sírjak inkább, vagy mosolyogjak?

Tegnap történt.

Ebédidőbe kiszaladtam a munkahelyemről, mert anyukámnak névnapja volt, gondoltam megköszöntöm. Éppen indultam az autómhoz, mikor látom, hogy a körúton szembe a forgalommal jön egy kis autó, dudálnak, villognak neki, de mintha ő ezt nem is venné észre, csak halad tovább, majd befordul a munkahely mellett lévő parkolóba. 

Egy nénike az anyós ülésről kiabál nekem (mert más gyalogos személy nem volt a közelbe), hogy segítsek már nekik.

Annyira el voltam borzadva attól, amit csináltak, hogy hirtelen megszólalni se tudtam. Egy kinyomtatott képet lobogtatott a kezébe (láttam, hogy a kormányablak épülete van rajta) és azt kérdezte, hogy "tessék már megmondani, hogy melyik a Deák tér 5"? 

A kép alapján megkérdeztem, hogy  a kormányablakot tetszik keresni? És már segítőkészségembe el is felejtettem, hogy azért nem ártana szólni nekik, hogy "máskor a körúton ne a forgalommal szembe tessenek már közlekedni..."

A nénike csak annyit mondott, dehogy a kormányablakot, a bizottságba jöttünk!

Óóóóóóó, jajjjjjjj! (Akkor ezek szerint hozzánk jöttek!)

Megmutattam nekik, hogy hol a bejárat, de még előtte segítettem parkolót is szerezni, mert nem voltam biztos benne, hogy nem indulnak megint olyan irányba, amerre nem kellene.

Beültem a kocsiba, és elhajtottam anyukámhoz.

Közben meg azon gondolkodtam, hogy remélem nem "közlekedőképesség vizsgálatra" jöttek... :) 

Visszaérve anyukámtól, délután elmeséltem a kollégáknak is, hogy mi történt,  jót nevettünk (pedig nem is vicces), és megkérdeztem, ugye nem közlekedőképesség vizsgálatra jöttek?

De megnyugtattak, hogy tegnap nem volt ilyen jellegű vizsgálat :) Tehát nem!

Megosztás a facebookon

Még múlt hónapba írtam, kb. 3 hete, amikor elég ramaty állapotba voltam.

Remélem, hogy én már akkor túlestem a COVID-19-en. De ki tudja? Lehetett más is.

Most mindenesetre van egy negatív tesztem, ami fizetős volt.

 

Nem csak úgy jókedvembe csináltattam, hanem mert hazaküldték múlt hét szerdán délelőtt a fiamat a munkahelyéről, mivel nem érzett ízeket és szagokat. Ott a cégnél amikor jelezte a problémát, azonnal csináltak neki egy gyorstesztet (ami negatív lett), de a tipikus tünetek miatt hazaküldték. 

Én erről tájékoztattam a főnökömet, aki engem is hazaküldött, vagyis megkért, hogy maradjak otthon legalább csütörök és péntek, aztán majd meglátjuk. Tájékoztattam arról is, hogy a háziorvos nem ír ki táppénzre, ha nincs tüntem, hiába élek egy háztartásba a fiammal, már nincs kontakt kutatás. A férjem és én mehetünk dolgozni, nem kell otthon maradnunk, viszont a fiamnak megkérte a hatósági PCR tesztet, amire másnap mehetett. Legnagyobb meglepetésünkre néhány percen belül közölték a fiammal a mintavétel után, hogy az eredménye pozitív, tehát megfertőződött a vírussal. Csodálkoztunk, mert mindenhonnan azt hallottuk, hogy napokat, heteket kell várni az eredményre. De szerencséje volt, őt már a gyors PCR teszttel vizsgálták. (Lehet már az elejétől ez kellett volna...) 

Én meg fogtam magam és magánlaborba csináltattam PCR tesztet. Nekem negatív lett. Szinte biztos voltam benne, hogy az lesz, mert szerintem én már átestem a betegségen. (Nekem íz- és szaglásvesztésem nem volt, de magas láz első nap, aztán 3 napig az ágyból se tudtam felkelni, egész nap feküdtem sőt, szinte egész nap aludtam, ami egyáltalán nem jellemző. 4-5. nap pedig mély lélegzetet se tudtam venni, azt is újra tanulnom kellett, csak pihegni tudtam. A második emeletre csak úgy tudtam felmenni, hogy félemeltenként megálltam pihenni és erőt gyűjteni, majd mikor felértem, akkor köhögőroham jött rám. De azon a héten a kolléganőm szabadságon volt, így kénytelen voltam dolgozni. Viszont mivel egyedül voltam, így nem kellett attól félni, hogy megfertőzök valakit. Egyedül ültem az irodába, gyakran szellőztettem, maszk, fertőtlenítés, stb., ami ilyenkor kell.)

