évvel ezelőtt történt. Bizony! 15 éve nem látta orvos!!! Vagyis az üzemorvos elvileg valamikor 2-3 éve... Szóval eszembe sem volt, hogy baj lehet. 

Elindult hát itthonról, elvileg az ügyeletre... Aztán nem túl sok idő múlva csörgött a telefon. A férjem volt, azt mondta, hogy 230 a vérnyomása, bent tartják a kórházba egyelőre, de azt mondta az orvos, ha le tudják vinni 140-re, akkor hazaengedik.

Szégyelltem magam. De tényleg! Romboltam be hozzá. És tényleg ott volt, karján a kórházi szalag, lesápadva, stb. Kapott gyógyszert és óránként mérték a vérnyomását, hátha lemegy 140-re és akkor hazamehet. De végül nem ment le, és délután 160-as vérnyomással kidobták a kórházból a sürgősségiről.

Aztán a másik rossz hír, hogy nem úgy telik a "szabadságom", mint ahogy elterveztem, ( ezzel jár a jobb munka), hogy folyamatosan valamilyen papírt intézek a felvételhez. Úgy járok már a NYUFIG-ba jogviszony igazolás miatt és a NAV-ba a vagyonnyilatkozathoz szükséges adatokért, mintha hazajárnék. Szerencsére nagyon kedves és segítőkész ügyintézőket fogtam ki, de még mindig nincs vége az ügyintézésnek. Az egész család 5 évre visszamenőleges jövedelmét még meghatalmazással ez után tudom csak megszerezni. Persze ez sem egyből fog menni, mert bár nagyon készséges volt a hölgy, de előre jelezte, hogy amikor visszaviszem a kitöltött nyomtatványokat, meghatalmazásokat, akkor nem kapom meg egyből az adatokat... Vagy visszamegyek értük egy másik alkalommal, vagy kipostázzák. Nos azt hiszem, hogy inkább visszamegyek. Már úgyis mindegy. A "szabadságom" ügyintézéssel és orvoshoz járkálással telik. Mert ugye a férjemet hirtelen száz felé küldték, én meg kísérem, hiszem már a kórházi szagtól is rosszul van, képes összeesni, és akkor még nem beszéltem ugye a vérvételről, amire alig tudtam elvonszolni, mert már egy nappal előtte attól stresszelt, hogy hány decit fognak tőle venni? És milyen ciki ha összeesik, stb. Szóval tiszta para minden vizsgálattól, amiből pedig most aztán kijut bőven. Bepótolhatja az elmúlt évek kihagyását. 

De azért van jó is minden rosszban. Például az, hogy kiderült a betegség, és nem agyvérzés lett belőle. Aztán meg az is, hogy nagyon próbál egészségesen élni azóta. Egy korty kávét sem iszik (nem tudom, hogy bírja, azt hiszem a kávéról nehezen tudnék lemondani), egy korty sört sem munka után, próbál egészséges ételeket enni, és több időt tölteni velünk. A vérnyomását rendszeresen méri, és mivel "sakkban tartom", írja is egy erre kialakított kiskönyvben. 

További jó hír, hogy a lányomat előléptették a munkahelyén. Korábban írtam, hogy megpályázta a csoportvezető operátor (vagy valami hasonló) pozíciót még júniusba. Aztán már pletykákból hallotta, hogy nem Ő fogja megkapni az állást (pedig olyan motivációs levelet rittyentettünk, hogy csak na!), hanem egy olyan kollégája, akivel nem annyira kedvelik egymást. Itthon már azon kattogott, hogy felmond. Én próbáltam nyugtatni, hogy várja meg először a hivatalos bejelentést, és keressen másik állást mielőtt felmond...

Aztán egyik nap jött hazafelé, fülig érő mosollyal. Nem Ő lett a csoportvezető, viszont sokkal jobban járt, mert meós lett, ami azt jelenti, hogy külön irodája van, ahol egyedül van, nem kell a gépeknél állnia, több a fizetése, és sokkal jobb állás, mint amit eredetileg pályázott. (Csak jól sikerült az a motivációs levél :) 

Július 1-től kapta meg az állást, és csak az én lányom no! Már az első hónapban olyat produkált, amit a többi meósnak eddig még egyszer sem sikerült. Már az első hónapban úgy csinálta a munkáját, hogy egyetlen reklamációja sem volt. Ami azt jelenti, hogy a fizetésén kívül, még prémiumot is fog kapni. Ez ugyanis akkor jár, ha az adott hónapban nincs reklamáció. Ez még senkinek sem sikerült eddig, úgyhogy nem is gondolta, hogy a prémium az valós dolog. De neki elsőre összejött! Büszke vagyok rá! Tudom, hogy nem egy atomfizikus, vagy szívsebész, de amit csinál azt jól csinálja, és halad is előre. Egy anya ennek is örül. Legalább is én örülök. 