Visszatérve a múlt szerdára, szóval az egyébként is elég problémás nap volt. A kolléganőm hétfőn, kedden otthon volt szabadságon, ezért gondoltam, hogy kisimúlva jön majd dolgozni szerdán és egész nap be sem áll a szája, hogy mennyit vadászott, meg a lánya is férjhez ment szombaton (két tanuval) és az unokájának is szülinapja volt vasárnap, szóval lett volna miről beszélnie. E helyett már reggel úgy jött be, hogy csapkodott, és úgy viselkedett, mint egy elmebeteg. Kénytelen voltam megkérdezni tőle, mi a baj? 

Bár sejtettem, hogy talán mégse kellene, de úgyis egy szobába ülünk, ha nem kérdezem, akkor is elmondta volna előbb, utóbb. Így előbb mondta el. Zokogásba tört ki és nem volt olyan mondata, ami ne a rosszat, a bajt az elégedettlenségét vagy valami negatívumot tartalmazott volna. Ehhez még a zaklatott lelkiállapota is hozzájött, ami által félelmetes volt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy megnyugtatom valamelyest és felmegyek a főnökhöz, hogy beszéljen a kolléganővel vagy küldje haza, de ekkor jött a fiam levele cseten, hogy haza kell mennie. Eleinte azt hittem, hogy hülyéskedik.

Mivel olyan helyen dolgozom, kénytelen voltam értesíteni a főnökömet, hogy közvetlen családtag, aki velem egy háztartásban él, így járt.

Amikor írt a fiam, jeleztem a kolléganőnek is, hogy mi a helyzet, aki arra kért, hogy ha lehet legalább addig maradjak, míg a vizsgálatokat megcsináljuk, mégha a papírmunkát ott is hagyom. 

Nekem mindegy volt, meg voltam róla győződve, hogy a főnököm úgyse küld haza, hanem tudomásul veszi a dolgot. Főleg, mivel akkor még a fiam gyorstesztje negatív volt. De nem így lett.

A főnök engem is hazaküldött, sőt megkért, hogy a lehető leghamarabb hagyjam el a munkahelyet. Én azért még megcsináltam az aznapi papírmunkát, hiszen ha már fél napot ott töltöttem, akkor az a kis idő már úgyis mindegy.

Csütörtökön és pénteken otthon voltam szabadságon. Szerdán amint hazaértem, elkezdtem hívogatni a magánlaborokat, hogy mikorra tudnának időpontot adni PCR tesztre? A magánlaborokba is elég kaotilus volt a helyzet, általában már csak a következő héten tudtak volna fogadni. De végül nem sokkal az előtt, hogy az öcsémhez vittem volna a kocsit gumicserére, találtam egy labort, ahol legnagyobb meglepetésemre azt mondták, hogy már másnap 1 órára mehetek és 48 órán belül meg is kapom az eredményt. Gyanús is lett a dolog, ezért rákérdeztem, hogy "és mennyibe került?' De azt mondták, hogy természetesen hatósági áras, tehát 19.500. Ft. 

Még mielőtt elindultam az öcsémhez, azért szóltam neki, hogy mi a helyzet, és hogy így is mehetek-e? De azt mondta, hogy persze. Így még azon a napon a téli gumi is felkerült a kocsira. 

Másnap mentem tesztre, levették a mintát és felajánlották, hogy 10.000. Ft. körüli felárért 24 órán belül elkészül a teszt. Nem kértem, hiszen nekem mindegy volt hogy pénteken lesz kész vagy szombaton, negatív eredménnyel úgyis csak hétfőn tudok menni dolgozni...

De amikor a vizsgálat után kikísért az egyébként nagyon kedves és full profinak tűnő fiatal hölgy, úgy köszönt el tőlem, hogy holnap e-mailen megkapom az eredményt. Én még vissza is kérdeztem, hogy de hát én nem kértem sürgősségi felárat. Erre azt mondta, hogy akkor is meg szokott érkezni 24 órán belül. Szóval ennyit a sürgősségi felárról :) Ahogy ígérte meg is érkezett másnap reggel a negatív teszt eredménye. Egyből hívtam a kollégáimat, a főnökömet, a lányomat meg aki hirtelen eszembe jutott.

Hétfőn pedig jöttem dolgozni.

Örültek a kollégák, de a szobatársam azzal fogadott, hogy neki most fel kell mennie a főnökhöz és utána beszélnünk kell!

Kissé fura volt. 

Mi az, hogy beszélnünk kell???

De hamar kiderült a dolog. Felmondott! Nem bírja idegileg... Tipikusan ilyen: 

Pedig nekem ez a munka maga a nyugalom (persze a szobatársam kiborulásait, és dühkitöréseit kivéve). Az előző munkahelyemen sokkal-sokkal többet kellett dolgoznom, sokszor előfordult, hogy azért "dobtam el a tollat" este 6-kor (pedig 4-kor lejárt a munkaidőm), mert a takarítónő ott állt az ajtóba, hogy zárná az irodát és menne haza ő is.

Szóval felmondott! Nem gondoltam volna, hiszen már csak másfél éve lett volna a nyugdíjig. De már nem bírja... Persze itt a munkahelyen egyelőre a többi kolléga még nem tudja. Mivel vizuális tipus vagyok, abszolút el tudom képzelni, hogy amikor megtudják majd örömtáncot lejtenek,

talán még olyan elvetemült is lesz, aki "pénzt dob ezért a templomi perselybe". 

A fónök se marasztalta, egyből elfogadta a közös megegyezést :) 

Amint lehetősége volt rá a főnök felhívott magához és Ő is tájékoztatott, hogy a kolléganőm felmondott, ezért szeretné, ha januártól én venném át a foglalkoztatási rehabilitációs szakértői munkát, mert azt nem tudja olyanra rábízni, aki még nem dolgzott szakértői bizottságba. Ennél fogva megkért, hogy keressek magam mellé szociális szakértőt. Igazából nincs elvárása (kivéve a törvény által előírt felsőfokú képesítést), olyat keressek, akivel szíven dolgoznék.

Persze egyrészt ez jó, hiszen megbízik bennem és elfogadja akit ajánlok, másrészt meg felelősség, hiszen ha nem válik be az illető, az az én saram lesz.

Elkezdett járni az agyam, hogy kik is jöhetnek szóba?

Egy kedves barátnőmtől segítséget is kértem, főleg mentálisan és ötletelés szintjén. Tök jó volt, mert valóban segített, megerősített. 

És az se hátrány, hogy a szerencse vagy a sors, ki hogy nevezi, az is mellém állt. 

Miután összeszedtem kb. 5 volt kollégát, akik szóba jöhetnének, kettővel fel is vettem a kapcsolatot, azután derült ki, hogy "házon belül" meg lehet oldani a dolgot, hiszen dec. 31-el lejár a munkaügyibe az egyik pályázatos kolléga munkaviszonya, akinek ráadásul szociális munkás végzettsége van, fiatal, férfi - ez azért fontos szempont a főnöknek, mert (fiatal - kevesebb besorolási bért kap, mint az elmenő kolléga, marad valamennyi pénz; illetve férfi elég ritka ilyen területen, ráadásul nem valószínű, hogy elmegy szülni, és kisgyerekkel is hamarabb marad otthon az anya...) Ráadásul tud azonnal kezdeni, hiszen pont december végén lesz vége a munkaviszonyának.

Én ugyan nem igazán ismerem, de a volt kollégáim "a munkaügyis csajok" csupa jót mondtak róla és az ő véleményükbe teljesen megbízok. Mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, napi szinten csetelünk, kibeszéljük amit kell, stb. Ha ők azt mondják, hogy jól járok, akkor én elhiszem nekik. És ezzel megoldódni is látszik a probléma, hiszen "hivatalon belül" megoldják a dolgot. 

Most itt tartok. 

Tanulnom kellene ezerrel, hogy át tudjam venni a foglalkoztatási rehabilitációs szakértői munkát januártól, de a kolléganőm se igazán motivált erre, hogy tanítson, ő már csak a december végét várja. Nyilván bele fogom ásni magam a jogszabályokba, mert jól szeretném azt is csinálni.

Abban a feladatkörben nagyobb a lehetősége, hogy a döntésem ellen a beteg bíróságon jogorvoslatot kér, de bele fogok én abba is tanulni.

Addig is tudok kiskaput. Mert az fontos a magyar ember számára, hogy ha valamit nem tud megcsinálni, akkor legyen kiskapu. És itt van :)

 

Megosztás a facebookon

Még jó, úgyse tudtam volna dolgozni...

Egész múlt héten nem voltam valami jól, de csütörtökre be is lázasodtam. Éreztem délután, hogy olyan furán vagyok, szédülök, de mivel egyedül voltam, igyekeztem befejezni a munkát, hiszen nem volt más, aki megcsinálta volna.

Amikor hazafelé vezettem, egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyon koncentrálnom kell, mert el fogok szédülni. Amint a homlokomhoz értem, akkor vettem észre, hogy tűz forró. A múlt héten már több olyan nap is volt, amikor munka után le kellett feküdnöm, de lázam nem volt (csürörtökig). 

Otthon lázcsillapítás, forró fürdő és irány az ágy.