A fiamnál is van előrelépés, bár ez nem jár fizetésemeléssel, de ugye Ő is az "én fiam"! A főnöke nagyon meg van elégedve vele, ezért megtette a helyettesének. Ez csak pozíció, de akkor is büszke vagyok rá (is)!

Szóval úgy tűnik, hogy munka téren a család lépett egyet előre (a férjem kivételével), de ki tudja... Neki is ott volt a fejébe megint, hogy kimegy Németországba, folyamatba is volt a dolog intézése, de így most a betegsége közbeszólt. A pénzt amit ott kereshetne, no hazudnék ha azt mondanám, hogy nem sajnálom, de az egészség most többet ér! 

 

Megosztás a facebookon

 

Nem tudom, hogy ki hogyan vélekedik erről, de én valamiért hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. Mindennek oka van. Így gondolom ezt most is, hogy már eldőlt, váltok.

Most már biztos, hogy szeptembertől más területen fogok dolgozni. 

Tehát egy kicsit fájó szívvel, de egyelőre megválok a gyermekvédelemtől.

Sajnálom, mert minden nehézsége ellenére szerettem, jó szakembernek éreztem magam. Az ügyfelek is ismertek (elismertek, megbíztak bennem) és elfogadtak, csak úgy, mint a kollégák, egyéb szakemberek.

De eljött a váltás ideje. Mi vezetett idáig? Kezdődött a megalázó pótlékokkal, majd folytatódott az átalakítással, majd a már követhetetlen elvárásokkal, módszertannal, stb. Az sem tett jót, hogy az eddigi 7 kollégából alig maradtunk, jelentkező pedig nincs a meghirdetett állásokra. A legutolsó csepp pedig a múlt héten bejelentett életpálya modellünk volt, ami szerint az elkövetkező 4 évben (béremelés helyett) majd képeznek minket, hogy "jól képzett szakemberek" legyünk... Nos ekkor telt be a pohár! Engem ne nézzenek alkalmatlannak sok-sok év tanulás, diploma, szakvizsga és egy csomó egyéb képzés mellett. Az élet és a gyakorlat már régen bebizonyította, hogy igenis jó, nagyon jó és elismert szakember vagyok! Engem már a "körbeülős", (labdadobálós, bemutatkozós), stb. "személyiségfejlesztő" képzések nem tesznek jobb szakemberré, csupán a munkám végzésétől veszik el az időt...

Ezek után mentem állásinterjúra, mely zanzásítva kb. így nézett ki: Egy szociális szakügyintézői állásra pályáztam. Szerettem volna, több dolog miatt is. Például azért, mert a szívemnek nagyon kedves kollégával dolgozhattam volna. Aztán a fizetés sem elhanyagolható dolog, a mostani béremnél sokkal-sokkal többet kaptam volna ott. A munkát sem tartottam bonyolultnak, hiszen eddig a másik oldalon segítettem kitölteni azokat a nyomtatványokat, melyeket ezután át kellett volna vennem és döntést hozni az ügyben.

Ennyi indok talán elég is elsőre, de még tudnék találni...

Reggel 9-re hívtak, de ahogy kell, már 10 perccel korábban ott voltam. Nemsokára megjelent az egyik osztályvezető is. Mosolyogva, nagyon kedvesen közeledett felém és elsuttogta, hogy azért van itt, mert az Ő osztályára szeretnének felvenni. Azt is mondta, hogy már tájékoztatta a vezetőt, mely szerint ajánlott már korábban nekem állást kb. 2 éve, de azt akkor nem fogadtam el. Pedig 2 éve nagyon szerettem volna odakerülni, de 40 felett nem vállaltam be, hogy 1 év határozott időre menjek. És lám-lám milyen a sors... Mára már nem szeretném azt az állást. Nem zárkóztam el teljesen a lehetőség elől, de diplomatikusan csak annyit mondtam akkor még kint a folyosón, hogy nem voltam erre felkészülve és végig szeretném gondolni.