Pénteken mozdulni se bírtam. De komolyan! Illetve megpróbáltam főzni (sütőbe készítettem húst, azzal nem volt gond, de a hozzá való krumplipüré megtörése már komoly problémába ütközött. Az a pár perces meló úgy kifárasztott, hogy le kellett pihennem, kifújni magam). No ez nem normális dolog, az biztos. 

Meg volt beszélve anyukámmal, hogy kiviszem őket a temetőbe, hogy még a nagy invázió előtt letudják, ne akkor menjenek, amikor sokan lesznek. De ezt is le kellett mondanom. Nem tudtam semmit se csinálni, csak feküdni, mint egy darab fa.

A család aggódott, de mondtam nekik, hogy nyugi, holnapra jobb lesz. Éjszakára elővettem a tollpaplant, reggelre csurom víz lett. Viszont meg lett az eredménye, mert úgy éreztem, hogy járóképes vagyok. Ezen felbátorodva, ki is mentem szombat reggel a piacra. Ott már nem voltam olyan jól, siettem is volna haza, mert ismét kezdtem szédelegni, de nem tudtam, mert vettem egy étkező garnitúrát. Ez még nem lett volna gond, csak az, hogy nem lehetett érte kocsival bemenni. A kocsikat csak reggel 8-ig engedik be (az árusokat), utána lezárják a bejáratot és majd csak 10-kor nyitják ki (hogy aki vásárolt nagyobb dolgot, az is be tudjon érte menni). Tehát kénytelen voltam 10 óráig várni. A "sorompó őr" nagyon jó fej volt egyébként, amíg várakoztam elszórakoztatott. Elmesélte, hogy "unalmába" vállalta ezt a munkát, mert egyébként nyugdíjas és geológus, bányamérnök volt egész életébe, Afrikába sokat dolgozott, és bánja, hogy hazajött, mert a magyar mentalitás meg a többi borzalmas. Vélhetően azért, mert jó hallgatóság voltam, kicsit előbb felnyitotta nekem a sorompót.

Nem gondoltam, hogy az én kis kocsimba befér egyszerre az asztal a négy székkel, de megoldottam. 

Ez az első otthoni fotó az étkezőről, tudom-tudom, egy futó és valami dising (gyümölcstál vagy virág) sokat dobna a dolgon, de majd lesz az is. Meg tervezem, hogy arra a falra valami klassz dising tapétát rakok, ami kiemeli az étkezőt.

Szerintem jó áron vettem, mert az égészért 37.000. fizettem, persze már az alkudozás után. Ahogy nézegettem, ez a fajta asztal, kb. ilyen áron kezdődik, de van drágább is. A székek se olcsók, tehát üzletbe többszöröse lett volna. 

Mikor végre bejutottam érte, és elkezdtem bepakolni az autóba, az eladó azt mondta, hogy mielőtt megvettem volna, senki még csak meg sem kérdezte, hogy mennyibe kerül, de miután kifizettem, sokan meg akarták venni. Úgy vettem észre, hogy már bánta, hogy annyiért odaadta :) 

Én meg örültem. 

Alig vártam, hogy hazaérjek, amint tehettem már ismét az ágyat nyomtam. Nagyon elesettnek éreztem magam, pedig reggel még minden olyan jónak tűnt. Aztán a vasárnap is megint ágyba fekvéssel telt. Nem tudom, hogy hány órát aludtam, de nagyon sokat. Ennyit nem szoktam. Megint izzadtam, mint egy ló, és fogalmam se volt róla, hogy hétfőn reggel leszek-e olyan állapotba, hogy dolgozni menjek. 

Végül hétfőn úgy éreztem, hogy jól vagyok, lázam nem volt, így hát elindultam dolgozni. A munkahelyen már nem volt gond, teljesen jól vagyok, csak...

Csak a kévét valahogy nem bírom meginni! Pedig tök jó poharat is vettem.

Ez minek lehet a mellékhatása?

Tegnap kezdődött, és ma is tart.

Most, hogy végiggondoltam a dolgot, talán a Béres csepp lehet az oka. Olyan fémes ízt érzek a számba, hogy sem enni nem kívánok, sem a kávét nem tudom meginni.

Ez pedig baj! Mert imádok kávézni. Vagyis eddig imádtam. Lehet választanom kell majd, hogy kávé vagy Béres csepp.

Megosztás a facebookon

de ennek is lehet örülni!

Az van, hogy azért néha egy kicsit megterhelő lelkileg a munkám. Persze messze nem olyan szinten, mint a gyermekvédelembe. Igazából egy kezemen össze tudnám számolni, hogy évente hány ilyen nap van, de azért akad. A mai is ilyen volt egy kicsit. Szociális szakértőként nyilván fel kell tárnom a nálam megjelenő ügyfelek szociális hátterét, ami elég szerteágazó feladat, beletartozik, az önellátástól a társas kapcsolatokon át az érzelmi-, hangulati élet, de akár a napi feladatok ellátásán keresztül az életvezetés, önálló életvitel, problémamegoldási képesség, alkalmazkodás, motivációk, attitűdök, stb.

És mikor egymás után jönnek olyanok, akik persze a mellett, hogy betegek, hiszen azért kerülnek ide, még jócskán padlón is vannak, sirdogálnak vagy próbálják magukat tartani, de nem mindig sikerül, vagy egyszerűen már odáig jutottak, hogy pszichés károsodásuk lett a folyamatos kilátástalanság miatt, az azért megérint.

Még akkor is, ha nekem ezzel mindössze az a feladatom, hogy feltárjam a szociális problémákat és lehetőség szerint megoldási alternatívát ajánljak, vagy megállapítsam, hogy a szociális rehabilitáció nehezített vagy nem lehetséges.

Mikor az autóbalesetben megsérült huszonéves olyan mértékben veszíti el a korábbi életét, hogy ezt már csak úgy tudja feldolgozni, hogy ájulásig issza magát, vagy a munkanélkülivé vált férjjel, két kisgyerekkel élő, sírdogáló beteg nő, akinek árverezik a házát, és fogalma sincs, hogy hová mehetne lakni, mert fizetné ő a hitelt, ha lenne miből, de az isten háta mögötti kis faluba és a környékén sincs munkalehetőség, pedig nem érdekelné, hogy beteg, vagy az sem érdekelné, hogy nem ezért tanult, bizony akár WC-t is takarítana, csak legyen biztos jövedelem, csak ne rakják ki gyerekekkel az utcára, hiszen akkor mi lesz a gyerekekkel?  

Szóval ilyenkor azért mindig eszembe jut, hogy mégse minden fenékig tejfel. És hiába a sok jó szlogen, hogy senkit nem hagyunk az út szélén, meg amennyi munkahelyet a vírus elpusztít, mi annyit teremtünk, meg aki dolgozni akar, az tud, és nincs gyerekszegénység meg hasonlók...

De meg tudok sajnálni olyanokat is, akik igazából a saját problémáik börtönébe zárják magukat és nem is olyan nagy a baj, mint amilyennek ők látják. Mint pl. az az 57 éves nő, aki egy kis településen élt egész életébe, az egyik "helyi kocsmáros" volt, de miután az örökbe fogadott fia talált magának egy párt (fiút) és elköltözött Budapestre, azóta nem tud az emberek szemébe nézni, teljesen beleőrült ebbe a dologba, olyan súlyos pszichés betegsége lett, hogy egyik napról a másikra a nagy társasági életet élő, mindenki által ismert nő, bezárkózott, nem áll szóba senkivel, előttem is úgy szégyellte ezt a dolgot, mintha ennél nagyon baj nem is történhetne. Nem is feltétlen azzal van baja ami történt (bár nyilván azzal is) hanem azzal, hogy mit szólnak? Nem mer emberek közé menni. Saját magát zárja börtönbe. 

De azt sem tudom félvállról venni, amikor magasan kvalifikált emberek, akiket régen sokak irigyeltek, csodáltak vagy felnéztek rájuk, azok ronccsá válnak.

Amikor olyan súlyos depressziós epizód és egyéb pszichés probléma zajlik, hogy azt sem tudja megmondani, hogy hol lakik, vagy egyéb olyan alapvető dolgokat, ami akár egy kisiskolásnak sem okozna gondot. (És nem megjátssza magát, tényleg nem tudja. És sír, mert valahol az emlékeiben azért ott van, hogy régen ez nem így volt, nagyon nem.) Nem könnyű, mikor látom az előzményekbe, hogy osztályvezető, üzemvezető, ügyvezető volt, most meg egy nyálát csorgató zombi, aki üres tekintettel néz ki a fejéből.

Amikor egy másik ügyfél arról beszél, hogy ki volt ő régen, és most már csak annyit szeretne, hogy fel tudjon kelni az ágyból, vagy ne kelljen pelenkáznia magát.

Vagy egy újabb betegről kiderül, hogy annyira rossz passzba van, hogy ha a szomszédok nem adnának neki enni, akkor éhen halna, pedig korábban...

Vagy az a középkorú férfi, aki egész életébe éjjel-nappal dolgozott, hogy a családnak minden meglegyen, lakás, kocsi, nyaralás. Meg is lett minden, csak a lényeg veszett el, az, hogy soha nem volt a családdal, most meg, hogy beteg lett, a családja magára hagyta a betegségbe. Mert így már nem kell. Csak addig kellett, amíg mindent előteremtett. 

Szóval ezekkel a dolgokkal főleg akkor van gond, ha egy nap egymás után sok ilyennel találkozom. 

És ma elég sok ilyen volt...