Pontosan 9 órakor pedig mehettünk is a hivatalvezetőhöz. Nagyon kedves volt, bár azzal kezdte a mondandóját, hogy az állás amire jelentkeztem, nos úgy gondolja, hogy arra túlképzett vagyok. Neki a bértömeget is figyelembe kell vennie és egy ilyen nem túl bonyolult munkára nem az én kvalitásom a megfelelő. De! Ajánlott 4 állást is a gyámhivatalba (választhattam volna, hogy melyik részre megyek), és azonnal hozzáfűzte, hogy persze határozatlan idővel.

Nagyon diplomatikusan igyekeztem visszautasítani, hivatkozva arra, hogy igazából nem gyámhivatali munkára jelentkeztem, szeretném átgondolni, ha kapok egy kis időt, de mondtam, hogy nem zárkózom el teljesen a dolog elől, de inkább váltani szerettem volna, ezért jelentkeztem a szociális ügyintézői munkára. Azt hiszem pontosan tudja aki sok éve dolgozik gyerekvédelembe, hogy a gyámhivatali munka sem éppen leányálom. (Bár én szeretem a kihívásokat, de most egy kis nyugalmat szerettem volna...) Igen, a pénz az jóval több, mint a szolgálatnál, de ennek a munkának is ugyanaz az ügyfélköre, ugyanazok a problémák, ugyanazok a szőrnyű gyermeksorsok... (Egyébként lehet elvállaltam volna másnapra végiggondolva, hiszen ugyanaz az ügyfélkör, ugyanaz a probléma, és ugyanazok a gyereksorsok..., csak a pénz több.)

A hivatalvezető hezitálásom ellenére sem állt fel az asztaltól megköszönve a megjelenésemet, hanem valamiért mégis nagyon fel akart venni. Vagy szimpatikus voltam (vagy a lekáderezésem során olyan sok jót mondtak rólam :), hogy szerette volna, ha felvehet. Szóval még bedobott egy lehetőséget, hogy mivel dolgoztam már munkaerőpiaci mentorként, így fel tudna venni a Foglalkoztatási Hivatalba szakügyintézőnek. Feladat: képző szervekkel és munkáltatókkal való kapcsolattartás és ügyfelezés (kb. ezt csináltam mentorként is). Kértem egy kis gondolkodási időt, és megígértem, hogy másnap visszajelzek.

Délben hívhattam, mert azt mondta akkor fog ráérni. Egyből felvette a telefont és úgy kezdtem, hogy nagy tisztelettel elfogadnám a foglalkoztatási szakügyintézői állást. Azt mondta, hogy nagyon örül hogy ezt választottam, mert látta tegnap, hogy a gyámhivatali munkát nem annyira szerettem volna, és voltak jelentkezők, akik viszont nagyon akarták, és már odaígérte a határozatlan idejűt, de ezt nekem tartogatta. Nagyon kedvesen ecsetelte, hogy olyan munkára szeretne kollégákat felvenni, amit szívesen és vélhetően hosszú távon tudnak majd csinálni.

Nekem nagyon szimpatikus volt a vezető asszony hozzáállása.

És most ettől is boldog vagyok, hogy a vezető szimpatikus, kedves, és akart engem! Aztán az sem elhanyagolható szempont, hogy a kezdő bérem szeptembertől-decemberig 350.000 Ft lesz (persze bruttó) plusz cafatéria.

De kiszámoltam és havonta ez nettó 100.750 Ft pluszt jelent a mostani béremhez képest, ami persze nem hogy januárba, de az elkövetkező 4 évben se valószínű, hogy változott volna...

A köztisztviselői bér januártól pedig elvileg emelkedni fog, mert itt az életpálya bérfejlesztésről (is) szól.

A szívem szakad meg a gyerekvédelemért, de most inkább az örömnek adok teret! 

Ilyen a sors...

Ismeritek a dalt? 

Bárhol, bárkinek és bármikor, jöhet egy pillanat, amit a sors akar
úgy ám, s nem tehetsz semmit már, de ha erős vagy,
és végig gondolod, hogy mit tehetsz,
és amit tenned kell Teneked, a csillagodért, hogy megsegítsen téged.
És lehet egy jel, vagy egy dal, ami hozzád szól
ezután feljön a napod, mert jegyezd meg ezt jól.