Persze azért akadnak néha mókásabb beszélgetések is. Ami ha jobban belegondolok nem mókás, csak a szituáció, ahogy az ügyfél előadja. Mikor elmeséli pl. hogy igen, vannak hanghallásai, de őt igazából nem zavarják a hangok, csak a pszichiátert :) 

Szóval az ilyen húzósabb napokon mindig megfogadom, hogy hálát adok a jelenlegi életemért, még akkor is, ha csak középszerű az életem, mert bizony sokan cserélnének velem.

 

Megosztás a facebookon

Ismét szabad a pálya, a kolléganőm szabadságon van a héten, egyedül vagyok. Hétfőn reggel már jött is a többi kolléga és örömmel konstatálták, "hogy végre egy nyugodt hét" :) Azt hiszem, ők jobban örülnek neki, hogy nincs itt a kolléganőm, mint én. Nekem is jót tesz ez, de engem nem szokott bántani, úgy értem nem szól be, nem minősít, nem úgy, mint a kollégákat vagy akár az orvosokat. Mert szerinte természetesen az az orvos aki nem gyógyító munkát folytat, hanem itt dolgozik, az nem is igazán nevezhető orvosnak. És valóban néha olyan hangnemet enged meg magának velük szembe is, hogy én szégyellem magam helyette. Igazából főleg ezért örülök, hogy nincs itt, mert nem morog, nem csapkod, és nem kel ki magából, ha dolgozni kell.

Szóval most mindenki nyugodt. 

Rádiót hallgatok és hoztam olvasnivalót is, amikor kész a napi munka, szabad a pálya.

Akár jól is lehetnék, de nem igazán vagyok jól. 

Nem gondolom, hogy a koronavírus, inkább valami ilyenkor szokásos nyavalya. Tegnap már fájt a torkom, köhécseltem, aztán estére eléggé levett a lábamról. De miután hazaértem, az előző nap főzött babgulyás mellé sütöttem pár palacsintát a család férfi tagjainak, letusoltam és bebújtam az ágyba. Izzadtam, mint egy ló. Azon gondolkodtam, hogy talán egy kis forralt bor jót tenne. De mivel egész nap torokfájás elleni szopogató tablettát kapkodtam be, 

és délután amikor lefeküdtem, akkor már egy aspirin plus c pezsgőtablettát is szükségesnek ítéltem, így inkább lemondtam a forralt borról. 

Majd lehet ma :) 

Ma már jobban vagyok, a torkom még fáj egy kicsit, de azt gondolom, hogy ha még ma is tudnék pihenni munka után, meg izzadni (amit a forraltbor valószínűleg elősegítene), akkor holnapra teljesen rendbe lennék. 

Tegnap estére már mindenem fájt. Nem csak a fejem, a fülem, a szemem, de még az állkapcsom is. De nagyon jól esett, hogy fekhettem, csak az átizzadt ágyneműt kellett cserélni. 

Reggelre jobban lettem, és mivel egyedül vagyok a munkahelyen, nincs aki helyettesítsen, és lázas se lettem, így jöttem dolgozni. Szigorúan szájmaszkba vagyok, folyamatosan szellőztetek, és kerülöm a kontaktot. Bár nem gondolom, hogy a szokásos őszi megfázásnál többről lenne szó, de ha mégis belázasodnék, akkor otthon fogok maradni. Addig meg vigyázok másokra. 

 

Megosztás a facebookon

Nem túl régen egy beszélgetés alkalmával megemlítette az egyik ismerősöm, hogy a fia "sóher" és bár már elég régi és nem túl jó a telefonja, nem vesz magának másikat, kénytelen lesz ő venni majd a nagykorú, dolgozó gyermekének, hiszen őt zavarja, hogy alig hallja amikor telefonon beszélnek.

Én megértettem mindkét fél hozzáállását, mert ugye a fiának megfelel a régi telefon, őt nem zavarja, hogy régi és kissé problémás. Azért értettem meg, hiszen az enyém is régi, alapdolgokat tud, néha már egy napot se bír ki töltés nélkül. De megértettem azt is, akinek ez problémát okoz, hogy alig hallja a gyereke beszédét.

Ez rávilágított arra, hogy bizony én is sóher vagyok!? 

 

Szóval a hétvégén az történt, hogy szombat délután beállított a lányom és átadott egy új telefont. A szívbaj jött rám. Egyből fogtam a telefont a számlával együtt, és fél órán belül a vásárlástól számítva, már az üzletbe voltam, hogy nekem nincs szükségem erre a készülékre, szeretném, ha visszaadnák neki az árát. De persze nem adták. Maximum levásárolhattuk volna... Pénzt vissza nem adnak. A levásárlás nem volt pálya, hiszen előző nap vettünk anyukámnak szülinapjára egy automata mosógépet, az enyém már tökéletesen működik, a lányomé új, a hűtőink pedig idei szerzemények. Nem jutott semmi eszembe, amire nagyobb szükségem lenne. 