Ilyen a sors, repít az álmod után
míg erőd van csináld tovább és egyszer csak melléd áll.

 

 

 

Megosztás a facebookon

avagy ma vizsgázom (először)

Eljött ez a nap is. Tegnap este még szabaddá tette magát este 7-kor az oktatóm, hogy a vizsga előtt még egy utolsó "próbavizsga" kört megtegyünk. Elég jól ment... Azt hiszem ha akkor vizsgáztam volna, akkor sikerül. De nem akkor vizsgáztam, mert ma fogok. Délután én leszek az utolsó.

Az oktatóm véleményem szerint sokkal jobban stresszel, mint én. Mondjuk ennek szerintem az az oka, hogy az öcsém barátja, és bizonyítani akar :). Persze ez nagy balgaság a részéről, hiszen már látott sok mindent. Megtapasztalta már, hogy bizony jól vezető tanulóit is megbuktatják olyan indokkal, hogy "túl gyorsan kanyarodott", "alibiből nézett csak a tükörbe, vagy nem nézett eleget a tükörbe..." túl gyorsan vagy túl lassan ment... stb.

Tegnap is nagyon ideges volt. Nem miattam, hanem azért mert tegnap 3 személy is vizsgázott, 2-nek sikerült (akik szerinte egyáltalán nem tudnak vezetni). Az egyik kislánynak szerencséje volt, hiszen olyan vizsgabiztos volt... A másik bosszantotta fel azonban igazán, hiszen egyértelmű volt, hogy a fiú a vizsga alatt legalább 3 olyan hibát is elkövetett, ami azonnali bukta, de a vizsgabiztos észre se vette... Azt se, amikor tolatás közben egy gyalogost majdnem elütött, mert nem nézett hátra. Azon bosszankodott, hogy miért is nem lépett bele a fékbe, hiszen akkor már nem tudott volna mit tenni a vizsgabiztos... Aztán volt egy nagyon jól és dinamikusan vezető lány, ugyanennél a vizsgabiztosnál, akit azonban olyanokért buktatott meg, hogy gyorsan kanyarodott, és nem nézett eleget a tükörbe... Forrongott az oktatóm, azt mondta, ilyet még eddig nem tapasztalt! 

Szóval visszatérve a mai vizsgámra. Nagyon izgul értem. Én nem izgulok, és tegnap még én próbáltam nyugtatni, hogy Ő mindent megtett, megtanított mindent amit kellett, ha nem sikerül a vizsgám, az csakis az én hibám lesz. És különben is úgy terveztem, hogy 3. vagy 4. alkalommal már csak fog sikerülni... :) Ha meg mégis hamarabb, az csak jó!

Az egyik kollégám szerint nem jó ez a hozzáállás, hiszen azt kell mondogatnom, hogy MEG VAN A VIZSGÁM! Nem jövő időben, hogy meg lesz, nem azt mondogatni, hogy majd sikerül előbb-utóbb, hanem úgy gondolkodni, hogy más esélye se legyen a dolognak, mint az, hogy sikerül. Ezért a mai motivációm:

Itthon is van történés. Vasárnap találtunk egy kutyust.

Nagyon cuki, már most imádom. Persze nem maradhat nálunk, de nem fogom elvinni a menhelyre és az utcára sem fogom kitenni. Megbízató gazdit keresek neki. Szegényke ott szaladgált vasárnap az egyik forgalmas úton az autók között, akik dudáltak és fékeztek meg kerülgették. Mondjuk nem túl kutyabarát módon, fogtam a mi kutyánkat és az ellenkező irányba indultam vele sétálni, mert látni sem akartam, hogy szegénykét elütik. De milyen a sors? Nem ütötték el, viszont szaladt utánunk. A mi kutyánk meg lefeküdt a járdára és nem mozdult, mindig csak két lépést tett, amíg a kiskutya követte. Így történt, hogy hazahoztam. Azonnal keresni kezdtük a gazdáját, megkerestük a helyi rádiót, hogy segítsenek megtalálni a gazdit, de így tettünk a menhellyel is, valamint a közösségi oldalon is megosztottuk. Nem jártunk sikerrel, ezért hétfőn délután elvittük állatorvoshoz, háta van benne chip, aminek köszönhetően mégis meglehet a gazdi. Itt sem jártunk sikerrel... Egy kollégám szerette volna magához venni, de végül ez is meghiúsult, mert a kislánya félti a tengerimalacukat... Szóval itt van ez a tündérbogár nálunk és most gazdit keresek neki. 