Olyan ideges voltam! Ráébredtem, hogy ezek szerint én is sóher vagyok, és ez a sóherságom vezetett oda, hogy a lányom nem kevés pénzt költött azért, hogy nekem új telefonom legyen. 

Őt zavarta, hogy lemerül és folyton tölteni kell. Engem nem zavart, ezért is nem vettem újat, pedig megengedhetném magamnak, csak nekem jó volt még így is a régi. Azért se gondoltam magam sóhernak, mert mikor elköltöztek otthonról, akkor is úgy gondoltam, hogy besegítek, és vettünk nekik egy kombinált hűtőt, hogy annyival is kevesebb legyen a kiadásuk. Hétvégente is úgy szoktam főzni, hogy jusson nekik is. De mégis sóher vagyok!

Teljesen szétcsúsztam! Szégyeltem magam és közbe sajnáltam a lányomat, hogy rám költi a pénzét, mert persze hiába akartam neki kifizetni, nem engedte. Megemlítettem, hogy akkor átutalom a számlájára, de azt mondta, úgyis visszautalja. És ismerem a lányom, tudom, hogy amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Jó indulatú, de öntörvényű.

Bántam, hogy miért nem vettem már magamnak egyet, mert akkor most nem lenne ez a hülye helyzet.

De már nem tudtam mit csinálni. 

Amikor szembesültem vele, hogy ez bizony már az én telefonom marad, akkor átöleltem, körbecsókoltam és persze vagy százszor elmondtam neki, hogy köszönöm.

Majdnem bőgtűnk mind a ketten.

Én örömömbe, hogy milyen figyelmes és jóindulatú, ő meg azért, mert migiscsak sikerült meglepnie, örömet szereznie és azért is, mert én majdnem bőgtem.

Pedig nem gondoltam magam korábban sóhernek! Hiszen előző nap vettünk anyukámnak közösen egy automata mosógépet (férjem, lányom, fiam és én). Eszembe se jutott, hogy esetleg az mennyibe kerül, vagy olcsóbb megoldást találjunk...

Az előzménye ennek az volt, hogy anyukám pénteken töltötte a 71. életévét. Csütörtökön a lányom vitte vásárolni, és a régi keverőtárcsás mosógépéhez kifolyócsövet akart venni, mert tönkrement (elöregedett) és folyt már belőle a víz mindenfelé.

Hiába járták azonban körbe a várost, nem találtak ilyet, csak internetről lehetett volna rendelni. Ennek apropóján úgy döntöttünk, hogy ennyi idősen nem való már neki ez a hagyományos mosás, kiszedés a gépből, öblítés a kádba tiszta vízbe, majd újra öblítés öblítővel, mindezt hajolgatva, kézi erővel, még akkor se ha "ragaszkodik" hozzá. Úgy döntöttünk, hogy kap egy automatát. Összedobtuk rá a pénzt és még pénteken megvettük. 

 

Nem volt egyszerű a választás, hiszen bár nagyon sokféle gép létezik, pont ez volt a nehézsége. Csak felültöltős jöhetett szóba, mert az fért el a fürdőszobába. Aztán amikor nézelődtünk, akkor szempont lett az is, hogy lehetőleg nagyon egyszerű legyen a kezelése és ha mód van rá, akkor magyar feliratok legyenek rajta (na ilyen elég kevés van). 

 

Ja, és persze az is, hogy olyan legyen, amibe akár csak pár darab ruhát is be lehessen rakni, de ha pl. plédet akar mosni, akkor az is beférjen. Sok üzletbe voltunk, de végül megtaláltuk a megfelelőt. Mivel aznap már nem vállalták a kiszállítást, így az én kocsim hátuljába tuszkoltuk be. 

Aztán amikor beállítottunk vele anyukámhoz, hirtelen meglepettségébe csak annyit tudott mondani, hogy "mondtam, hogy csak egy gumicső kell a mostanihoz!" De nagyon boldog volt és örült neki! Azonnal ki is próbáltuk. Működött! Csak...

Csak a centrifugálásnál, nagyon ugrált.

Másnap a férjem és a lányom párja is ígérte, hogy segítenek beállítani, mert nem volt nálunk pénteken vízmérték, és elvileg az is okozhatta a problémát.

Beállították, azt mondták, hogy biztos azért ugrált, mert üresen próbáltuk ki. Elfogadhatónak találtuk az ötletet, ezért távoztak és anyukám nekifogott ruhákkal megpakolni a gépet és úgy elindítani. Mikor felhívtam azt mondta, hogy még mindig nagyon ugrál, de ott állt mellette és fogta... Ekkor elég ideges lettem, hiszen az automatának pont az a lényege, hogy ne kelljen mellette állni. Nem? De!