Megosztás a facebookon

avagy nyugalom a sikeres vizsga titka?

Még pár nap és itt a(z első) vizsga ideje. Tegnap és ma is voltam vezetni és még grátisz kaptam az oktatómtól a szombati illetve hétfői órát. (Szerintem azért, mert az önbecsülésem a béka s.gge alatt van, miközben Ő meg arról győzköd, hogy higgyem már el, hogy jól vezetek, és ha nem kapkodok, akkor simán meglehet elsőre is...

Szóval kedden délután én leszek az utolsó vizsgázó. Ezzel kapcsolatosan egyből az volt a kérdésem, hogy az jó időpont? Mire a bölcs oktatóm csak ennyit mondott: bármelyik időpont jó, ha sikeres a vizsga! És milyen igaza van. 

Én nem igazán vagyok megelégedve magammal, mindig benézek valamit. És ami bosszantó, hogy nem ám olyat, ami max. 1 hibavonal, hanem egyből olyat, ami azonnali bukta.

Pl. hozzáérek a záróvonalhoz, vagy más alkalommal követve az előttem "bénázót" egy egyirányú utcában arra figyelek, hogy a lefulladásai miatt nehogy nekimenjek. Na végre megindul, én meg követem. Ami ugye nagy hiba, mert neki már nem fontos, hogy az út bal oldaláról kanyarodjon balra, de nekem ugye még az. Hiszen ez is azonnali bukta.

Máskor meg ugye nagyon-nagyon figyelek, hogy bal oldalról kanyarodjak az egyirányúból balra, de hát nem ott van (állítólag) egy lekopott biciklis nyom, amire meg ugye nem lehet rámenni, az is azonnali bukta. 

Hát kb. ilyeneket alkotok, és ezek nagyban hozzájárulnak, hogy az ezen a téren meglévő amúgy se nagy önértékelésemet még inkább aláássam. 

Fentiekről egy vicc jut eszembe, ami úgy szól, hogy mi a rossz abban, ha egy szőke nő autót vezet? A válasz: hogy akkor se biztos, hogy jobbra fordul, ha balra indexel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aztán még vannak történések itthon is. 

A fiam szenved. Fáj a foga már napok óta. Annyira, hogy bár egyik gyermekem sem tud lenyelni egy tablettát sem, mégis valahogy magába erőlteti (lehet összetöri?) Brrrrrr

Ma már odáig jutott, hogy az éjszakai műszakból hazaérve arra kért, hogy derítsem ki mikor rendel a doktornő akihez menni szokott. Nem volt szerencséje, hiszen délután 1-től volt csak rendelés. Volt vagy 3 óra mire végzett (bejutott, röntgen, stb.) és megtudta, hogy nem tudják megoldani a problémáját. Két választási lehetőséget ajánlottak neki: vagy befekszik egy napra a szájsebészetre vagy magánba akár holnap kiműtik neki. Ezt az utóbbit választotta. Holnap fél 11-re mehet. Így ma éjszaka nem dolgozik. SZENVED.

A lányomnak meg felajánlották, hogy legyen csoportvezető (a közvetlen főnöke és a munkatársai szeretnék, de az ugye önmagában még kevés) a felsőbb vezetés fog dönteni. Most írtuk meg a motivációs levelét. Nagyon szeretik (mármint a közvetlen főnöke és a munkatársai) ezért most az a helyzet, hogy ha nem neki adják a pozíciót, akkor is szeretné kiemeli a felettese és meós pozícióba teszi elvileg. Az is több lóvé... Aztán azon gondolkodott, hogy ha egyik sem sikerül, akkor keres másik állást. Nem beszéltem le, de azért felhívtam rá a figyelmét, hogy új munkahelyen nem fogják elengedni kéthetente iskolába, Ő meg ugye most a fejébe vette,  hogy tanulni akar. Ezt itt megteheti... Nem tudom mi fog történni, de én támogatom! Ez az anyák dolga!

Nem?

DE!

Megosztás a facebookon

Avagy magam sem értem, miért vagyok ilyen nyugodt...

Sok minden történt az elmúlt hetekben, de mégsem írtam, mert nem billentett ki egyik se a nyugalmamból.

Itthon rendben mennek a dolgok, a munkahelyen vannak történések, de azok sem olyanok melyeket itt és most leírhatnék. Az egyik ugyan nagyon nyomaszt(ott) és sokáig gondolkodtam is rajta, hogy miként lehetne megoldani. Aztán arra jutottam, hogy nem az én problémám, nem nekem kell megoldani.

Egy elég etikátlan dologról van szó szerintem és nagyon, nagyon kiborított amikor hallottam róla. Nem gondoltam volna, erről a kollégámról aztán főleg nem is feltételeztem volna még csak hasonlót se. De! Egyrészt nem tudok hivatalosan a dologról, ezért bár sejtem, hogy gond lehet belőle, de szerintem annak kell(ene) tennie az ügy érdekében, akinek a tudomására jutott hivatalosan az ügy. Ráadásul akár névtelenül is leírhatná bárki, ami a tudomására jutott.

Aztán van egy másik dolog is, ami ma derült ki és még csak én tudok róla. De valamiért ez sem borított ki, nem billentett ki az egyensúlyi állapotomból. Ha publikus lesz, akkor természetesen majd megírom. És lesz hozzáfűzni valóm is a jövőre nézve.

Azt hiszem, hogy hasonlítok kicsit az ügyfelekre. A mának élek, nem érdekel mi lesz holnap vagy a jövő héten vagy a jövő hónapba. 

A jövő hét mondjuk egy kicsit érdekel. Olyan fura. Jövő pénteken fogok vizsgázni vezetésből. Az benne a fura, hogy el sem tudom képzelni, hogy levizsgázok. És azt hiszem ez így nem normális és nem is jó. Legalább a fejembe le kéne tudni játszani, de nem megy. A munkatársaim nagyon jó fejek, biztatnak és biztosítanak róla, hogy elsőre menni fog, de hiába, sajnos nem hiszem el... Így nehéz lesz... 

Megosztás a facebookon

Ma voltam vezetni. És ma jól ment. Az oktatóm ezért kér egy vizsgaidőpontot, ami előreláthatólag május közepe felé lesz. A vizsga előtti két nap még elmegyek vezetni, abban az időpontban, amikor majd vizsgázni fogok. Mondjuk én nem sok reményt fűzök az első két-három vizsgához, de azért oda fogom tenni magam... Egyébként találtam az oktatómról a saját fényképeink között egyet, melyet jelnek veszek. Az öcsém esküvőjén készült róla, és nem tudom miért és kinek nyújtja a kocsikulcsot, de nem olyan, mintha nekem adná??? Ugye, hogy ugye?

Nagy hibát nem vétettem, mondjuk kétszer azért sikerült hármas sebességfokozatba kanyarodni, amivel persze nekem semmi problémám, de ugye 2-esbe kell.. No, hát akkor legyen úgy :)

A másik hír, hogy holnap lesz a lányom szülinapja. De mivel felmegy a barátnőivel Budapestre, így szombaton vagy vasárnap fogjuk itthon megünnepelni. Tavaly egy isteni finom és gyönyörű oreo tortát csináltam neki. Idén azonban valami cukor és lisztmentes fittness tortát kell alkotnom. Valami ilyenre gondoltam: diétás epres túrótorta :) Nem valami szép, de hát ugye diétás... 

A harmadik gyors gondolat pedig, hogy ismét van egy remek állásajánlat. Jó fizetés (relatíve jó, hiszen pedagógus bér... - de az ugye jóval több, mint az enyém :) Aztán persze pedagógus szabadság... Az is jóval több, de hát ugye még mindig nem sikerült kivennem a tavalyit se... És persze a munka is sokkal, de sokkal jobbnak tűnik, hiszen jelenleg nem sok sikerélménybe van részem, ott pedig az esetek többsége pozitív kimenetelű. De most éppen nem vagyok beindulva, és nem keresek állást. Azért még gondolkodom rajta, van még valamivel több, mint egy hetem a beadási határidőig. Mondjuk ott is feltétel a jogsi és a saját kocsi, no de már a kapujába állok :) Nem??? DEEE!!!!!

 

Megosztás a facebookon