Próbáltam utána olvasni, hogy mit lehetne tenni? Elég meglepő dolgokat olvastam. Volt aki azt írta, hogy ő a 80 kilójával rá szokott ülni és így oldja meg a dolgot. Pffff! Na az se normális! Volt, aki gumiszőnyeget vett a gép alá, így már nem annyira ugrál el...

Aztán az egyik oldalon, ahol arról írnak, hogy a mosógép beüzemeléséhez nem szükséges szakember, hiszen az akár 10.000. Ft-ot is elkér, ott találtam egy érdekes mondatot. Nevezetesen azt, hogy a mosógép kicsomagolása után a rögzítő csavarokat is el kell távolítani, mert ha nem, és a gép meghibásodik, akkor elvész a garancia. Ezt írták: "A rutintalan mosógépvásárlók esetében a leggyakoribb hiba, hogy beüzemelés előtt elfelejtik kivenni a dobrögzítő-csavarokat. Ezeknek a csavarokank a funkciója, hogy stabilizálják a dobot szállítás közben. Így a dob nem mozog, kopik vagy rongálódik a szállítás során. Tovább nehezíti a laikusok dolgát, hogy a dobrögzítő-csavarokat hátulról szerelik be, ráadásul gyártónként változik a darabszám. Csak a beüzemelési leírás vagy egy szakember tudja biztonsággal megmondani, összesen hány csavart kell keresni az adott típusban."

 

Micsoda??? Rögzítő csavarok??? Honnan? Mi nem szedtünk ki semmilyen csavarokat! Mit rögzít? És egyáltalán? 

Jobban utána olvasva találtam képeket is, és azonnal hívtam anyukámat, hogy állítsa le a gépet rögtön! 

Szegény nem értette, hogy mi a baj? De szót fogadott. 

Elmentünk a férjemmel, kiszedtük a rajz alapján a csavarokat

és azóta meg se mozdul a gép, a legnagyobb centrifuga fordulatnál se. 

Milyen jó, hogy már mindennek utána lehet nézni az interneten? Mert a használati utasításba erről külön nem volt szó, (csak a használati mellé csomagolt pár papíron volt rajz, de azt nem is értettük magyarázat nélkül). Nem volt olyan fejezet, ahol felhívták volna a figyelmet arra, hogy ezeket ki kell szedni. Szerintem ez azért elég gáz. De megoldottuk, és ez a lényeg. Persze az is lehet, hogy ez máshol tök természetes, hogy szakembert hívnak a gép beüzemeléséhez, vagy az üzletbe esetleg elmondják a vásárláskor, mi nem gondoltunk rá. De végül szakember nélkül is sikerült.

Vasárnap pedig a megérdemelt piac volt a program. A férjemet elvittem maszekolni, így csak később értem ki. A lányom akkor már ment hazafelé, mert fázott. De nagyon ügyes volt, vett beltéri ajtókat, nagyon jó áron. Ezért kell hajnalba menni, mert mire én már kiértem, el is pakolták az ajtókat a furgonba, tehát már nem is lehetett látni, hogy korábban azt is árultak. 8000 Ft-ért vette darabját, és volt olyan is, ami még originál csomagolásba volt.

Nagyon örült neki, mert amikor rákeresett, akkor látta, hogy darabja 90.000. Ft. felett van.

Ja, és a 8000 Ft./db. árba ki is szállították. Bár keret nem volt az ajtókhoz külön, de így még jobb is, mivel szabványméret, így maradhat a régi keret, nem kell bontani, csak az ajtólapot lecserélni. Büszke vagyok rá, tőlem tanulta, hogy hajnalba kell piacra menni.

De a büszkeségem aznap még tovább dagadt. Amikor mentem haza, az egyik idős lakó megállított, hogy a lányomat nem látja mostanába... Mondtam neki, hogy azért, mert elköltözött, vettek házat. És akkor mesélte el, hogy mennyire meghatódott, mikor tavasszal a karantén alatt a lányom felajánlotta neki, hogy bármiben segít (bevásárol, ügyet intéz, vagy ami kell), csak szóljon! Én erről eddig nem is tudtam.

Azt mondta, hogy a rokonainak se jutott eszébe az, ami a lányomnak. És amikor erről beszélt, akkor könnybe lábadt a szeme és libabőrös lett. Azt mondta, hogy milyen jól neveltem...

Én meg egy kicsit tényleg úgy éreztem, hogy bár sok mindent másképp csinálnék, és biztosan tudom, hogy lehetnék jobb anya is, mint voltam, de talán igen, talán mégis a lehetőségeimhez képest igyekeztem! 

Csak sóher vagyok... :)

Megosztás a facebookon